Van egy kárpátaljai szerző. Van egy regény, amely felvállalja a kárpátaljaiságot. Torz tükröt tart elénk, de csak azért, hogy rádöbbenjünk: a határon túl is van művészet, van posztmodern és vannak társadalmi problémák, amiket meg kell írni.
Elképesztő, mennyi előítélet jelenik meg az anyaországi kritikában, amikor egy határontúli szerzőről van szó. A provinciális és a dilettáns megjelölések enyhének is nevezhetők. Még szerencse, hogy ezt nem minden szerző veszi komolyan. Brenzovics Marianna – nem törődve az ilyen prekoncepciókkal – írt egy regényt, ami kiállja a posztmodern irodalomelméleti iskolák bármelyikének „olvasáspróbáját”, ezen felül még ízig-vérig kárpátaljai is.
Ami az “első előtti fejezet” elolvasása után szembetűnő, hogy a nyelvezet erőteljesen lirizált, mintha emléktöredékekkel megterhelt prózaverset olvasnánk. A szöveg csak sejtet, a felvillanó képek a címre játszanak rá. Az álmából felébredő narrátort – aki lényegében megegyezik az írónővel – olyan motívumok indítják az elbeszélés útján, mint a nyíló szem, ásítás, nézés, látszás, kilátás.
Az első fejezet bepillantást enged a narrátor múltjába. Transzcendens, teremtő erővel idéződik meg az anya, aki központi szerepet játszik ebben és az ezt követő részben. „Anyám szerette a kezdetet és a véget, a hirtelen halált és a vért. Amikor meghalt, teljesen nyugodt volt. Kiszakadt a sóhaj, elkezdődött a bomlás. Néha kiemelkedik a sötét üregből. Koponyája forog, mint egy fékezhetetlen korong. Iszonyú szívóhatással visszanyel: egyszerre látom a napokat, összecsúszik, ami eddig kiterült, és félek, hogy ismételtetni fognak, egy sokkal keményebb dimenzióban” (30-31.) – írja a szerző. Brenzovics Marianna nem egy történetet, hanem egymásba illeszthető, laza logikai kapcsolatban lévő emlékdarabkákat tár elénk lineáris, de folyamatosan megszakadó történetmondással. Így tárul fel a szovjet, ideológiailag szigorúan ellenőrzött oktatás naivitása, egy-egy gyerekként elkövetett csínytevés, a nejlontasakkal iskolába járó blatnoj (oroszul: ’menő’) fiúk közösségi normája, egy vodkamámorba és hányásba torkolló kollégiumi buli, a szüzesség elvesztése („az a férfi, mint egy gép, belém rakja, nagyon fáj, felsírok, abbahagyja, otthagy a hideg fényben”, 30.) és a mindent belengő anya-hiány.
A második fejezet a jelenben szerzett tapasztalatokból indul ki. A narrátor szinte teljesen elidegenedik az apa által teremtett otthoni környezettől. Mintha folyamatosan keresne valamit, amiről még ő maga sem tudja, valójában micsoda. Előtérbe kerül a szexualitás, ami a vágyak kielégíthetetlensége révén perverzitásba vált át. Így bukkan fel a regényben a gyermekprostitúció vagy egy pornó casting, amitől az egyik naiv nő igazi érzéseket remélt: „Elhagyta Roberto, aki pornóval foglalkozott. (…) Térdelhetett, úgy érezte, így jobban kibontakozhat. Roberto egészen a torkáig nyomta, de a lány kibírta, úgy érezte, hatással lehet a férfira. (…) A nő adta oda neki a pénzt és kísérte el az ajtóig, ott azt tanácsolta, hogy nőjön már fel” (65.) Az emberi kapcsolatok ebben a valóságban túl konvencionálisak, túl felszínesek ahhoz, hogy a modernség által folyamatosan kitermelt emberi elidegenedést fel lehessen oldani bennük: „Nincs szükségem magányra, mert megtalálom a barátságban” (63.). A szöveg egy idő után „a regény, amint írja önmagát” automatizmusával hat. Összekeveredik benne a realitás, a tévéműsorok álvalósága és a női elbeszélő által kreált fantázia-világ. Ez az összetett életvalóság az utolsó, töredékesen hagyott fejezetben (a Jövőben) már kozmikus látomássá alakul át: „Vasárnap van, hajnal, a kertben valaki kiált. Ez az isten… kilátás. Madárrepülés-részlet” (155.).
A Kilátás olvasható feminista nőregényként, apa- illetve anyaregényként (sikeresen kezdeményez párbeszédet Esterházy Péter A szív segédigéi és a Harmonia caelestis című műveivel), vallomásként, valamint önéletrajzként. A kárpátaljai kisebbségi történelmi hagyomány és a helyi nyelvhasználat bevonása a szövegbe az olvasótól egy bizonyos történelmi-társadalmi távlat ismeretét kényszeríti ki. A cultural studies felől interpretálva pedig gazdagabb lesz a szöveg asszociációs bázisa is.
Nem azt állítom, hogy a Kilátás hibátlan műalkotás. Vannak benne kissé túlírt részek és kevésbé igényes versszerű betétek. De Brenzovics Marianna tudatos stilizálása valamilyen sajátos bájt von a regény egésze köré. Így aztán érdemes elolvasni. Akár többször is.
Brenzovics Marianna: Kilátás, Pozsony, Kalligram, 2010.
Kösz, hogy belinkeltétek az Apokrif Online-ra is 🙂