Amelyben Ekler Ágostra emlékezünk
Aki emlékezik: Nagy Koppány Tömzsi (50): a szerző húsz év múlva. Hízásnak indult, hajdan erős magyar, némileg zavaros identitástudattal, pajkos és vidám, mégis tekintélyt sugárzó pocakkal. Visszaemlékszik e könyv megírására, magyaráz és kérdésekre válaszol.
A fejét vakargatja (Állókép: a szerző szerez – és ez látszik az orcáján is –, a kis halacska pedig ikrát ürít kacéran)
Mint már említettük, rengeteg gondunk volt amiatt, hogy a szereplők nem vállalták eredeti nevüket, így a könyvben előforduló összes nevet nekünk kellett kiötölnünk. Ez persze remekül ment, de nem mindenütt: itt van például ez a béna Imreh Hunor Tamás-dolog, amelyik minket is pirulásra késztet, valahányszor eszünkbe jut. De mit tegyünk? Az vesse ránk az első követ, aki nem kénytelen felhasználni minden kis ötletforgácsot és útszélről felszedett rozsdás vasdarabot (Gávavencsellő és Létavértes például két falu, melyeken egyszer – eltévedvén – ijedten és sietve keresztülszáguldottunk), ami eszébe jut, ha erre a „gyalázatos mesterségre” (idézet halhatatlan novelláskötetünk, a Nagyapánk tudott repülni egyik, ars poeticának is beillő alkotásából) adja a fejét.
Jól van, na: ha már ennyire érdekli Önöket, elmeséljük, honnan ered az Imreh Hunor Tamás.
Van nekünk egy Toyota Corolla márkájú személygép(erejű)járművünk, melynek – meglehetős régisége okán – a rendszáma ez: IHT-578. Namármost, gömbölyű kis feleségünkkel bétét működtetünk, és ott trükközünk mi is a benzinszámlákkal, ahol csak lehet (de bezzeg a fincsi hűségpontokat akkor is saját, polgári néven gyűjtjük, amikor cégre kérünk számlát: meg is érdemelnénk egy irgalmatlan vagyonosodási vizsgálatot!). Ezért valahányszor a benzinkutas-kisasszony megkérdezi, hogy milyen rendszám kerüljön a számlára, a könnyebb leírhatóság és a félreértések elkerülése végett azt mondjuk neki:
– Imre, Hunor, Tamás, öt, hét, nyolc.
Úgyhogy mikor a minap nagyon meg voltunk szorulva álnévügyben, méghozzá pont eme drabális pénzbehajtó kapcsán, hamar – hálistennek, mert már kezdett ideges lenni! – eszünkbe jutott ez a gyakori benzinkúti szcéna, és a nevet nekiadtuk. Tettünk egy h-t az Imre végére, hogy jobban fájjon, de extázisba mégsem estünk tőle, mert elég keresettnek tűnt: úgyhogy kieszeltük a Tata becenevet, ami már jobban hangzott, és ezen futtattuk a nyomorultat (ne aggódjanak, úgyse fogja elolvasni ezt a könyvet, de ha mégis nekilát, öregember lesz, mire ehhez a bekezdéshez érkezik).
És ha érdeklődésük csak nem lankad, és továbbra is a nevekkel kapcsolatban elkövetett gazemberkedéseinkről faggatnak bennünket, ám legyen: öntsünk egyszer s mindenkorra tiszta vizet a gyónás poharába!
A Mánolioszt például Nikosz Kazantzakisztól csórtuk: az alkotás szüneteiben ugyanis – felüdülésképpen – nagyszerű művét, az Akinek meg kell halnia című regényt olvasgattuk. Ebben a könyvben a főhős a Manoliosz névre hallgat: kreativitásunk fellobbanó lángjával ezt kormoztuk Mánolioszra egy laza ékezet segítségével.
A Jackson Ockpoll szintén nem túl szellemes, de ezt talán még megbocsátaná a nyájas olvasó. Ám azon ötlet, hogy a Jackson Ockpoll művésznév hordozójának polgári neve Kovács József legyen (alias, ahogy roppant szellemesen több helyen is írni fogjuk), biztosan kiveri nála a biztosítékot. Merthogy ez nem más, mint a korszakos Jozefát úr, avagy a regénykedés című regényünkből való gyalázatos lopás: annak főhősét, a derék Jozefátot a faluban szintén Jóskának hívta mindenki. De nehogy azt higgyék, hogy jelen könyvünkben kezdtük ezt az egészet, dehogy!
A jó, öreg Jozefátban is hasonló dolgokat műveltünk: loptunk, csaltunk, raboltunk, de főleg loptunk. (Többnyire neveket, mert mindig gyengék voltunk névadásban: már első könyvünkben, a kortársainkat méltán irigy sugdolózásra és legörbült szájjal való pityergésre késztetően jól sikerült Arról, hogy milyen nehézben is csupán a nevekkel volt gondunk: a többit játszi könnyedséggel írtuk meg és tettük le a magyar irodalom régi, kopott asztalára mindörökké, ámen.) Bizony, abban a zavarbaejtően tökéletes könyvben a szereplők, de még az egyes intézmények nagy részét is olyan nevekkel illettük, amelyeket egyszerűen a briliáns Karácsony Benőtől, hát, khm, kölcsönöztünk. Ott van ugye a kocsma, ahol az ifjú Jozefátot Baltazár, a baromarcú, szíve hölgye előtt porig alázza: a Küszvágó Csér. Kérem, a Küszvágó Csér név nem másé, mint Karácsony Benő A megnyugvás ösvényeinjének rossz poénokat termelő, cinikus falusi orvoshőséé. De ez még semmi! A baromarcú Baltazár nevét Karácsony Benő másik, Pjotruska című könyvéből merítettük, mely regényben a harcos természetű kisvárosi újságírót, a főhőst magát hívják így.
Hohó, és ne menjünk messzire! Elévülhetetlen nagyszerűségű második novelláskötetünkben, a Nagyapánk tudott repülniben van egy zseniális novellánk, Bérolvasó Sebestyén címmel. Hát azt hiszik, ezt a Sebestyént mi találtuk ki? Ugyan, dehogy: ha mégis ezt hiszik, Önök most szálltak le a falvédőről, és gyermekeiket minden bizonnyal a Kevin (a nevet páratlan Jozefátunkból lopjuk, most!) vagy az Eszter (az elbűvölő Nagyapánk tudott repülninek fantasztikusan sikerült Az én és az Eszter mintanovellájából! Szintén most!) nevekkel illetik. Nem, kérem, ezt a nevet ugyancsak a nagyszerű Karácsony Benőtől tulajdonítottuk el: az ő Utazás a szürke folyón című regényének szerencsétlen sorsú patikusát hívják Sebestyénnek.
Namármost, ez minimum két dolgot jelent: vagy nagyon tudott Karácsony Benő neveket adni, vagy mi nem tudunk egyáltalán. Sajnos, mint azt már sejtik (mert mondtuk Önöknek), az utóbbi tétel az igaz. Ugyanis most jut az eszünkbe, hogy saját nevünket, a Nagy Koppány Tömzsit is tőle szereztük be.
Eredetileg Nagy Koppány Pufi néven akartunk futni, de szerencsére egy alkalommal, midőn saját istenkirályságunkat ecseteltük egymásnak, az egyszerre több műfajban jeleskedő Balázs kollegánk és barátunk alaposan lehűtött, és felhívta figyelmünket arra, hogy a Pufi név a jelenkori magyar irodalomban már foglalt. A hónapokig tartó kétségbeesett depressziónkat és a rengeteg művészhisztit – melyet odahaza előadtunk amiatt, hogy elfogyott az ihlet és a hülye nevek miatt (rövid időre felmerült a Nagy Koppány Hájastészta-variáns is, ám ez annyira komolytalannak tűnt, hogy egy fárasztó, de férfias mozdulattal dühösen elvetettük) elakadtunk az emlékezünkkel – megelégelve pompás feleségünk és asszonypajtásunk, Réka sugalmazta a Pufi egyetlen számba jöhető alternatíváját, a Tömzsit. Örömünk határtalan volt, egészen addig, amíg rá nem jöttünk, hogy sajnos ez a név szintén foglalt már: ráadásul ugyancsak Karácsony Benő remek és legismertebb könyvéből, a Napos oldalból való. (Felméri Kázmér főhős egyik barátját becézik Tömzsinek.) Egészen kétségbeestünk emiatt, és kétségbeesésünkben addig harapdáltuk az öklünket, amíg eszünkbe nem jutott, hogy megpróbálkozzunk az ún. Vilike-csellel.
Kitűnő íróbarátunknak, Vilmosnak ugyanis van egy olyan aranyos szokása, hogy amikor megiszik néhány sört, és rendes férfihez illően pajzán dalokat kezd énekelni (összeölelkezve és együtt ordítva velünk és még sokakkal), nos, akkor valamilyen megmagyarázhatatlan szeméremérzettől vezérelve az ún. csúnya szavak első betűjét lehagyja, és helyüket szóban (dalban) egy kis hümm-el, írásban pedig – ha esetleg le kell őket leírni – egy ponttal jelöli, valahogy így: .ina, .unci, .aszás, .urva, .azmeg, meg.aszta, a .aszomba bele, satöbbi. Egészen kitűnő ízük lesz ettől a fenti, elkoptatott szavaknak! Mármost elképzelhetik, hogy a megvilágosodásunkat követően egy, a miénkhez hasonló villanásokat produkálni képes, Nobel-díjat érdemlő, zseniális elmének mennyi időre volt szüksége ahhoz, hogy a Tömzsi névből a Vilike-cselt alkalmazva az ömzsit megalkossa: szinte semennyire.
Megoldottnak vélvén a benőtlenítési problémát, elégedetten parádéztunk fel és alá az .ömzsivel, és nem győztünk betelni azzal, hogy milyen jól hangzik, és milyen jól néz ki leírva, ami nem is csoda, ha figyelembe vesszük, hogy milyen elképesztően okosak vagyunk. Erre fel mi történt: alighogy visszatértünk – vidéki remetei magányunkból, ahol barlangunk sarkában saját vérünkkel a falra írtuk ennek a könyvnek az első változatát (megtekinthető verőfényes nyári délelőttökön, kizárólag tisztes távolból) – a fővárosba, egynémely óriásplakátot megszemlélve megdöbbenéssel kellett tudomásul vennünk, hogy időközben másnak is eszébe jutott ez a betűlehagyósdi… Na, azt az elkeseredett sírást, amit a helyszínen vetettünk, tényleg látni kellett volna. De egy idő után a könnyeink elfogytak, a pocakunk is lappadni kezdett, és mivel inkább választjuk a halált (vagy akár a lefogyást), mintsem hogy bárkinek megadjuk a lehetőséget arra, hogy plágiummal vádoljon, nem volt mit tenni: visszasündörögtünk Karácsony Benőhöz, alázatosan megkövettük őt, és lehajtott fejjel egy könyv erejéig újra kölcsönvettük tőle a Tömzsit – reméljük, azáltal, hogy e főhelyen gyóntuk meg gyalázatos tettünket, megbocsátásának néhány jóízű morzsáját a pont után felszedegethetjük. Pont.
Hát így állunk az Imre(h) Hunor Tamással. Ne is mondjanak semmit: arról, hogy az 578-at külön is belekeverjük a könyvbe, alig tudtuk magunkat lebeszélni. Olyan vad ötletünk támadt, hogy egyik szereplőnk lakjék valamilyen utca 578. szám alatt. Nem fontos, persze, de olyan jól hangzik, ugye? Csakhogy mikor tekintetünket végigfuttattuk Budapest térképén, azt konstatáltuk, hogy aligha van benne olyan hosszú utca, amelyik elbírná az 578-as számot. Márpedig sok mindenben igen, de ebben nem ismerünk tréfát, és még csak véletlenül sem írnánk le, hogy Nagy Lajos király útja 578., mert ilyen számú ház nincsen a Nagy Lajos király útján, hö. Volt emiatt is néhány álmatlan éjszakánk – gondoljuk, ezt mondanunk sem kell.
Aztán egyszer, mikor fürge kis Corollánkkal Üllőre téptünk ki tanítani (mert azokban a keserves években, többek között a korábban már részletezett pénzmaglogisztikai okok folytán, egyáltalán nem éltünk olyan nagyszerű pompában írásainknak hála, mint manapság, hanem angolt tanítottunk, mégpedig annyit, hogy a könyökünkön jött ki. Csak mi tudjuk, hány embert vezettünk félre az angol nyelvtan labirintusában, és hagytuk ott őket rongyul; szellemi magvunk kommunikálni-nem-tudásukban hajt csírát majdan), az történt, hogy a gyorsforgalmi utat lezárták valami francos miniszteriális menet miatt, és bennünket az Üllői útra tereltek.
Hát ahogy ott megyünk, mendegélünk, egyszer csak mit látnak szemeink? Azt, rikkantjuk és rikkantottuk akkor is, hogy az Üllői út igenis van olyan hosszú, hogy legyen rajta 578-as házszám! Örömünk ismét határtalan volt, beleléptünk a gázba (mi, ha sietünk, nagyon állatul – de elképesztően biztos kézzel – vezetünk, és számos ismerősünkkel ellentétben, akiknél a zene gyorsabban megy, mint az autó, nálunk – többnyire az AC/DC Fire Your Guns és Rocker című számai koncertfelvételének dübörgő ritmusára – a kocsi megy gyorsabban, mint a zene), seperc alatt lehagytunk mindenkit, ledaráltuk az angolórákat, és száguldottunk haza, hogy a történetbe beleírjuk az 578-at, közben meg dicsértük saját éles elménket. Csakhogy ekkor az jutott eszünkbe, hogy az Üllői út 578. alatt minden bizonnyal lakik valaki: nyomban lelombozódtunk tehát, és alaposan megrettentünk – mi van, tettük fel magunknak a kínzó kérdést, ha neki, mármint ennek a lakónak egyáltalán nem tetszik majd, hogy a házát egy pocakos fickó – még ha fikc(i)ó is – beleírja a könyvébe? Mi van, ha ezen felháborodik, és eljön, hogy eltángáljon bennünket?
Tudják, mi egyáltalán nem vagyunk nagydarab emberek, s a harcművészetekben is csak tájékozódási jellegű érdeklődéssel vettünk részt, aktívan soha. Ráadásul tömzsiségünkből fakadó lomha mozgásunk és tekintélyes méretű pocakunk nagyban akadályoz abban, hogy ha mondjuk a felbőszült olvasók felkeresnek jelenlegi, ábszolút mászterpísz könyvünk egy példányával, hogy azzal minket agyonverjenek a házszám miatt, nehezen, vagy éppenséggel sehogy sem tudunk elszaladni. Úgyhogy lemondtunk az 578 beemeléséről, és attól kezdve olyasmiket igyekeztünk írni, amivel nem vívjuk ki az olvasók haragját.
Ezért rántjuk le a leplet – tán még idejében – egy másik sötét üzelmünkről is: tudniillik, hogy a főhős írásait bevesszük a saját könyvünkbe, és úgy teszünk, mintha nem mi írtuk volna őket, hanem ő (persze, lehetséges, hogy tényleg ő írta). Nos, ezt az ötletet szintén saját magunktól nyúltuk le, mégpedig a Jozefát úr, avagy a regénykedés című, szerény írói nevünknek örök dicsőséget hozó könyvünkből. Persze, most még az a néhány olvasó, aki eddig szimpátiával viseltetett irántunk se higgye azt, hogy ott, a lélegzetelállító Jozefátban mi találtuk ki a trükköt. Ugyan dehogy. Ott is loptuk, mégpedig egyenesen a világirodalomból. (És azért merjük jelen könyvünkben még egyszer elsütni, mert annak a lehengerlő könyvnek – nagyszerűségéhez mérten igazán méltatlan – fogyási adatait ismerve úgy gondoljuk, az olvasók megbocsátják ezt nekünk – főleg, hogy eddig nem is tudtak róla.) De szerencsére már annyian csinálták ezt előttünk, hogy az őrangyalunk sem tudná kideríteni, mi pontosan kitől emeltük el. Át.
…
Így tehát most, miután az arra kíváncsi kevesek az elviselhetőnél pár tucat mondattal többet kaptak alkotói szekreterünk „Műhelytitkok” feliratú fiókjából, következzék is a fejezet, amelyben Önök Ekler Ágost irodalmi hagyatékának rövidprózai részét ismerhetik meg.
Nagy Koppány Zsolt: Amelyben Ekler Ágostra – emlékezünk –. Magvető Kiadó, Budapest, 2010.
