KŐ ÉS ÁRNYÉK
Az önmagába visszahullt időn
most vérzik át a súlyos esti pára,
s akár a kő, ha árnyékára dől,
úgy ferdül el a téridő aránya.
Halottak teste lakja be a mélyet,
miattuk tér le útjáról a Hold,
kibomlanak az égre varrt szegélyek,
– előjöhet, ki eddig bujdokolt.
Karámba tér meg így az űzött állat,
ha kinn az éjben szörnyű bűnt hagyott,
kis bűzös vackot készít el magának
– az őse mind ilyenben haldokolt.
És ismétlődik minden egyre s újra,
a fák mögött már ott kísért a múlt,
és meghasad a roppant égi bura,
mert lenn egy kő az árnyékára hullt.
A BUROKBAHALT
Akadhat még, mi függelembe ránt,
vagy végleges a kívülállás kérge?
Magadra vetted autonóm ruhád
és nincsen mez, hogy elcserélnéd érte?
Most azt hiszed, hogy semmi sincs alant
és nincsen fent és körbe-körbe sincsen
olyan, mi egyszer torkodon ragad
és nexusával ver nehéz bilincsbe?
A könnyű látszat súlya rád tapad,
hiába csábít fények léhasága,
szorongsz a röpke kényszerek alatt,
határolódva életre-halálra.
A szűk burok már bőrödhöz tapad
– szabaddá ekként börtönzöd magad.
