Tussal festett álmok

Éjszaka van. Szőke kislány alszik békésen egy csendes kertvárosi házban. Az utcáról egy köpenyes alak oson be szobájába, akinek rongyai közül csak horgas orra látszik ki. A kislányért jött. Az ablakon hirtelen egy nő ugrik be, védi a gyereket, aztán minden visszaáll eredeti formájába, mintha visszatekernék az időt. Végül minden hiába, a sötét alak Tinta (Ink), aki elrabolja ugyan a gyermeket, a film végén mégis ő lesz a hős…

2009-ben Jamin Winans hollywoodi viszonylatban szinte nevetségesen alacsony költségvetésből rendezte meg eddigi főművét, a méltatlanul kevés visszhangot kapott Ink (Tinta) című urban fantasyt. Ezzel a terminussal egyébként a manapság egyre divatosabb, többnyire valós kortárs városi környezetbe helyezett fantasztikus műveket illetik, a műfaj talán legismertebb mestere Neil Gaiman. Winans a rendezés mellett maga írta és vágta a filmet, nem beszélve a zseniális zenéről, ami szintén az ő tehetségét dicséri. Az Ink nem talált forgalmazót, így végül az alkotók maguk kezdték terjeszteni. Egyedi módon éppen az illegális fájlmegosztó rendszerek hozták meg a megérdemelt ismertséget és sikert – a letöltők megnézték, majd megrendelték az eredeti DVD-t is. Így mutatott fityiszt pár lelkes és tehetséges ember az amerikai filmiparnak, bizonyítva azt, hogy a nézők igenis megvásárolják az értékes filmeket, és nincs szükség milliárdos technikára vagy kampányokra, csak fantáziára és egy csipetnyi varázslatra.

A történet nagy vonalakban a következő: az emberek álmai fölött két erő uralkodik. Egyik ilyen a gonosz „Lidércek” (Incubi) serege, akik vakító fénnyel lobogó szemüvegek és álszent mosolyt tükröző üveglapok mögé rejtik kíméletlen vonásaikat. Éjszakánként pedig rémálmokat csepegtetni osonnak be ágyunk fölé. Velük szemben állnak a Mesemondók (Storytellers), akik teljesen önzetlenül óvják és védik az emberek éjszakai nyugalmát. Ink egyik csoportba sem tartozik, ő egy szellem, aki nem tud továbblépni előző életén. A Lidércek közé szeretne tartozni, ehhez azonban szüksége van egy áldozatra. Így kerül a képbe Emma (Quinn Hunchar), az elrabolt szőke kislány, akinek az asztráltestét (vagy lelkét) rabolja el. Három Mesemondó ered nyomukba, segítőjük még a vak Nyomkövető (Pathfinder), Jacob (Jeremy Make). A fantasztikus szállal párhuzamosan futó történet során megismerjük Emma apját, Johnt (Chris Kelly), aki felesége halála után az üzleti életbe menekült. Lányát halott neje szülei nevelik, monoton és rideg életét pedig még akkor sem hajlandó felbolygatni, amikor megtudja, hogy Emma kómában fekszik. Így három szálon fut a cselekmény – figyelemmel követhetjük Tintát, az őt üldöző Mesemondókat és Emma apjának vívódását.

Ezt az összetett, ám tulajdonképpen rendkívül egyszerű világot azonban nem egyszerű elemezni. Miről is van szó? Winans fog néhány régi klisét, és fekete-fehérben ábrázolja a misztikus harcosokat, jó és gonosz örök harcáról mesél, igazából viszont a szürke, világok közti figurák a tényleges főszereplők. Felróható hibaként, hogy túl sok ötletet próbált meg belesűríteni egyetlen filmbe, hiszen egyszerre próbál igazi akciódús fantasyt és morális tanmesét a vászonra vinni. Figyelmetlenségként említhető meg továbbá, hogy számos logikátlan tényező zavarhatja a figyelmes néző befogadását. Például nyitott kérdés marad, miért olyan fontos pont Emma sorsa, miért nem őrzik a többi embert is hasonlóan? Ám én mégis úgy éreztem, hogy a film struktúrája jól működik. Rengeteg apróság segít abban, hogy elfeledkezzünk a hibákról, és kicsit továbbgondolva a történetet minden részletet megértsünk. Az akciójelenetek koreográfiája remek, a jelmezek és a díszletek pedig az ötletes felhasználásnak köszönhetően az alacsony költségvetés ellenére sem tűnnek silánynak (rejtélyes módon teljesen helyénvalónak érzi az ember, hogy egy fehér fürdőkád az oltár és Jacob szeme szigetelőszalaggal van leragasztva).

A film színei gyönyörűek, a képi megoldások nagy részben hozzájárulnak ahhoz, hogy megbocsássuk a néhol hiányos színészi játékot (valószínűleg a legtöbb szereplőnek ez az első filmje). Szinte minden jelenetet sárga, kék, zöld és megannyi más szűrőn keresztül vettek fel, és rengeteg utólagos munka fekszik az árnyékok, tónusok beállításában is. Ami hiányosság, az nyilvánvalóan anyagi eredetű, a képélességen és a fókuszon gyakran érződik, hogy nem a legprofibb felszereléssel dolgoztak a film készítői – mondhatni kicsit házi felvétel jellege van olykor a képeknek. Mégis, összességében előnyösek a beállítások és kitűnően érzékeltetik a valóság és a természetfeletti (vagy éppen tudatalatti) világok közti különbséget.

A legfigyelemreméltóbb rész számomra a filmzene és a vágás kapcsolata. A vak Nyomkövető, Jacob állandó számolása („One two three four”) automatikusan ráirányítja az ember figyelmét a ritmusra, több jelenetnél szóba is kerül a világ lüktetése, a flow. Ez nem meglepő, ismerve Winans korábbi díjnyertes rövidfilmjét, a Spint, amely szintén a világ és egy univerzális dallam kapcsolatáról szólt. A filmzene egyszerre felemelő és könnyfakasztó, az alaptónus mindig ugyanaz, csak a tempó és a körítés változik, nyilván jelenettől függően. Ráadásul a harcok, a szálak közti oda-vissza vágások szinte teljes mértékben ritmusra vannak szerkesztve, követik a zene hullámzását. Kép és hang szerves egységet alkotva sodorja magával a nézőt.

Rengeteg munka és fantázia van az Inkben, érződik, hogy a készítők minden apróságból próbálták kihozni a legtöbbet. Több ötletet vonultat fel, mint a mainstream (fősodorbeli) filmek nagy része együttvéve az elmúlt tíz évben, mégis kevesen ismerik. Első megtekintéskor magával ragadja nézőjét, izgulunk a szereplőkért, kíváncsian várjuk a láthatatlan város újabb helyszíneit és lényeit, könnyedén elveszünk ebben az izgalmas és minden klisé ellenére is eredeti világban. Többszöri megnézés után viszont már jobban szemet szúrnak a logikai bukfencek, a színészi, rendezési és technikai hibák, mégis előveszi az ember újra és újra. Miért? Mert jó film, őszinte lelkesedéssel készítették, és végre valami más, mint amit megszoktunk. Valami különleges, valami varázslatos. Van benne szív, van benne ritmus. „Egy két há’ négy.”

Tinta (Ink), 2009. Rendezte és a forgatókönyvet írta: Jamin Winans, Double Edge Films.