köd
csak ülj és figyeld a ködből kiforduló tárgyakat
a távolból kibomló csöndet
lassan sarkosra kopik körülöttünk a világ
kirajzolódnak ölelésünk finom élei
s valamelyik formába majd csak beleillünk
sokkal inkább bizonytalan lesz ha tisztul a köd
mindig maradjon egy kis fedezék
ahol kimondhatjuk a láthatatlan apró titkokat
és jobb ha nem hallja azt senki
a félelmetes fák is némák meg a madárfészkek
ők is a pillanat kódolt kellékei
a háttér változatlan csak mi ülünk az előtérben
ha még most is ott vagyunk
exponált
az állomás messze van
ilyenkor amúgy sem járnak már
azok a piszkos vonatok
a lecsatolt vagonok pedig
mindig szótlanok
rostokolnak tehetetlenül
a láthatatlanság
mocskos fedezékében
bizony a köd ide is elér
de te semmit ne csinálj
csak ülj mozdulatlan
csak lélegezz
az összes mozdulat
a függönyben ragadt
beszivárog a réseken a sötét
még egy pillanat:
exponált árvaság
párhuzam
hideg lábad a takaró alatt
márványcsönd
kilincstelen éjszaka
visszavonhatatlanul itt vagy
azt hiszem én is
a fiókban és a szekrényben is
ugyanolyan most a világ
minden mozdulatlan
a szuszogás is valami
meghatározhatatlan anyag
minden mindegy hol és merre van
ebben az összevisszaságban
majd csak reggel veszem észre
mily párhuzamos vagyok veled
