Gyerekkel és kisállattal nem könnyű mellélőni a filmvásznon, négy gyerekkel pedig szinte lehetetlen. A gyerekek „felhasználása” begyűrűzött a médiába is: olyan reklámmal, amiben édesen felkacag egy kisbaba, szinte mindent el lehet adni. Éppen ezért vegyes érzésekkel kezdtem Thomas Balmes Babák: Az első év (Babies) című filmjének megtekintéséhez: hiába a dokumentumfilm meghatározás, a Babák könnyen válhatott volna művivé és Anne Geddes-képeslapokat idézően negédessé.
Nem is tudom, mit féltettem jobban, a filmet vagy annak főszereplőit. Attól tartottam, hogy a stáb, az idegenek jelenléte megzavarhatja a gyermekek világát, és így éppen az vész el, aminek bemutatására a film hivatott. A filmvásznon négy kisbaba életét követhetjük nyomon, születésüktől az első lépésekig. A helyszínek a legkülönfélébbek: Namíbia, Japán, Mongólia és az Egyesült Államok. A mű egyik legfőbb erénye az, hogy a néző újra átélheti teljesen elfeledett gyermekéveit, azt, hogy milyen mindenre a felfedezés és a megismerés örömével, végtelenül kíváncsi szemekkel tekinteni.
A másfél órás játékidő alatt bepillantást nyerhetünk a különböző kultúrák által felkínált nevelési mintákba, ráadásul a rendező meghagyja a nézőnek azt a szabadságot, hogy maga döntse el, melyik út a legszimpatikusabb számára. Ezzel persze nem azt mondom, hogy a film nem él némi társadalomkritikával (sőt, talán éppen ezzel a célzattal született meg), ám a készítők mégsem ítélkeznek, nem állítják, hogy a minden porszemtől mentes amerikai otthon jobb lenne a gyereknek, mint egy állatokkal és legyekkel teli mongol jurta, vagy hogy egy koszos kis pocsolyában élvezetesebb játszani, mint játékok tömkelege között. Mégis érezhetően éles határ húzódik a nagyvárosban élő és a sztyeppéken vagy szavannán nevelkedett gyerekek bemutatása között, és folyamatosan ott lebeg a kimondatlan kérdés, hogy vajon hol jobb az élet. Látunk példát paradicsomi állapotra Namíbiában és látjuk, hogyan próbálják ezt rekonstruálni a fejlett országokban. A képsorok állandóan reflektálnak egymásra, miközben a néző egyre több (és egyre fontosabb) kérdéssel találja szembe magát. Az a jó a filmben, hogy nem ad választ, csak kérdez, akár egy pszichológus.
A filmet kivételes képisége emeli ki a hasonló alkotások közül: már a gyönyörű helyszínek és a rendkívül érdekes beállítások sokasága miatt is érdemes megnézni, a művészi megjelenítés pedig tovább színesíti a gyermekek sajátos világát. Jó választás volt a készítők részéről a statikus kameraállások használata, mert így a néző egy olyan passzív megfigyelői pozícióba tud helyezkedni, amelynek következtében úgy érzi, hogy ő is a film (és ezzel a gyermek életének) részévé válik – egy lesz a lakás berendezési tárgyai, a namíbiai közösség tagjai vagy a fűszál sztyeppéi közül, szinte meditálva figyelheti az apróságokat.
A Babák kicsit Simon Pummel 2003-as Bodysong című filmjére emlékeztet, amelyben az emberi élet mozzanatai, szakaszai jelennek meg – mint pl. születés, szex, gyász, tánc, halál – hasonlóan dokumentarista stílusban. Ám a Babies kevésbé megszerkesztett, sokkal természetesebbnek hat, ami kifejezetten szerencsés, ha a film egy olyan ártatlan állapotot akar megjeleníteni, mint a gyermekkor. A zene nem kíséri végig a képkockákat, ám amikor megszólal, mindig a legjobbkor teszi és a legkifejezőbb formában halljuk: gyakran természetes anyagból készült hangszereken (például pánsípon), nem ritkán törzsi énekkel kísérve csendül fel egy-egy dallam, és visszatérő elemként jelenik meg a főcímdal is (Sufjan Stevens: The Perpetual Self). Ami viszont még nagyobb hangsúlyt kap, az a csend beszédessége: ilyenkor a nézőt nem zavarja meg az aláfestő zene, hanem a maga egyszerűségében hallja és látja a kisbabákat hisztizni, nevetni, „beszélgetni” vagy pancsolni.
Meggyőződésem, hogy Thomas Balmes filmjét minden családsegítő programban le kellene vetíteni a leendő vagy már gyakorló szülőknek, mivel nem csupán felszabadító élményként hat a nézőre, hanem nagyon sok mindent segít megérteni a gyermeki léttel kapcsolatban. Érdekes, hogy bár a szülők folyamatosan tanítgatják csemetéiket, néha nem veszik észre, hogy a kicsik egy univerzális “nyelven” keresztül mennyi mindent tudnának tanítani nekik: mindig úgy esnek, hogy ne okozzanak maguknak fájdalmat, ösztönösen megérzik, mit kell tenniük, és rendkívül apró dolgok is mérhetetlen boldogsággal töltik el őket. A felnőtteknek ez miért nem megy?
Babák: Az első év (Babies), 2010. Írta és rendezte: Thomas Balmes.
