Befejeződött Debrecenben a másodszor megrendezett Egyetemi Színjátszó Tér, vagyis az ESZTI(I) névre hallgató, egyetemi és egyetemistákkal (is) dolgozó, független társulatokat felvonultató színházi fesztivál.
Az utolsó napra tervezett négy előadásból egy sajnos elmaradt az egyik szereplő balesete miatt, azonban még így is a szombati nap ígérkezett a legsűrűbbnek a maga három, viszonylag hosszú előadásával. Az első két naptól eltérően ezúttal nem a Debreceni Egyetem főépületének alagsorában található Színláz Stúdióba, hanem a Csokonai Színháztól bérelt Víg Kamarába várták az érdeklődőket, akik sajnos nem jöttek olyan nagy számban, mint ahogyan mi, szervezők reméltük. Nem merném állítani, hogy a hétvégére hazautazott, illetve gólyabálozó egyetemisták hiányoztak csupán, vagy a fesztivál iránti általános érdeklődés is, de kár volna tagadni, hogy bizony szembe kellett néznünk minden gyermekcipőben járó mozgalom sajátjával: a köztudatban (még) benne-nem-léttel.
Pedig volt miről lemaradni. Délután négy órakor színpadra (és a széksorok közé, meg a kamaraszínház körfolyosójára is) lépett a budapesti Radikális Szabadidő Színház, mégpedig az Oberon világai című előadásukkal. Ahogyan tavaly a Gyros töredékek 1.0 – Rövidzárlat Helsingőrben-t, úgy a mostani előadást is kifejezetten erre az alkalomra, a tér adottságaira való tekintettel rendezte újra a társulat vezetője, Formanek Csaba. Így lett a csapat próba- és előadóhelyeként szolgáló Tűzraktérben „hagyományos” (vagy legalábbis frontális) térszerkezettel dolgozó szentivánéj-vízióból a debreceni kamaraszínházban egy külső és belső tereken végigvezető beavatásrítus. Külső és belső egyrészt abban a konkrét értelemben, hogy a játszók először a nézőtérre hívják (vagy inkább csalogatják) be a nézőt, majd azon lassan keresztülvezetik egészen addig, amíg ki nem lépnek vele a folyosóra, ahonnan ismét a nézőtérre, majd a körfolyosó egy másik pontjára, sőt végül a színpadra viszik magukkal. Külső és belső másrészt abban az átvitt értelemben is, hogy egymásba érnek a különböző tudatterekhez, tudatossági szintekhez köthető képek: a mítosz, az álom, az objektív (sokszor csak megélt, máskor meg is értett) valóság, az eljátszás (például kézzel bábozás egy paraván tetején). Valami organikus minőség képződik meg, amelynek a kézen fogott néző legalább annyira része, mint a – nyomokban tartalmazott – Shakespeare-szöveg, a 69. kapcsolatértékelő beszélgetés vagy az önmagukat egy álmos édesapa kezébe adó (na jó: tündérek által röptetett) apró tárgyak.
A nap második, este hét órára tervezett, de kis csúszással kezdődött előadása a szegedi Lábjegyzet Színház ÁdáMake című produkciója volt, amely nem más, mint – ahogyan alcíme is mutatja – egy színházi előadás a filmvilágban ikonikusnak számító Addams Family történetének ötletéből. Az ötlet jó is. (A filmes változatot idéző zenék nem különben.) De sajnos nem minden elgondolás alkalmazható a színpadon. A horrorkomik műfajából adódóan sajátosan morbid poénok nagy része működik ugyan, de az embernek az az érzése támad, hogy nem szórakozna kevésbé jól, ha ugyanezt a szöveget mondjuk csak olvasná. Maga az előadás ugyanis csikorog, amiről valószínűleg nem a játszók tehetnek, ők ugyanis megpróbálnak hozni egy-egy karaktert, noha ebben a furcsa családban ez nemigen jelent többet egy-egy abszurditásig túlzott póz (zsémbes nagymama, lázadó kamaszlány, vérszomjas kisöcsi, otromba komornyik stb.) felvételénél. A baj egyszerűen az, hogy színpadon borzasztó esetlennek hatnak azok az elsötétítések-kimenések, amelyeket filmen zökkenőmentesen megoldanak egy-egy vágással.
Jóval biztosabb kézzel választott darabot a budapesti Proscenion Drámaszínpad, amely Bencsik Imre Kölcsönlakását állította színpadra két felvonásban. Hálás-poénos kabaréról van ugyanis szó, amely totálisan kiaknázza a helyzetkomikumot mint lehetőséget, adva lévén egy kétszobás panellakás, amelyet tulajdonosa egyszerre ígér oda férjnek és feleségnek szerelmi légyottjaik idejére. A karakterek persze itt is típusok (a lakástulajdonos kispolgár, aki legalább annyira szerethető, amennyire ügyetlen; a politikus, aki „az ő pozíciójában” nem engedheti meg magának, hogy szállodába vigye a szeretőjét; az alkalmatlankodó vízvezeték-szerelő stb.), de ez műfaji sajátosság, hiszen egy bohózatban egyik szereplőnek sem kell „alakulnia” (nem is törekszik rá senki), csupán ilyen-olyan helyzetekbe bekerülnie, az abból szinte magától adódó szöveget elmondania, és a néző meg is van győzve. Különösen így, hogy a játszók megtalálják saját helyüket ebben a feladatban: senki sem akar több lenni, mint aminek lennie kell, és szerencsére kevesebb sem lesz. A gondosan kialakított, aprólékosan realista díszlet (a nappalit határoló, színpadba fúrt paravánok, és a lakásjelleget kölcsönző, legkülönfélébb használati tárgyak) azt az érzést kelti a nézőben, hogy hátradőlhet: itt egy feladatot tisztességgel megoldottak. Hagyományos, de ötletes mimézis: jól fogyasztható, de nem untat. Ilyen is kell. Sőt.
És fesztivál is kell. Rajtunk nem múlik az ESZTI(II); az utolsó napra kicsit elkopott közönségen viszont annál inkább. Nem zártkörű rendezvény. Sőt.
Második ESZTI fesztivál, 3. nap, Debrecen, 2010. november 27.
A fotókat a szerző készítette.
