A médiában időről időre felhangzanak a kortárs magyar színház túlzott popularitását és szórakoztató jellegét, valamint az aktuális (társadalmi) problémák iránti reflektálatlanságát ostorozó szólamok, s ebben, valljuk be, van is igazság. Mégsem maradunk magunkra a jelen konfliktusait figyelmen kívül hagyó “bóvlidömpingben”: Térey János új darabja rólunk és nekünk szól – még ha a jövőből is.
Nehéz pusztán színházi élményként tekinteni egy olyan költő művéből készített előadásra, akinek a szövegei – még ha meg is jelennek színpadon vagy filmen – elsősorban az irodalomra jellemző hatásmechanizmusok alapján állnak össze. Már önmagában a verses szöveg színpadon való megszólalása is a szöveg műviségére hívja fel a figyelmet: nem beszélve azokról a szinte felderíthetetlen utalás-labirintusokról, amelyek az egyik Térey-műtől a másikig, az egyes alkotástól az eddigi életmű egészéig vezetnek. Meggyőződésem, hogy a Térey-darabok csak az irodalmi szövegként való megismeréssel válnak igazán méltányolhatóvá; noha ezzel a színház esztétikai autonómiáját kérdőjelezem meg, ennek ellenére a Valló Péter rendezte Jeremiás avagy Isten hidege című Nemzeti-előadást önmagában is jelentős alkotásnak tartom.
A Jeremiás – úgy is mint egy trilógia befejező darabja (a Kazamaták és az Asztalizene után) – a jövőbe kalauzol minket: a jövő Debrecenébe. A színhely a debreceni metró: ennek állomásain játszódik a cselekmény, amelynek középpontjában Nagy Jeremiás (László Zsolt) országgyűlési képviselő áll. A város messzire került fia visszatér: mivel általános sztrájk van, a metró állomásain vesztegelve kell a múltjából felrémlő alakokkal és történetekkel szembesülnie. Régi szerelmek, lezüllött és magasra került osztálytársak jelennek meg, s Jeremiás nyeregben érzi magát: ő lett a legnagyobb hatalmú ember közülük. A múltba, a „pokoli” múltba való alászállás kísérője Cucor (Stohl András), a régi barát, aki csak a végső összeomlás pillanataiban hagyja el – ne kerteljünk, nem is lehet más vége egy ilyen utazásnak – Jeremiást.
Érdekes ellentétben áll a rendezés a Radnóti Színházban futó Asztalizene statikus színpadképével: noha maguk az egyes színek (a metró megállói) között csak apró különbségek vannak, a váltás a nézőtér forgatásával van megoldva (s közben gyermekkar énekel horrorisztikus-hamis orgonakísérettel). Vagyis a metrómegálló-színek gyűrűként veszik körbe az olykor debreceni polgárokként megszólított nézősereget, aminek felmérhetetlen konnotációi lesznek, amint realizáljuk, hogy a gyűrű Térey eddigi műveinek központi emblémájává nőtt (vö. Nibelung-lakópark, Paulus).
Amikor a dráma kötetben megjelent, a kritikusok annak „Debrecen-dráma” voltára (is) fókuszáltak. Persze azt a kérdést is felteszi a darab, hogy „van-e debreceniség?”, s erre nemleges válasz hámozható ki, amennyiben Jeremiás szemszögében minden egyformán csak unalmas, provinciális, kisszerű, de nem ennek nyomatékosítását érzem leghangsúlyosabbnak. Annál inkább a „hétköznapi” élethelyzetekből szövődő cselekményt – amely azért nem az a „hagyományos” cselekmény. A már említett „elidegenítő” hatású elemek nem engedik, hogy ennél sokkal valószerűbbet várjunk. A sztrájkoló metró megállóiban (szinte csak saját iskolai élményeire támaszkodva!) szembejön minden „társadalmi osztály” vagy tipikus sors: a törtető főpolgármester asszony, a csöves extanár, a meghasonlott újságíró; de megjelennek a családi sorsok is: az özvegy, a magányos anya és a bolond húg (Palánta esetében lehetetlen nem gondolnunk Kosztolányi Pacsirtájára). A darabban az utóbbi évek számos eseménye is visszakacsint: leghangsúlyosabb a BKV- (itt: DKV) sztrájk, de benne van a politikusok és a politika ellen forduló közhangulat, főváros és “vidék” ellentéte; vagy olyan nyilvánvalóan önironikus fricskák, mint az a jelenet, amelyben a Stohl által alakított Cucort kérdezik arról, hogy fogyasztott-e kokaint.
A nők: az egyik jelenlegi szerető (Dr. Poroszlay Sarolta – Söptei Andrea) és egy esélyes régi (Mókus – Bánfalvi Eszter) kifejezetten jól játsszák szerepüket, talán csak a Skarlátot alakító Murányi Tünde sugároz a szerepéhez (Jeromos első szerelme, aki épp férjhez megy, de csábosságából nem veszített) képest kevesebb szexualitást. A címszereplő László Zsolt és Stohl kettőse is meggyőző, izgalmasak a lezser marháskodásból átmenet nélkül vérre menő, létproblémákat megjelenítő váltások, s még a darab végén folytatott akciófilmes lövöldözés, meg a kifolyó vér is megállja a helyét. Végül bebizonyosodik: a csúcson túl nincs semmi, s a Jeremiás által folytatott – nevezzük így – „nyomozás” önmagához tér vissza: szinte észrevétlenül válik magabiztos nagymenőből bukott figurává.
A nyitójelenet hátterében egy tükröződő, sötét anyag díszíti a falat: ha nem is egy tükör által, de homályosan azért látja magát benne a közönség (egy része). A darab metaforikussága és „realizmusa” sem engedné ezt didaktikusan lefordítani valamiféle „tükrözéselméletre”, de tény: a szürreális környezetben és Térey sajátos költői nyelvén kortárs diskurzusok szólalnak meg. Nagy Jeremiás Debrecenje mi vagyunk, de menekülni belőle csak befelé lehet.
Térey János: Jeremiás avagy Isten hidege, Budapest, Nemzeti Színház. Rendező: Valló Péter. Bemutató: 2010. október 2.
A fotók forrása a Színházajánló.hu.
