Mikor is kezdődött? Úgy 2006 körül, bár még nem is tudtam róla, aztán bizalmatlan voltam, pont azért, mert előtte nem létezett ilyen. Az új dolgokkal sokszor van így az ember, amíg nem lát valamilyen eredményt, de ahhoz, hogy valamit letegyünk az asztalra, először bízni kell – paradox helyzet. Igen: 2006. A levlistán is 2006 áll, akkor indult el valami.
Tudtuk, hogy létezett egyetemi színjátszás Debrecenben valamikor, valahogyan, de a mi jelenünkben erről szó sem volt. Az angolosok hallgatnak ugyan színházzal kapcsolatos stúdiumokat, sőt ilyen irányú specializáció is van náluk, de az a színház valahogy csak az ő kiváltságuk, más irányból nem lehet oda bejutni. Ám ha szétnézett az ember, kiderült, hogy néhányan nagyon szeretnének színházat csinálni, itt-ott felütötték a fejüket kisebb próbálkozások, de nem tudtak megerősödni vagy igazán láthatóvá válni az egyetemi struktúrában. Kellett valami vagy valaki, ami vagy aki összefogja őket, és erejüket egyesítve kiharcol magának egy kis helyet az egyetemi közéletben és az egyetem falain belül is. Úgy hiszem, most éppen itt tartunk, a helyszerzés, figyelemfelkeltés, összerendeződés fázisában.
Először nyílt tréningek szerveződtek az egyik legnagyobb egyetemi előadóban, az Aud. Max.-ban. Szerdánként, délután hattól este kilencig bárki jöhetett és gyakorolhatott. Mert a színházban tréningekre van szükség: hangot, mozdulatot, mimikát, reakcióidőt, minden egyes érzékszervet csiszolni, tanulni, fejleszteni kell. Közben máshol, mások is mozgolódtak: magyar nyelvű, nyitott, színházi specializáció indult, később a Pálffy István Színháztudományi Szakkollégium is megalakult – igaz, itt inkább elméleti munka folyik, mintsem gyakorlati. Egymástól függetlenül, de mégis egy időben és egy helyen indultak el produktív kezdeményezések, s lassan egymásba fonódtak a szálak. A tréningeket színházasok, színészek, bábosok tartották (és tartják most is), lassan terjedt a hír, és ugyanilyen lassan egy kis csoport közös élményeket, „képzést” kapott, és némileg hasonlóan kezdett gondolkodni. Egy-két előadás és munkabemutató is elkészült, jobban-rosszabbul sikerültek, de már volt mit megmutatni. A lelkesedés nem apadt el, és rendszer híján, de lehetőséget érzékelve több kis csoport is alkotásba kezdett, a maga szája íze szerint.
Az egyes műhelyek egy-egy ötlet vagy ember köré szerveződtek; egyetlen, az egészet összefogó és átlátó, rendszerező kézre volt szükség az életben maradáshoz, a további együttműködéshez. Ez a kéz esetünkben Lakó Zsigmondé volt. Elvitathatatlan ügybuzgósággal és áldozatkészséggel mozgatott meg minden követ azért, hogy életben tudjon tartani egy közösséget, vagy legalább egy eszmét, amihez lehet csatlakozni, ott maradni, kilépni. Az a fontos, hogy mindig történjen valami, vagyis hogy időnként látszódjon a munka, erre lehessen készülni, és a résztvevők érezzék azt, hogy valóban csinálnak valamit; ettől válhat létezővé egy csoport. Meg attól, ha mások is tudnak róla és számon tartják.
2009 októberében óriási erőfeszítések eredményeképpen megrendezésre került az ESZTI (Egyetemi Színjátszó Tér I.). Szerte az országból (Budapest, Szeged, Nyírbátor) érkeztek ide fiatalok, egyetemisták, hogy megmutassák egymásnak munkáikat. Egyértelmű győzelmet jelentett ez. Igaz, hogy a fesztivál nem volt a legprofibb módon megszervezve, a nézők össze-vissza cikáztak a városban a helyszínek között (a Csokonai Színház néhány előadás erejéig adott kölcsön játszóteret, színpadot), de fontos volt, hogy összegyűltünk néhányan és mások is tudomást szereztek arról, hogy itt munka folyik. Méghozzá olyannyira, hogy a 2009/10-es tanév végére öt különböző csoport is előrukkolt egy-egy saját produkcióval. Az év közbeni bemutatókat követően így a szemeszter végén egy helyi fesztivált is tető alá hoztunk, az úgynevezett Mini-Lázat. Egy hét minden tanítási napján más-más alakulat adta elő a saját munkáját. Sőt, több, időközben a Színláz égisze alatt összegyűlő csapat kapott meghívást vagy elismerést más fesztiválokon (Budapesten, Veszprémben és Szegeden). Elért odáig a Színláz, hogy felmutathasson valamit, amit már külső, független szem is megmért és jónak talált.
Nőtt a Színlázban résztvevők száma és mozgástere, ugyanakkor nőttek az anyagi igények, szervezési feladatok is. Helyet, termet és időpontokat, felszereléseket kellett találni. Lakó Zsigmond a legkülönbözőbb helyeken érdeklődött és keresgélt – nem eredménytelenül. Ha minden igaz, rövid időn belül egyesületi formát ölt a Színláz, ami azt jelenti, hogy akár önkormányzati támogatásra is pályázhatunk. Az egyetem és a HÖK továbbra is támogat: az Aud. Max.-ot felújították és előadások befogadására alkalmasabbá tették, s nemrégiben egy saját, csak színházi célra felhasználható helyiséget is kaptunk a főépület alagsorában: a Színláz Stúdiót. Itt tartunk most. Birtokba vesszük a területet, csinosítgatjuk, rendezgetjük, a honlapunk profibbá alakításán gondolkozunk és tervezgetjük a következő ESZTI-t. Egészen jól állnak a dolgok (de attól még nem egyszerű vagy könnyű a haladás), én mindenesetre bizakodom.
