Kondor Vilmos hard-boiled krimijét nem csavaros története teszi érdekessé, hanem a szerző világteremtő ereje: a mű lapjain megelevenedő 1936-os Budapest ábrázolásmódja teljesen magával ragadja az olvasót. A szöveg befogadója egy levegőt szívhat a ’30-as évek Magyarországának polgáraival a főváros népszerű kávéházaiban, épületeiben, melyeknek érdekessége, hogy az említett építmények nagy része még ma is áll, ami nagyban megkönnyíti a terület kognitív térképének elkészítését.
Idézet a műből a könyv hátsó borítóján: „Cselédek gyufát isznak, villamos elé vetik magukat, borbélymesterek darabolják fel szeretőjüket, elvált asszonyok vágják fel ereiket borotvával, iparossegédek vetik le magukat a Ferenc József hídról, féltékeny tisztviselők szurkálják agyon feleségüket böllérkéssel, üzletemberek lövik agyon riválisaikat revolverrel – a lehetőségek végtelenek, ugyanakkor nyomasztóan egyformák, hiszen a vége mindig ugyanaz.” A könyv kiadója (Agave) pontosan rátapintott a lényegre ezen idézet középpontba állításával: Kondor regénye nem párját ritkítóan csavaros, befejezésében bonyolult kauzális láncot kibontó kirakós játék. Amitől a keményre főzött (hard-boiled) „krimitojás” feltörhetetlen, az az, hogy a szerző Billy Wildert megszégyenítő módon teremti meg azt a korrupciótól és bűnözéstől sötét (noir) Budapestet, ahol bármi megtörténhet. Az író saját bevallása szerint nem a történelemkönyvek „puha és biztonságos takarásából” írja meg történetét, nem mond ítéletet, hanem belevisz ebbe a világba, kreál egy olyan várost, amelyben benne él az olvasó a könyv első lapjától az utolsóig.
Persze túlzott nagyvonalúság a krimi narratív sémáját „egyszerűnek” feltüntetni. Hiszen a szerző egyedi módon használja a „keményvonalas krimi” legfőbb jellemzőit: a korrupció és a szexualitás kendőzetlen ábrázolását. Bár minden leplezetlenül marad, a politikusok kéjkatalógusaitól kezdve a meztelen fotózásig, mégis a mű egyes szám harmadik személyben mesélő narrátora annyira együtt él a korral, hogy (a XX. század első felére jellemző, jó arányérzékkel színre vitt szóhasználat miatt) az olvasó érzi erkölcsileg romlottnak magát.
A főszereplő karakter is különleges viszonyban áll elődeivel. Míg preformációi (Sam Spade, Philip Marlowe) magányos, rendszeren kívülálló kopók, addig Gordon a rendszer embere, köztiszteletben álló bűnügyi újságíró. Ugyanakkor, hasonlóan Lynch Kék bársonyához, kívülállóként, lelkes amatőrként kezdi el a terhes, jómódú, fiatal prostituált különös halálesete utáni nyomozást.
Kolozsi László a magyar bűnügyi filmekkel kapcsolatban leszögezi: „A legjobb magyar krimik nem társadalmi, hanem egzisztencialista drámák. A kilátástalanság drámái.” Gordon Zsigmond ugyanakkor nem keresi önmagát: az igazságba vetett erős hittel megáldott fixált figura, akinek meggyőződését az események sem törik meg. A zsurnaliszta megmutatja, hogy a nehéz kor sem legitimálhat egy bűntettet: a könyv központjába állított gyilkosság nem maradhat leplezetlenül, a tettesnek bűnhődnie kell. Kondor azonban mintha ki- és megfordítaná ezt az állítást: krimije igenis társadalmi vonatkozásokat is szándékozik feltárni, ellenkezőleg nem időzne annyit leírásokkal, atmoszférateremtéssel, a korbeli budapesti élet bemutatásával. Gordon a kilátástalan korban is az igazság harcosa és nem bukik el, nem törik meg a látottak-hallottak hatására, így a noirra és a magyar filmes krimikre jellemző, elbukásra ítéltetett főhős nem jelenik meg a műben.
Bár a szerző egy interjújában a kortárs politikai párhuzamok Budapest Noirra való ráolvasását ostobaságnak titulálja, mégsem lehet kiragadni a könyvet abból az ökológiai niche-ből melyben született. Ismét Kolozsit idézem, aki filmes műfajok kapcsán arról beszél, hogy népszerűségük oka, hogy megpróbálnak választ találni valamely, az adott közösséget egy adott időpillanatban foglalkoztató problémára. Véleményem szerint a popkultúra velejét is ez adja. A Budapest Noir olvasója sem vonhatja ki magát ez alól, akaratlanul is párhuzamot keres jelenével és talál is: egy kétségek között hánykódó ország, tisztázatlan politikai erőviszonyok és szélsőséges nézetek konstellációját ismerheti fel. A mai olvasó nem tud elvonatkoztatni Gömbös Kossuth téren elvonuló temetési menetének leírásánál a közelmúlttól, számára újabb jelentésrétegeket nyitnak meg azok az épületek, melyeket pestiként ismer, és amelyek mellett naponta elsétál. Ezek a helyek a könyv „fekete Pestjében” bűnügyek helyszínéül, netalán illegális boxmeccsek színteréül szolgálnak.
Milyen kérdésre keres hát választ a Budapest Noir? Az olvasó az 1930-as évek világát párhuzamba vagy ellentétbe állítja saját korával? Itt jutunk el Kondor – fogalmazzunk így – „ars poétikájához”. Mert, ahogy egy interjúban nyilatkozta, őt nem a válaszok, hanem a kérdések felvetése foglalkoztatja. Ez az, amitől kiemelkedő a tárgyalt könyv: mert bár szerzője látszólag elvarr minden szálat, egyszersmind kétségek közt is hagy. Mert az olvasóban felépült világ az utolsó mondat elolvasásával nem omlik össze, hanem nyugtalanná (a folytatás iránt pedig kíváncsivá) teszi a szemlélőt. Az pedig, hogy kiben milyen attitűdöt szít fel, mire sarkall, az már az olvasó habitusán múlik. Ahogy Reviczky Gyula írja Magamról című versében: „Ki sohajtoz, ki mulat. / A világ csak – hangulat.”
Kondor Vilmos: Budapest Noir, Agave Könyvek, 2008.
