Egy kiállítás, ahol a kiállítótérben a tárlat tárgya maga a tér. Tér és építészet, építészet és videóművészet, videóművészet és tér. Minden mindennel összefügg az Ernst Múzeum szeptember 14-én nyílt Összefüggő terek című kiállításán.
Már a megnyitó is rendhagyóra sikerült. A pogácsa és a bor mellett a mászás is ingyen volt, s lesz egészen október 3-áig. A Téreltérítés Munkacsoport megtette, ami nevéhez méltó: ha a teret nem is, a közönséget mindenképp sikerült eltérítenie. Az „Ernstmászás” névvel is ellátott projekt révén a látogató még a tényleges kiállítótérbe való bejutás előtt az egyik műalkotással találja szembe magát az első emeletre vezető mászófal révén.
A projekt magát a címet is igazolja, hiszen a mászófal mintegy a nyilvános tér és művészeti tér összekapcsolását teremti meg, mindemellett a köztér és a kiállítóhely között elhelyezett műalkotás további kérdéseket vet fel az “épített környezet” és művészet kapcsolatát illetően.
Kérdés merülhet fel bennünk már a címet olvasva is, ha a terek összefüggésének értelmét próbáljuk vizsgálni: bárhol járunk, térben vagyunk, legyen az külső vagy belső tér, s hogy ezek mennyiben függenek össze, s mennyiben nem, nos ebben játszik szerepet az építészet. Az építészet, mely szintén fókuszba kerül, s reprezentálható mivolta is kérdésként vetődik fel.
Előbb-utóbb ugyanis – akár az ablakon, akár a bejáraton keresztül – bejutunk a kiállítótérbe, s itt rögtön egy újabb, úgynevezett helyspecifikus installációval találjuk magunkat szembe, vagyis inkább találjuk azt a lábunk alatt. Adrien Tirtiaux Take This Waltz című alkotása ugyanis folyamatosan jelen van, ha a múzeumban teremről teremre járunk. A művész világosszürke kartonnal borította be a padlót, mindezzel és mindeközben folyamatosan érzékelhető szintkülönbséget hozva létre. Ezzel nem csak sétára (táncra) invitálja a kiállítás látogatóit, hanem egy képzeletbeli film szereplőjévé is változtatja őket. Az installációnak – akár egy filmnek – cselekménye, narratívája van, melyet a padló szintjének emelkedése, s annak mértéke fejez ki. Így csúcsosodik ki az alkotás a legnagyobb szintkülönbséget produkáló teremben, ahol a legmagasabb pontra érve fejünk búbja szinte a plafont súrolja. Hogy az installáció mennyire vált a múzeum egészének részévé, azt a ruhatárat és az utca felőli kiállítóteret összekötő kis helyiség – a funkcióját továbbra is megőrző konyha – szintemelkedése is jól mutatja.
A Tirtiaux által irányított magasságból szemlélhetjük például Csószó Gabriella fotóit is, melyek elsősorban a tér problematikájára reflektálva ötvözik a konceptualizmus és minimalizmus esztétikáját. Belépés (Cím nélkül) című fotóinstallációja két nagyobb, s hat kisebb méretű képből áll, melyek az Ernst Múzeum terét üresen ábrázolják olyan állapotában, amilyenben az átlag múzeumlátogatók sohasem láthatják. Kérdésként merülhet fel, hogy a fotók tárgya az, ami van, vagyis az üresség, avagy éppen a hiány, ami nincs a térben. Itt is fontossá válik a látogató szerepe, illetve jelenléte, hiszen a tér, amelyet a képeken üresen lát, az adott pillanatban épp általa veszíti el ürességét.
Az Ernst Múzeum egykori alaprajzának rekonstrukciója, valamint Dávid Ferenc munkája, mely – Csoszó fotóihoz hasonlóan – üres terek kapcsolataként láttatja a múzeumot, szintén a kiállítás ékességének mondható. Továbbhaladva a tárlaton Ursula Mayer Enteriőrök című filmjét tekinthetjük meg, mely Goldfinger Ernő magyar építész és műgyűjtő házában játszódik, s két női szereplőn – egy idősebben és egy fiatalabbon – keresztül mutatja be a térhez fűződő emberi viszonyt. Jelen esetben az összefüggést egy szobor jelenti, amely mindkét személy életében meghatározó szerepet tölt be.
Andreas Fogarasi videómunkája a terek gyűjtését, gyűjthetőségét helyezi középpontba az osloi Folkemuseum példáján keresztül, amely az első szabadtéri múzeum volt. A képek feliratai történetének egy-egy mozzanatára reflektálnak: a film ebből kifolyólag önreflexívvé is válik, saját dokumentarista mivoltának lehetőségét is megkérdőjelezi.
Végül a kiállítás – a konyhát leszámítva – legkisebb ter(m)ében kapott helyet Josef Dabernig műegyüttese, mely nem csupán videómunkát, hanem fotókat, tárgyakat is tartalmaz. Utóbbiak már elrendezésükben is meghökkentőek, a földön fekvő faliórát, vagy a falnak támasztott bekeretezett képeket szemlélve a látogató elsőre nehezen tudja eldönteni, hogy a kiállítás-rendezés még folyamatban van, avagy ez már a végső állapot. A tárlathoz tartozik néhány audio-guide is, melyeken keresztül az Ernst Múzeummal, mint épülettel kapcsolatban álló személyek beszélnek el egy-egy történetet.
Összefüggő terek – Csoszó Gabriella, Josef Dabernig, Andreas Fogarasi, Ursula Mayer, Téreltérítés Munkacsoport, Adrien Tirtiaux, Mona Vatamanu & Florin Tudor csoportos kiállítása, Ernst Múzeum, Budapest, 2010. 09. 14. – 2010. 10. 24.
