Pollágh Péter Vörösróka című kötete az ifjabb lírikusok alkotásai között azáltal hívhatja föl magára a figyelmet, hogy olyan hagyományok megújítását vállalja magára, amelyek generációjának többi tagja számára nem bizonyulnak kiemelkedően jelentősnek. A kötet sikere éppen ezért azon múlik, hogy képes-e új értelmet adni Pilinszky vagy Kemény poétikai eljárásainak.
Pollágh Péter kötete elegyes munka: két, egymástól témájában teljesen független könyvből áll. Az első olyan önéletrajzi ihletettségű költeményeket tartalmaz, amelyek főleg az emlékezőre irányulnak, míg a második olyan verseket, amelyek egy tovaillanó emlékmás, a Dédi alakja köré szerveződnek. A két könyvet a hasonló poétikai jegyek fűzik egybe, illetve a stílus. Pollágh Péter kétségtelenül világosan átgondolt költészeti elveket követ, amelyek Pilinszky János kései műveinek, illetve Kemény István lírájának újrahangolására tesznek kísérletet. Ám ahogy minden költői vállalkozás sikere kétséges, úgy Pollághé is.
Annak érdekében, hogy megválaszoljam azt a kérdést, sikerült-e a Vörösróka című kötetben az említett hagyományokat átlényegíteni, először az általános poétikai jegyeket vizsgálom meg. Ennek során főleg Pollágh költészetének kihagyásos eljárásaira kívánom felhívni a figyelmet, amelyet Pilinszky kései költészetéből vesz át, s amelyet különböző formákban olyan alkotók vittek tovább, mint Petri György vagy a kötetben sokat idézett Kemény István. Ezzel az eljárással kapcsolatban már Pilinszkynél is megfogalmazhatóak voltak fenntartások, hiszen a költeményeknek keresztrejtvény-jelleget kölcsönzött azáltal, hogy a műalkotások gyönyörködtető ereje helyett elmemozgató hatásukra helyezte a súlyt, vagyis az olyan alkotások, mint például a Nagyvárosi ikonok Múzeum című része, csak addig voltak izgalmasak, amíg meg nem fejtettük, hogy mit rejtenek, például az említett alkotás a Lenin-mauzóleum leírását.
Kemény lírájában ez annyiban változott, hogy az olyan költemények, mint például a kötetben is sokat idézett A néma H sokkal talányosabbak és egyértelműen meg nem fejthetőek voltak. A néma H például éppúgy helyettesítheti a versben a kórházat (Hospital), mint az elmúlást (Halál), és azáltal, hogy mindkettő metonímiája lehet, egymás metaforájává is teszi azokat. A Vörösróka számos verse megidézi Keménytől A néma H-t, ám sajnos sokértelműségét elszegényíti: „Piros és fehér: / az nem rózsaszín, / hanem kórház, / a néma H-d vagyok, / a néma H-d” (A rózsaszín visz el). Ráadásul az egyes versek megfejtése az intellektus számára nem feltétlen okozhatnak olyan örömöt, mint Pilinszkynél vagy Keménynél, mivel nem valamiféle általános bölcseleti vagy mindenki személyes életére hatással lévő talány köré szerveződnek, hanem egyetlen személy életének mások számára nem feltétlenül érdekes eseményeit rejtik. Ilyen vers például a címadó Vörösróka, amely Pollágh Péter önszínreviteleként is érthető, s egy helyén a számára nyilván nehezen felejthető műtét emlékéről így ír: „vörös és fehér, / »már megint a kórház«, / de nem lesz rózsaszín” (Vörösróka).
A könyvecske költészettani sajátosságain túl azonban vannak még olyanok, amelyekről mindenképpen említést kell tennem rövid bírálatomban: leginkább azokról az erkölcsi állásfoglalásokról, amelyek kibontakoznak a különböző versekben. Pollágh költészetétől nem áll távol a moralizálás, ahogy az Amatőr áron című költeménytől sem, bár erről a szokásáról más esetében ugyanitt mégis így nyilatkozik: „Én unatkozom a hasad szélén / unatkozom a morálodon / vagy min, mint egy mólón / unatkozom rajta.” (Amatőr áron). Ha meg kívánjuk vizsgálni a Pollágh költeményeiben kirajzolódó morális ítéletek fundamentumát – például kórházi verseiben –, akkor Parti Nagy Lajos szavaival szólva azt tapasztalhatjuk, hogy „isten mint oxigénpalack / süketen csukva áll felette”. Annak ellenére zárkózik el Isten szavának hívásától, hogy több költeményében is megjelenik vagy az ő (Ilyen fény, A nyelvtan képei, A Dédi dala), vagy a Szentírás emlékezete (Üvegbe öltözött, Éva-üveg).
Pollágh erkölcsi ítéleteinek alapja tehát leginkább saját személyiségében keresendő. Ami őt igazolja, az helyes, ami cáfolja, helytelen. Az abortuszról például így ír: „Mindegy, csak stílusosan csináld, / mert nekem te, meg a stílus a minden, / most is abortuszra megyünk, / hogy mindened meglegyen.” (Natalie); majd máshol: „De olyan ember nincs, / akinek én akarnék lenni / éppen az apja.” (Amatőr áron). Az abortusz esetében azt még talán hajlamos is elfogadni egy keresztyén ember, hogy valaki a saját teste felett való rendelkezés szabadságát fontosabbnak tartja, mint gyermekének az élethez fűződő jogát, de azt már nehezen, hogy ebben az esetben az emberek iránt érzett undorát tegye meg vezérlő elvvé. No meg a stílus iránti rajongást, aminek őszintesége amúgy is megkérdőjelezhető olyan helyeket olvasva, mint: „Bár a szád baszottul nem zsoltár” (Amatőr áron), vagy: „van olyan szintű fájdalom / amiért te is eladó vagy” (Vörösróka). Talán érthető, hogy ezek után némelyekben megütközést kelthetnek akár a kötet egészének címet adó vers különben ártatlannak látszó helyei is, mint például a következők: „Veszettnek mondják, / vérdíj van a fején, / a te koronád.”; „Hagyta, hogy örülj, míg letörte a vissza- / pillantódat” (Vörösróka).
A kötetre jellemző poétika és etika szoros összefüggésben vannak egymással. Az elliptikus szerkezet megfejtést igényel, és a megfejtés többnyire a beszélő valamely emléke vagy ő maga. Előtérbe tolakodik bennük az a személyiség, amelyik csak akkor érdekes, ha egy rejtvény megfejtése lehet. A versekben föltáruló lény ráadásul rendkívül önző és erkölcstelen: vitatott cselekedeteinek talányos leírása csupán azt a célt szolgálja, hogy bennük igazolja önmagát. A költészetnek azonban nem hiszem, hogy ez lenne a feladata, nem hiszem, hogy ezért érdemes lenne Pilinszky vagy Kemény líráját áthangolni.
Kritikám elején azt írtam, Pollágh vállalkozásának sikere kétséges. Végére érve talán meggyőző érvekkel tudtam szolgálni azzal kapcsolatban, hogy teremthető olyan távlat, ahonnan nézve kétségtelenül megbukott. Úgy vélem, hogy a Vörösróka sem poétikai, sem etikai szempontból nem tekinthető dicséretes munkának. Esztétikai hatása éppen ezért elhanyagolható, és még szerencse, hogy nem hagy mély benyomást olvasójában. A későbbi alkotásokon a szakmai és erkölcsi értelemben vett alázat sokat segíthetne. Mindenesetre az, hogy felejthető, talán könnyebben teszi megbocsájthatóvá a kötet verseit és mindazt, amit rejtenek.
Pollágh Péter: Vörösróka, Palimpszeszt + PRAE, 2009.
Borítófotó: Hír.ma
én egészen másképp olvastam a Vörösrókát és – bár szakmailag nagyra tartom a kritikust – itt első ízben azt éreztem, hogy éppen ő kezdett el moralizálni, nem pedig a költő, szerintem bután adná ki magát, ha most épp K.B.L.-nak kezdeném el magyarázni, hogy a versbeszélőt mennyire nem lehet a szerzővel azonosítani, itt mégis mintha összemosódna ez a két dolog, ráadásul az egész kötet más hangnemben íródott, nem moralizál, inkább ironizál
vicces h a recenzensnek eszébe sem jutott, h amit “etikailag” kifogásol, az nettó irónia. pedig halálra is röhöghette volna magát, mint kafka barátai A peren. és mindezért szakmai és erkölcsi alázatot számon kérni minimum necces szakmailag, erkölcsileg. no meg h “könyvecske”…
Kedves János!
Egy költemény morális állásfoglalása vélhetően független a szerző szándékától és óhatatlanul ott dolgozik az értelmezésben, a kérdés csupán az, hogy elvégezzük-e azt a munkát, amelynek során kísérletet teszünk a saját és az idegen erkölcsi horizont kidolgozására és megkíséreljük-e tisztázni ennek a munkának a viszonyát esztétikai tapasztalatunkhoz vagy sem. Minthogy mindig izgatott etika és poétika viszonya, ezt a munkát ebben az esetben elvégeztem és beláttam, igenis lehet hatása. Az újabb kérdés persze, hogy milyen viszony van szerző és műve között, de olykor bizony lehet szerzői megnyilatkozásként érteni egy-egy verset és összekapcsolni alkotójával, akár jogi értelemben is, például amikor valaki egy-egy művel foglal állást politikai, etikai vagy esztétikai vitákban és ezért mondjuk felelősségre vonják (v.ö.: József Attila vagy Szabó Lőrinc költeményei miatt indított pereit). Célom azonban nem a felelősségre vonás volt, hanem a megértés.
Általánosíthatsuk Kovács Béla Lóránt retorikáját: József Attila kapcsán felvázoljuk az alábbi morális dilemmákat: JA elfogadhatónak találta a betörést meg a gyilkosságot, hiszen azt írja: “Tiszta szívvel betörök, / ha kell, embert is ölök”. Keresztyén, de a gyónás szentségében és a bűntudat feloldozó erejében bízó keresztény ember számára különösen visszatetsző lehet, hogy JA azt írja: a szíve tiszta lennemindezek elkövetése során, tehát nem csak a készség van meg benne a betörésre és a gyilkosságra, hanem semmiféle bűntudatot sem érezne. Etc.
Célunk nem a felelősségre vonás volt, hanem JA megértése.
“A tehetség irigységet szül, az irigység pedig szükségszerűen hazugságokba torkollik.”
Tisztelt Balogh Endre!
A Tiszta szívvel című költemény esztétikai teljesítményének tulajdonítható az, hogy bár valószínűleg kevesen tudnak osztozni etikai állásfoglalásában, mégis sokan vannak, akik hajlamosak azt méltányolni. Ehhez azonban szükség van arra a szépségre, amely képes velünk a tőlünk idegent is elfogadtatni. Olyan ez, mint amikor valaki egy barátját akkor is szereti és együtt érezni vele, amikor pedig nem ért vele egyet. Ehhez azonban egy műalkotás esetében kell az esztétikai teljesítmény. És bizony az is megtörténhet, hogy valaki ennek ellenére azt mondja: nem szeretem József Attila alkotásait, mert idegenkedem dekadenciájától vagy az öngyilkosság felé mutató költeményeitől… Hallottam ilyen érvelést, és bár nem értettem vele egyet, mégis be kellett látnom, hogy bizony az említett okok távol tarthattak valakit egy életműtől. Pollágh Péter esetében pedig nem érzek olyan átütő művészi erőt, amely a tőlem idegen erkölcsi távlatokkal való együttérzésre késztetne.
“ha valaki tud valamit, akkor az tudja” – nagyjából egyet vaygok értve
Hát, ennek olyan tekintélyérv szaga van, ismerős a retorikából.
Az érzésekkel nem szeretnék vitatkozni.
valójában azért kommenteltem, mert leelnőriztem a komment óráját – (siet) – de hamár
“Egy költemény morális állásfoglalása vélhetően független a szerző szándékától” – ezt én szvsz nem igazán tartom így igaznak, sokkal több tényező is bejátszik, persze ha lecsupaszítva nézzük, pusztán irodalom elméletileg akkor zicher, csak emberi tényező miegymás ugye…
az esztétikai teljesítményről – ha nekem valaki leírja pl azt, hogy megerőszakolná szűz máriát, persze mindezt a legkifinomultabb poetikai eszközökkel bújtatva teszi – de én a mondanivalója magjával nem értek egyet…akkor (ismét szvsz) a vers nem fog megragadni. ambivalens kérdés ez, technikailag össze lehet lapátolni függetlenül a tartalomtól vagy morális értékektől, de én inkább azt mondom a tartalma, a gerince legyen releváns egy versnek; másrészt én nem hiszek feltétlenül az esztétikai szépségen alapuló értékrendnek, nem kizárólagosan a szép mint olyan fogadtatja el velünk a vers többi zűrös szegmensét – lehet az éppen a mocsok, vagy nyomor naturálisan is – egyszóval nem hiszem hogy a két érték szorosan összekapcsolódna
ja és az egész ambivalencia érvényes pollágh költészetére – sok helyütt nagyon betalál – de foghíjasan sajnos
Tisztelt csabesz!
Úgy vélem, hogy az esztétikum rendkívül szoros kapcsolatban van az etikával. A zene sem csupán a fülnek szól, benne az elme számára magasabb rendű eszmék tárulnak föl a harmóniákban vagy azok hiányában. A költészetben ezek az eszmék még tisztábban képesek megmutatkozni, akár hűvös allegóriákban, akár szenvedélyes metaforákban. Pollágh kötetében azonban nem leltem nyomát ezeknek az eszméknek, pedig a versek elliptikus szerkezete ezek irányába mutatott – ahogy a sokat idézett Pilinszkynél. Helyükben valami más volt: megfejtésre váró emlékképek vagy titokzatoskodó gesztusok. Egy személyiség rajzolódott ki belőlük, mint valamiféle rejtvény megoldása. Egy vörösróka, aki olykor ironikus, olykor pedig töredékes vagy egyenesen értelmetlen mondatokban bujkált. Az irónia azonban nem ad felmentést semmi alól, még ha etikai szempontból nagyon nehezen értelmezhető alakzat is. Egyetértek Önnel abban, hogy a műalkotásokban valamiféle eszme tárul föl és megértésében ehhez az eszméhez fűződő viszonyunk a meghatározó, és ha ezzel nem tudunk azonosulni, nehéz az alkotást elfogadni (Szűz Mária-példa). Pollágh Vörösrókájában azonban egy olyan személyiség foglalja el az eszmék helyét, aki bár moralizál, maga erkölcstelen. Amiben különbözik véleményünk, hogy én hajlamos vagyok abban hinni, a sikeres műalkotások képesek idegen szenvedélyekben részeltetni bennünket és legyőzni az ideológiai különbségeket is. Ami nem egyetértést jelent, hanem együttérzést: József Attila Tiszta szívvel című versénél például. Pollágh alkotásaiban azonban ez nem történt meg, számomra idegenek maradtak a már említett okok miatt és biztos vagyok benne, hogy ez nem egyéni tapasztalat…
igaz h ránk húzhatja az idegen szenvedélyek lepedőjét – de – és most kicsit diletánsan közeledem – alapvetően azért vált ki egy vers vagy alkotás szimpátiát, mert hasonolunk hozzá – “ha valaki helyettünk mondja ki a szavakat, amikre gondoltunk, annál nincs nagyobb érzés” valahogy így, nem emlékszem pontosan – az is biztos viszont hogy a tisztelet mindezek ellenére kialakulhat – de tisztelni és szeretni valamit nem ugyanaz -na ez az amin rohadtul nem tudok túljutni, meg nem is vagyok esztéte
„Úgy vélem, hogy a Vörösróka sem poétikai, sem etikai szempontból nem tekinthető dicséretes munkának. Esztétikai hatása éppen ezért elhanyagolható”
– azon felül, hogy a kritikában kizárólag etikai kifogások találhatóak (melyek mintha éppen hogy nem a versbeszélőt vagy a verseket, hanem a szerzőt magát támadnák, s mindez a szövegekre önéletrajziságot erőltetni kívánó negatív olvasatból következik), poétikai kifogások nem (kivéve, hogy KBL-nek jobban tetszik Kemény és Pilinszky rejtvény-jellege, mert azok általánosabbak – nem kell mondani, hogy nyilván a recenzens személyes élettörténete befolyásolja, mit tekint mások számára érdektelen személyes, és mit „általános bölcseleti (…) talánynak”(sic!)), tehát nem találhatóak olyan érvek, amelyek az állítást, a végkövetkeztetést alátámasztanák. Ehelyett egy prekoncepcióra (erkölcstelen önéletrajzi ihletettségű versbeszélő) felépülő, billegő lábakon álló szövegszerkezetet látok a kritika helyén. Mindezek miatt (is), a hozzászólásom elején a kritikából idézett két mondat egymásutánisága, az ebben kirajzolódó értelmezői logika véleményem szerint ijesztő.
Ha valami etikai szempontból kifogásolható, annak „éppen ezért” esztétikai hatása elhanyagolható? Hogyan lehet az etikai aspektusból esztétikai következtetést levonni? Azt hittem, az ilyen gondolkodásmód talán 50 (150?) éve lehetett legitim. És kérdem ezt azért is, mert esztétikai kifogásokat nagyítóval sem találtam a kritikában, természetesen vélt etikait annál többet. Az erkölcstelennek titulált versbeszélő pedig ugyanúgy lehet egyéni projekció, mint a feltételezett „önéletrajziság” (mindkettő alapvető pillére a kritikus olvasatának). Természetesen, az, hogy melyik olvasónak mit „üzen” egy vers (alapvetően az alkalmazott értelmezői kódoktól függ, amelyek kulturális-személyes-társadalmi hatások összességei) nem általánosítható, ám az erőltetett önéletrajziság elég magas labda (vagy más labdás metaforával élve, öngól), és semmilyen érvvel nincs alátámasztva. Így ez a kritikának mondott moralizálás, vagy etikai alapú támadás – mellesleg, a versek etikátlanságáról sem győztek meg a felhozott példák – s a benne fellelhető, a Vörösróka című kötet értelmezésekor használt logikai bukfencek, ugrások félelmetesek.
Még az jutott, eszembe, hogy a negatív olvasat helyett érdekes lett volna egy más (vagy semmilyen) prekoncepciós kiindulópontból közelíteni Pollágh Péter komplex költészetéhez. Pl. az irónia működtetése, a Kemény (aki ebből és a fiatalabb generációból is sokkal több költőre hatott, mint ahogy a kritika lead-je sugallja)-Pilinszky hatáshorizontot kitágítva egyéb hatásokat is felderíteni (Sziveri János, Térey János, Ady Endre, Borbély Szilárd, stb.), a sötét (ön)irónia megjelenése és működtetése, a generációs „kiáltások” működése (Amatőr áron), a Natalie-versek paródiajellegének vizsgálata, a Dédi-ciklus külön vizsgálata (amelyek nem véletlenül hallgatódnak el ebben az erkölcstelenséget középpontba projektáló kritikában).
Tisztelt Kulter.hu!
Több okból is értetlenül állok Kovács Béla Lóránt kritikája előtt. KBL úgy pozicionálja PP kötetét, mint aminek tétje az lenne, „hogy olyan hagyományok megújítását vállalja magára, amelyek generációjának többi tagja számára nem bizonyulnak kiemelkedően jelentősnek.” KBL ezeket a hagyományokat Pilinszky és Kemény költészetében látja megtestesülni. A két szerző kiemelése önmagában nem is lenne melléfogás, ugyanakkor az idézet második tagmondata mégis fejtörést okozott, hiszen pl. Kemény költészetének a legfiatalabb lírára tett hatása szinte közhelyszámba megy, míg Pilinszky poétikájának vitalitását olyan – PP lírájától nagyban különböző költészetet művelő – szerző is képes pontosan regisztrálni mint Babiczky Tibor. (http://www.litera.hu/hirek/maga-ez-a-hely-irtozatos) Mindezek fényében már az írás kezdetén kételyek ébrednek az olvasóban, hogy KBL mennyire látja pontos kontextusban kritikája tárgyát. (Ha már hagyományoknál és „felmenőknél” tartunk, miért hiányzik a szövegből pl. Marno János neve?)
A poétikai leszármazás és működés tárgyalásánál meglehetősen leegyszerűsítőnek éreztem a „kihagyásos eljárások” és a „keresztrejtvény jelleg” megfogalmazásokat, miszerint ezek a vers „gyönyörködtető jellege” helyett az „elmemozgató hatásra” alapoznának. Ebben a kizárólagosságot sugalló és értékindexeket mozgató ellentételezésben a magyar versértés egyik jellegzetes, intellektus-ellenes hagyományát vélem felfedezni. Tovább az sem világos előttem, hogyha Pilinszkynél a rejtvényjelleg ideológiai kontrollja a probléma (amivel más szempontokból egyetértek), akkor PP-nél a rejtvény ideológia alóli felszabadítása miért negatív esemény. Hozzátenném, hogy a rejtvény pontatlan kifejezés ebben az esetben, hiszen épp arról van szó, hogy PP költői „titkai” olyan esztétikai „enigmák”, melyek performatív módon teremtik (újra és újra) jelentéseiket, vagyis a költői hatást épp az enigma lezárhatatlansága és állandó – de poétikailag strukturált – újrarendeződése okozza. Ebben az esetben terméketlen arra hivatkozni, hogy a talány „egyetlen személy életének mások számára nem feltétlenül érdekes eseményeit rejti.”, ugyanis a rejtély-megoldás logika meghaladása épp annak köszönhető, hogy az az „alany”, akire visszahivatkoznak az események, ugyancsak meghatározhatatlan. A versek költői szubjektuma nem feloldja a titkokat, hanem teremti őket, miközben a titkok a szubjektum önteremtésének eszközei is. Vagyis tényleg „önszínrevitelről” van szó, de nem valamilyen biográfiai személy tükörszerű leképzéséről, hanem egy önmagát folyamatosa leplező és leleplező – így konstruálódó – személyesség teljesítményéről.
„A könyvecske költészettani sajátosságain túl” el is érkezünk a kritika számomra leginkább visszás részéig, a Vörösróka „erkölcsi állásfoglalásainak” elemzéséhez. (Ha már itt tartunk: a „könyvecske” kitételt én is erősen problematikusnak éreztem szakmailag.) Nem hiszem, hogy ab ovo lehetetlen lenne esztétikai kérdésekben a morális-etikai-erkölcsi kontextus bekapcsolása, és szerintem PP lírájának esetében is elképzelhető ilyen vizsgálat, a kérdés inkább az, hogy ez mennyire képes „felnyitni” az adott költészetet, szolgál-e új és produktív olvasatokkal. Véleményem szerint KBL kritikája ilyen eredményekhez nem vezetett, PP költészetének differenciáltabb megértése nem jött létre, sőt, a kritika tárgyának komplexitását is redukálta. KBL a komment-rovatban így nyilatkozik: „Egy költemény morális állásfoglalása vélhetően független a szerző szándékától és óhatatlanul ott dolgozik az értelmezésben, a kérdés csupán az, hogy elvégezzük-e azt a munkát, amelynek során kísérletet teszünk a saját és az idegen erkölcsi horizont kidolgozására és megkíséreljük-e tisztázni ennek a munkának a viszonyát esztétikai tapasztalatunkhoz vagy sem.” A kritika a fenti eljárást célozza, az értelmezési folyamat azonban ezzel szemben úgy írható le, hogy KBL esztétikai ítéleteit egy erkölcsi rendszer felől legitimálja, miközben az „idegen erkölcsi horizontot” a „saját” felől egyszerűsíti le. Emiatt szó sincs horizontok találkozásáról, párbeszédről és/vagy megértésről, inkább egyfajta ideológiai megelőzöttségről, mely az olvasási tapasztalat elszegényítést eredményezi. Mert hát valóban, hová tűnt az irónia? Hogyan moralizál egy beszélő, aki folyamatosan ironizál (is)? Nem inkább egy ironikus morálkritikáról van itt szó? Valóban azonosítható alanyként a beszélő? (A JA példa a tekintélyelven túl ott is sántít, hogy ez a költészet eltérő szubjektumkonstrukcióval dolgozik, és ennek reflektálása nélkül az analógia több mint vitatható.) És ha már „erkölcstelenség” – a dekadens művész imágója nem egy irodalmi toposz, ami konstrukcióként mozgatható és újraírható? Stb. Ezek mind olyan kérdések, melyeket fel sem merülnek, hiszen nem férnek bele abba a szűkös „távlatba”, amin belül a kötetet meg kellett buktatnia, talán nem is szerzőnek, hanem annak az ideologikus irodalomértésnek, amely a szövegen keresztül beszél.
Tisztelt V. T.!
Amikor Pollágh Péter kötetét olvastam, két érzést váltott ki belőlem: unatkoztam és néha kicsit viszolyogtam tőle. Első gondolatom az volt, hogy ez közpénzből finanszírozott környezetszennyezés. Mivel írnom kellett róla, megpróbáltam megérteni, hogy mi válthatta ki belőlem ezt a két érzést, vagyis miért volt ilyen hatással rám a mű. Ez a “negatív olvasat” oka. Végül arra jutottam, hogy unalmam oka azokra a poétikai sajátosságokra vezethetőek vissza, amelyeket említettem, viszolygásomé pedig azokra az erkölcsi gondokra, amelyeket szintén megpróbáltam a lehető legrövidebben, olykor bizony pontatlanul kifejteni – de tanulmányt semmiképpen sem akartam írni a kötetről (ez a mondat például rossz, most olvastam újra: “Pollágh erkölcsi ítéleteinek alapja tehát leginkább saját személyiségében keresendő.”, helyette jobb lett volna: “Pollágh erkölcsi ítéleteinek alapjai tehát leginkább a versek által teremtett személyiségében keresendőek.”) . Azt is be kellett látnom, hogy ez a két érzés erősítette bennem egymást. Természetesen örülök neki, hogy akadnak olyan emberek, akik munkából hazafelé ballagva Pollágh verseit szavalgatják magukban, s arra gondolnak, hogy ez milyen szép. Írjanak róla kritikát! Pufogtassák benne az untig ismert gondolatokat az iróniáról meg a generációs tapasztalatokról, meg a szövegközöttiségről… Én csak ilyet tudtam, sajnos én untam. És arról a szörnyűségről, hogy van, aki úgy gondolja: a költészet nem tisztán esztétikai vagy poétikai kérdés, hanem bizony etikai is, azt tudom mondani, hogy ilyen a gondolatszabadság, ez az érvelés legitim.
Tisztelt Kulter, kedves olvasók, tisztelt KBL!
véleményem szerint semmi gond azzal, ha KBL-nek negatív, sőt lesújtó véleménye van Pollághról, érdeklődéssel olvasnám, hogyan alapozná meg és mivel indokolná azt. KBL írása azonban csalódást kelt, lévén “kritikácskája” (a szerző után szabadon) sajnos még a középiskolás magyarórán is oktatott elveknek sem tud megfelelni. Több kommentelő leírta előttem, de megismétlem:
1. Pollágh Péter is a lírai én azonosítása egyszerűen elképesztő és nevetséges. Vö.: “Pollágh erkölcsi ítéleteinek alapja tehát leginkább saját személyiségében keresendő.” – el nem tudom képzelni, mivel alapozza meg ezt az állítását KBL, és legfőképpen, a kötet esztétikumának tekintetében egyáltalán mi értelme lehet egy ilyen kijelentésnek.
2. Nem tudom, KBL pontosan mit vár attól, hogy művészeti teljesítményeket a keresztyén morál alapján ítél meg. (Nem tudom azt se, hogyan teheti ezt ennyire kritikátlanul és magától értetődően.) Mindenesetre érdeklődnék, pontosan mit ért keresztyén morálon, én nagyon szeretném meghallgatni. Jézus Krisztus és mondjuk Pál apostol ugyanis elég sok és egymásnak olykor ellentmondó állítást és életvezetési tanácsot fogalmazott meg. Ha KBL-nek e tanításokról (amiről még számtalan esetben nagy keresztyén gondolkodók is a mai napig vitatkoznak) koherens értelmezése van, és mindenki számára érthetően el tudja mondani, milyen követelményeket támaszt e (megingathatatlan) morál a műalkotásokkal szemben, akkor megkérem rá, ezt tegye minden olvasója számára világossá.
3. Gratulálnék továbbá KBL érett önbizalmához: ebből ugyanis nem kevés kell ahhoz, hogy valaki hivatottnak érezze magát “a költészet feladatának” meghatározására. Vö: “(…) A költészetnek azonban nem hiszem, hogy ez lenne a feladata (…)” Bizonyára nem én vagyok egyedül, aki ezután érdeklődéssel hallgatná meg, hogy miben is áll “a költészet feladata”. Ha már KBL nem vette a fáradtságot, hogy Pollágh szövegeit a saját összefüggésükön belül próbálja rekonstruálni és értelmezni, akkor tegye meg, hogy legalább “a költészet feladatának” ismertetésével megörvendezteti olvasóit.
4. A magam részéről egyetértek KBL-lel abban, hogy az esztétikum és az etika mélyen összefügg. Üdvös volna azonban, ha nem tekintené etikailag aggályosnak, ha pl. egy versben felbukkan egy “csúnya szó”, és esztétikum és etika viszonyát ideológiai reflexek kiélése helyett differenciáltabban is megpróbálná meghatározni.
szebb jövőt kívánok mindenkinek,
bartók imre
Tisztelt Nemes Z. Márió!
Olykor bizony az esztétika tud olyan ideológiává válni, amely elfedi szemünk elől ítéleteink valódi okát. Akkor, amikor megkíséreltem megérteni Pollágh Péter kötetének rám gyakorolt hatást, be kellett látnom, hogy ellenérzéseim mögött számos ok húzódott meg, köztük költészettani és erkölcsi egyaránt szerepelt. Feladatként számomra az idegen erkölcsi horizont kidolgozása jelentkezett, amely nem feltétlenül könnyű feladat, nehéz méltányosnak maradni, különösen olyan – költőtárs felett ítélkező – sorokat olvasva, mint: “Mi az, hogy proli, öregem: / írók közt láttam a legtöbbet, / prolivá itták maguk, de nem örültek, / aztán eladták, hogy “európa”, eladták, / hogy van kijárat.” Ám az iróniáról mégis beszélni kell. Tényleg ironikus morálkritikáról lenne itt szó? Tényleg olyan szépen kidolgozott, rafinált líra lenne ez? Szerintem nem. De még ha az is lenne, vajon mi az irónia? Olyan magától értődően használja Ön is ezt a szót, mintha a német bölcselet öröksége (Solger, Schlegel, Hegel, Kierkegaard) vagy az amerikai dekonstrukció hagyománya nem lenne mögötte minden ellentmondásával. Mintha például Lars Elleström Divine Madness című monográfiája csak pár szavas szócikk lenne a fogalom magyarázatához. Mi a fene az ironikus morálkritika? Csak viccelt Pollágh, nem gondolta komolyan, de persze komolyan gondolta, csak nem? Illetve nem is ő, hanem a vers beszélője, úgyhogy kacagjunk? Vagyis ne kacagjunk, hanem vegyük komolyan, csak éppen ne vegyük komolyan? És mi van akkor, ha komolyan veszem? Ha nincs kedvem nevetni. Ha az irónia sem olyan vicces. Mi van akkor, ha nem hiszem el azt, amit a bolond a lámpással a kezében beszél Isten haláláról Nietzsche morálgenealógiai könyvében? Mi van akkor, ha az irónia fenyegető és veszélyes alakzat és nem ment föl, hanem mélybe ránt mindenkit, óvatlan lírikusokat is? Mi van akkor, ha a morális ítéletek elől nem mindig jelent kibúvót? Biztos hogy intellektus-ellenességem, no meg a protestáns tradíciók gátolnak meg abban, hogy Önhöz, iskolázott kollégámhoz hasonlóan fölérjek Pollágh lírájának ormaihoz? Szerintem nincs az olyan magasan.
“Első gondolatom az volt, hogy ez közpénzből finanszírozott környezetszennyezés.”
Primitív és rosszindulatú tétel ez. Elképesztő. Sőt, bunkó.
A kritikát meg hagyjuk.
Tisztelt Kovács Béla Lóránt,
„Természetesen örülök neki, hogy akadnak olyan emberek, akik munkából hazafelé ballagva Pollágh verseit szavalgatják magukban, s arra gondolnak, hogy ez milyen szép. Írjanak róla kritikát! Pufogtassák benne az untig ismert gondolatokat az iróniáról meg a generációs tapasztalatokról, meg a szövegközöttiségről…” – Bevallom, értetlenül állok szarkazmusának ilyen formája és a belőle áradó indulat előtt. Persze, mikor az unalomtól és viszolygástól eljutott „a közpénzből finanszírozott környezetszennyezés” gondolatáig, már az elegancia hiányának okán és a gyűlölet megjelenési lehetőségein is eltűnődtem egy pillanatra.
Hogy egyszerűbben és újfent megfogalmazzam fenntartásaimat: amellett, hogy nem találtam szakmai érvelést a kritikában (és közel sem olyan szemmel olvasva, mint egy tanulmányt), éppen az etika és esztétika viszonyának differenciáltabb értelmezését hiányoltam, az előző hozzászólásomban idézett mondat „éppen ezért” logikai kapcsolószava tűnt, tűnik elképesztőnek. Ezen felül a kritikában tételezett, a keresztyén morál – nyilván egyéni értelmezése – alapján megalkotott etikai-erkölcsi horizontból levezetett érvelés (finoman szólva) szintén nem volt meggyőző. Természetesen, köszönettel vettem, hogy megosztotta első érzéseit, gondolatait, amelyeket a kötet kapcsán érzett, és amelyek így vagy úgy, de befolyásolták szövege végső formáját, bár érzésem szerint a benne található gondolatmenetet és érvrendszert ez sem menti, sőt.
imádom kbl magyartalan gondolat- és mondattorlaszait.
azt is imádom, mikor valaki, akinek mi fizettük iskolai tanulmányait („közpénzből”),
kereszt(y)ény alapon utálkozik, „viszolyog” és gyűlölködik.
szeretnék ilyeneket olvasni még sokkal többet, sokkal több felebarátunktól.
Tisztelt Bartók Imre és V. T.!
A vita mintha kezdene áthelyeződni Pollágh Péter kötetének teljesítményéről a kritikáéra. Nincs ez ellen különösebb kifogásom – ugyan írtam már ennél jobb munkát is -, de azért szeretném jelezni, hogy én Pollágh költeményeit fontosabbnak tartom, mint kritikácskámat. (Eredetileg nem bántó szándékkal használtam a “könyvecske” szót, de így landolt, sajnálom.)
Szóval beszéljünk a bírálatról. Először arról, hogy kísérletet tettem-e az etikai és poétikai szempontok összekapcsolására, mert Önök szerint nem. Szerintem azért csak próbálkoztam, idézném: “A kötetre jellemző poétika és etika szoros összefüggésben vannak egymással. Az elliptikus szerkezet megfejtést igényel és a megfejtés többnyire a beszélő valamely emléke vagy ő maga. Előtérbe tolakodik bennük az a személyiség, amelyik csak akkor érdekes, ha egy rejtvény megfejtése lehet. A versekben föltáruló lény ráadásul rendkívül önző és erkölcstelen: vitatott cselekedeteinek talányos leírása csupán azt a célt szolgálja, hogy bennük igazolja önmagát. A költészetnek azonban nem hiszem, hogy ez lenne a feladata, nem hiszem, hogy ezért érdemes lenne Pilinszky vagy Kemény líráját áthangolni.” Az utolsó mondatot Bartók Úr úgy értette, hogy akkor most meg kellene mondanom, hogy mi a feladata. Valamit félreértett. Miként akkor is, amikor úgy véli, hogy rövid esszében világossá kellene tennem a keresztyén morálról vallott nézeteimet. Egyikről sem hiszem, hogy feladatom lenne egy rövid kritikában külön írnom, mivel ezek egyszerűen nem tartoznak ide, különálló tanulmányok lennének, amelyek függetlenek kritikám tárgyától: Pollágh Péter Vörösróka című kötetétől. A csúnya szavakkal kapcsolatos megjegyzését nem tudom, hogy honnan veszi Bartók Úr, de igaza van, tényleg nem szeretem azokat, mert öncélúaknak és sértőeknek érzem őket ebben a kötetben is, de nem annyira morális, mint amennyire széptani okokból. Egyvalamiben azonban kétségtelenül igaza van: volt egy rossz mondatom, miként arról kicsit korábban írtam is. Benne maradt, hiba volt: gyengítette érvelésem. (Azt azonban továbbra is vallom, hogy a költeményeket lehet olyan etikai megnyilatkozásokként érteni, amelyek alanya a szerző, ez azonban nem a szerző és a versek beszélőjének azonosítását jelenti. Miként azt is vallom, hogy a költeményeknek – Pollágh költeményeinek is – vannak olyan etikai vonatkozásai, amelyek bizony részt vehetnek az alkotások esztétikai hatásában. A szépben vagy a rútban különféle etikai vonatkozásokkal bíró eszmék is föltárulhatnak. A kötettel kapcsolatos véleményemet tehát fenntartom.)
A gyűlöletről: nem ismerem Pollágh Pétert és nem érzek vele szemben ellenszenvet. A kötete nem tetszett. Megkínlódtam vele: nem volt túl inspiratív, de valahogy letudtam. Tényleg arra gondoltam, hogy fölösleges volt ezért a kötetért fákat kivágni és környezetszennyezés árán papírt készíteni belőlük, amire azután nyomtatták. Szeretem a fákat. Szebbek, mint a Vörösróka versei. Persze a természeti és a művészeti szép nem ugyanaz, nem összevethetőek, de valami miatt ez jutott eszembe. Nem kellett volna leírni.
A kritika hatásában azonban megmutatkozott, hogy sokaknak szívügye Pollágh költészete és valami miatt szeretik. Nemes Z. Márió értő módon szólt hozzá a vitához és érteni vélem, hogy miért szereti a kötetet. Spotnik Zoltán pedig ugyan érdemi indoklás nélkül, de baráti módon állt ki alkotótársa mellett akkor, amikor úgy vélte, méltánytalan támadás érte, és ez valóban nemes jellemre vall.
A “természeti és a művészeti szép nem ugyanaz” – ebben bizonyára mindenki egyetért, ne is keverjük őket, a színvonalas meglátások, szakmailag megalapozott hozzászólások pedig arra ösztönöznek, hogy megfogalmazzam: jelen írásra reflektáló ellenkritikát szívesen közlünk az oldalon, némely hozzászólás már önmagában is felér ezzel, de sokkal nagyobb visszhangra találna, ha nem csak hozzászólásként olvashatnánk.
Ilyen komoly polémiára pedig napjainkban nem sok példát találunk a szakmai diskurzusban, mint ami KBL és a hozzászólók között kialakult, így azt hiszem ez fontos és tanulságos sokunknak, még ha elszomorító, és – érzésem szerint jelen esetben a kötettel szemben indokolatlan – akkor is.
Nagyon szívesen olvastam ezt a kritikát, nem a végkövetkeztetése miatt, hanem mert tudom, hogy igen nehéz ilyen terjedelmű írásban a nem túlságosan pozitív véleményt is szabatosan, a nézőpontot és elvárásrendszert is a szakmai becsület alapján láthatóvá és így vitathatóvá, megvitathatóvá tenni. A feladat nehézsége meg is mutatkozott, láthatóan nem sikerült ezt minden igényt kielégítően megtenni. De a szerzővel értek egyet abban, hogy egy ilyen írás nem vállalhat fel minden lehetséges nézőpontot – én sem gondolom például azt, hogy a Márió által javasolt ironikus olvasásmódot vagy a dekadens művész ikonjának odaértését kikényszeríti ez a kötet (ám elismerem, hogy lehetővé teszi).
Csakúgy örömmel olvastam az értő hozzászólásokat (a pusztán indulatközvetítő megjegyzésekhez meg hozzászokik az ember az internet világában), hiszen rámutattak fontos értelmezési lehetőségekre, illetőleg a kritika hiányosságaira. Szerző becsületére legyen mondva, el is ismerte azt, amit el kell ismerni, ami pedig a szakmai gondolkodásban fenntartható vitafelület lehet, azt korrekt érveléssel tartja fenn.
Én nem várok többet egy kritikától annál, amit most Kovács Béla Lórántétól kaptam. Sok recenzió még vitát sem képes kiváltani, hiszen alig lehet tudni, honnan beszél a kritikus, mi alapján fogalmazza meg véleményét stb. Mindezt ennél az írásnál megkaptuk. Mi, olvasók pedig meg tudjuk oldani, hogy a kritikát is megfelelő kritikai reflexióval kezeljük, ha összevetjük saját Pollágh-élményünkkel. Ezt a Kulter.hu jóvoltából azonnal bárki meg is teheti.
Béla Lóránt, Bízom benne, hogy olvashatom még ezen az oldalon kortárs költészeti kritikáid, mert az írásaid akkor is elgondolkodtatóak és újraolvasásra késztetnek, ha értékítéletedben némely esetben nem is osztozom.
A vita miatt újra elolvastam a KBL több ponton is vitatható kritikáját. Pollágh költészetének ereje jól megmutatkozott a vita kapcsán. Nem emlékszem, mikor kavart föl ekkora port legutoljára egy verseskötet. Éppen ezért KBL mintha félreértené a helyzetet: Pollágh költészetének értelmezési lehetőségeivel foglalkozunk, a recezens kritikája csak alibi volt ehhez.
KBL szemlátomást szűk horizonton belül tudja csak a költészetet értelmezni, bírálata jól jelezte, fel sem merült benne Pollágh költészetének avantgárd, illetve neoavantgárd háttere, valamint ezek keveredése a klasszikus, tradicionális líra hagyománnyal. Továbbá, mintha nem olvasta volna el a kötetet, nem foglalkozik a kötet reflektált poétikai sajátosságaival. Csak emlékeztetni szeretném KBL-t a kötet második versének (amennyiben nehézséget okozna rátalálni, akkor bogarássza ki a tartalomjegyzékből a következő címen: Ilyen fény) erre a sorára: “itt másként lakik a szép.” KBL szerint a “szépség” csak egyféleképpen mutatkozhat meg, méghozza úgy, ahogyan az neki teszene. Ez lenne KBL totalitáriánusz “esztétikai etikája”. Ezzel hozható összefüggésbe az alábbi mondata is:
“Pollágh erkölcsi ítéleteinek alapja tehát leginkább saját személyiségében keresendő. Ami őt igazolja, az helyes, ami cáfolja, helytelen.”
A recezens mondata ezen a ponton visszaboxol: ami KBL-t igazolja, helyes, ami cáfolja, helytelen. Mindezt KBL
elsősorban moralizáló módon teszi: Pollágh személyiségének erkölcseit vizsgálja a lírai alany beszédpozíciói helyett:
“A versekben föltáruló lény ráadásul rendkívül önző és erkölcstelen: vitatott cselekedeteinek talányos leírása csupán azt a célt szolgálja, hogy bennük igazolja önmagát. A költészetnek azonban nem hiszem, hogy ez lenne a feladata […]”
Amennyiben ezt a gondolatmenetet elfogadjuk, akkor pl. Ady, Petri, Sziveri vagy Térey köteteit se olvassuk, mert ezekben is találunk olyan “versekeben föltáruló lény”-eket, akik önzőek, erkölcstelenek, cselekedeteik vitathatóak?
Nincs azzal probléma, hogy KBL ízléséhez a Nyugatos, Újholdas hagyomány áll közelebb az avantgárdnál. A gond abból adódik, hogy KBL a saját véleményét Terminátorként közli. A Terminátorokkal pedig az a baj, hogy programok szerint működnek. S nekem úgy hat, Pollágh költészete kapcsán: KBL készülékében van a hiba.
“Nagyon szívesen olvastam ezt a kritikát, nem a végkövetkeztetése miatt, hanem mert tudom, hogy igen nehéz ilyen terjedelmű írásban a nem túlságosan pozitív véleményt is szabatosan, a nézőpontot és elvárásrendszert is a szakmai becsület alapján láthatóvá és így vitathatóvá, megvitathatóvá tenni.”
Már bocsáss meg József, de szó sincs itt szakmai becsületről, ez mindössze karektergyilkolás. Szövegrészletek vannak valódi kontextusokból kiragadva, és ez alapján próbálja a cikkíró, a költő profilját megrajzolni önkényesen. Szövegkritikai vizsgálódásnak pedig nyoma sincs, a szerző szinte kizárólag az erkölcsi felháborodására hivatkozik.
Vita pedig úgy látom nem igen volt, a cikkhez kapcsolódó hozzászólások, hol a józan ész, hol a szakmai kritériumok alapján próbálták a szerző állításait megcáfolni. Kézzel fogható eredménye persze nem igen volt, mert a cikkíró számára szemmel láthatóan sokkal fontosabb, hogy Pollágh Péter személyiségéről nyilatkoztasson ki dolgokat, (t.i. önző, mizantróp, és erkölcstelen), minthogy művészi teljesítményét elemezze. Én nem mondhatnám, hogy túlságosan ismerném KBL Úr irodalomelméleti munkásságát, de remélem nem veszi sértésnek, ha azt mondom, hogy ez a munka még blöffnek is rossz.
Jóska, ezt nem mondod komolyan, épp Te: “Én nem várok többet egy kritikától annál, amit most Kovács Béla Lórántétól kaptam.”
Márió, igazad van a JA-ügyben addig, hogy más a szubjektumfelfogás ott mint PP-nél, még jó, de azért egy olyan megközelítéssel kapcsolatban, amely nem tesz fel a szubjektummal kapcsolatos olyan egyszerű kérdést sem, hogy a fizikai szerző és a versbeszélő(k) különbözhetnek egymástól, szerintem indokolt felhozni.
Tisztelt Orcsik Roland!
Az Ilyen fény című verset olvasva olyan alkotással találkozhatunk, amely szerves műegészt képez. Megszólító költemény. Benne egyetlen hang egyetlen szólamon egyetlen személyiséget tesz hozzáférhetővé. Még csak grammatikai váltás sincs benne. Tökéletesen megfelel azoknak az elvárásoknak, amelyeket Hegel támasztana a lírai alkotásokkal szemben (és nem csak a Hoto-féle jegyzet, hanem a többi Gethmann-Siefert által kiadott jegyzet alapján is). Az én-elhasonulás, a montázstechnika és a deszemiotizáció nyomaira sem bukkanhatunk benne. Ez az oka annak, hogy nem írtam az avantgárd vagy a neoavantgárd hatásról Polllágh-költészete kapcsán, nem csak a helyhiány. Az Ön állítása ezzel kapcsolatban tökéletesen megalapozatlan. Amúgy olvastam a verset, láttam, hogy leírta benne a szép szót, és még azt is érzékeltem, hogy ha nagyon akarnám, még azt is feltételezhetném, hogy Szent Bonaventura esztétikájával folytatott ateista vitaműként tekinthetünk a költeményre. Nem akartam azonban ennyire megemelni, bár kétségtelenül a kötet egyik legjobb alkotása, de annyira nem jó… Hogy miért? Mert nem járja át az a fény, amely megtalálható minden égi és földi testben.
Kovács Béla Lóránt a támadások vitatható minőségű és hangütésű össztüzében kivétel nélkül okos és szakmai válaszokat adott. Tiszteletreméltó és elegáns válaszaiból – melyek részben korrigálják kritikájának fehér foltjait és szélesítik az észrevételek sávjait – egy kibővített kritika olvasható össze, mely kínál egy olvasásmódot. A kirajzolódó – ajánlatként közölt – olvasásmód így már szerintem kifogástalan, mind érvelés- és írástechnikailag. Szerencsés volna, ha valaki egy a Kovács Béla Lóránt által felvetett szempontokat is mérlegelő, de más (akár költészettörténeti, akár szövegközelítési) a kötet értelmezése kapcsán kívánatosnak vélt aspektusokat is beépítő elemzést adna közre.
Egészen pontos, árnyalt kép kezd itt kialakulni KBL fogalmazásáról:
„KBL írása azonban csalódást kelt, lévén “kritikácskája” (a szerző után szabadon) sajnos még a középiskolás magyarórán is oktatott elveknek sem tud megfelelni.”
„ egy prekoncepcióra (erkölcstelen önéletrajzi ihletettségű versbeszélő) felépülő, billegő lábakon álló szövegszerkezetet látok a kritika helyén.”
„nem találtam szakmai érvelést a kritikában”
„A gond abból adódik, hogy KBL a saját véleményét Terminátorként közli. A Terminátorokkal pedig az a baj, hogy programok szerint működnek.”
„szó sincs itt szakmai becsületről, ez mindössze karaktergyilkolás”.
Tisztelt Orcsik Roland!
Röviden pár szót szeretnék még írni az Ilyen fény című versről, mivel válaszom más elfoglaltságaim miatt nem tudtam kellőképpen kifejteni. Úgy vélem, hogy a költemény nagyon szépen megmutatja, miféle gyengeség teszi a kötet darabjait érdemtelenné arra, hogy fejet hajtsak előttük. Benne egy a testi fájdalomtól megszeppent lény szólal meg, olyan lény, aki magára marad, mert nem meri vagy nem tudja belátni annak a fénynek a fenséges természetét, amely a kórházakat áthatja. A kórházakban valóban “csupa olyan van, / mi nem gyerek kezébe való.” Felnőtt emberek azonban érett fejjel szembe kell hogy nézzenek vele, az a fájdalmas ragyogás, amely a kórtermekben és műtőkben van: az élet fénye. Ott a születés és gyógyulás kegyelme válik lehetségessé, olykor nehéz kínok által. Ebben a fényben felragyog az a határtalan hatalom, amelyet csupán olyan metaforák által sejthetünk meg, mint a fény a gótikus katedrálisokban. “Ilyen fényhez nincs is Isten.” – állítja a vers zárlata. Téved: zavarodottan megfut a nála nagyobb erőtől. Ezért nem képes fenségessé válni; ahelyett, hogy a végtelen és örökkévaló megtapasztalhatatlan tapasztalatával vetne számot, csak saját gyengeségéről tudósít. Ez a vers középszerű. És nem vagyok hajlandó a középszerű dicsőítésébe fogni csak azért, mert ezt sokan várják tőlem a szerző barátai és tisztelői közül. Pollágh nem Ady vagy Térey.
Kedves “bod”!
ezek a szemelvények kontextusmentes kiragadások! s részben válaszol is rájuk a kritikus: a kritika nyomán kialakult dialógus sok részletet tisztáz. és most talán már kezdjük túlbeszélni vagy túlmagyarázni ezt az esetet. kellene írni valakinek, aki értelmét látja, s apologetikus hév avagy a másként-látás figyelmes gondja hajtja, a Kovács Béla Lóránt szövegéhez hasonló terjedelemben (hiszen ez volna a bravúr!) egy kritikát, melyben a Kovács-bírálat kérdéseire válaszol, ha a verskötet poétikai potenciálja is indokolja. Korrekt és elegáns válasz volna sokak számára.
Endre, egészen komolyan mondtam, amit mondtam, de hiszen igyekeztem indokolni is, miért. Számtalan rosszabb, homályosabb, igénytelenebb írást olvasok napról napra különböző felületeken kritika gyanánt. Ugyanakkor annyit pontosítanék, hogy egy rövidkritikától nem várok el többet, és egy izgalmas, bár nem hibátlan kísérletnek tartom az írást. És bár magamban rendre igyekszem regisztrálni a szövegek szakmai tévedéseit, nagyon távol áll tőlem, hogy ezt mindenki orra alá dörgöljem. Jelen esetben viszont megértem, hogy mégis többen miért döntöttek úgy, hogy jelzik problémáikat: nyilván a kritika hangvétele volt az, ami erre ingerelt titeket. Aki hozzá nagyon közelállónak tartja Pollágh Péter költészetét, annak ezt meg is kellett tennie, úgy érzem. De engedtessék meg, hogy aki számára ez a költészet azért személyesen nem annyira meghatározó, kifejezzék azon észrevételüket, hogy jelen recenziót érdekesnek és tanulságosnak találják. Korántsem szentírásnak vagy valamiféle ultima ratiónak tartom (hogy ez mennyire így van, az látszani fog majd például jelen kötetről szóló recenziómban), hanem a szükséges távolságtartással együtt, ismétlem, tanulságosnak és érdekesnek.
Kedves bod, ön önkényesen válogatva idézett a hozzászólásokból, így a “pontos, árnyalt kép” csak annyit jelent, hogy az ön által a szelektív idézetek által kialakított képet minősíti önkényesen így, eltekintve a pontos, árnyalt képét árnyaló (és talán pontosító?) egyéb idézetektől.
„KBL szemlátomást szűk horizonton belül tudja csak a költészetet értelmezni, bírálata jól jelezte, fel sem merült benne Pollágh költészetének avantgárd, illetve neoavantgárd háttere, valamint ezek keveredése a klasszikus, tradicionális líra hagyománnyal.”
És számos egyébbel, pl. mesékkel is. Nehéz nem észrevenni a sorok között pl. Lázár Ervint, Lewis Carollt, Tolkient, Rowlingot, vámpír, és detektívirodalmat stb, többek között ezért is állok az előtt értetlenül, hogy miért volna ez elsősorban a Néma H, és/vagy Pilinszky János költészetének a poétikai újrahangolása. A valóság és a fikció ilyen mértékű összeolvadása pedig egyenesen kizárja, hogy a kötet Első könyvében található szövegeket elsőrendűen önéletrajzi kontextusban lehessen interpretálni. Azt elismerem egyébként, hogy a verbális agresszió mindig is markánsan jelen volt a pollághi retorikában (ez a Cigarettásban talán némileg visszafogottabb), és megértem, ha ez sokak számára lehet visszatetsző, de ez még nem indokolja, hogy ezekből a költő alaptermészetére következtessünk, pláne, ha ezek a dolgok ki vannak ragadva az eredeti összefüggéseikből. Innentől már csak egy lépés azt mondani, hogy Pollágh erőszakos cselekedetekre akarja buzdítani az olvasót. Nem mellesleg ilyesfajta érzelmi attitűd Pilinszky János költészetétől sem volt minden esetben idegen:
A házatok egy alvó éjszakán,
mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?
hogy pusztulj ott és vesszenek veled,
kiket szerettél! Együtt vesszetek.
(Ne félj)
Ez ugye szó szerint értelmezve több ember meggyilkolásának a gondolata. És szvsz messzebbre megy, mint József Attila, mert valamelyest még a gyilkosság körülményeit is részletezi, és gyilkos indulatát szerelmi frusztrációjában a gyűlölve szeretett személy hozzátartozóira is kiterjesztené. Akkor most kérdezem én, Pilinszky János egy látens sorozatgyilkos? Tényleg érdemes erre egyáltalán gondolni is? Egy valódi művész számára egyébként is nélkülözhetetlen tulajdonság a soklényűség, arról nem is beszélve, hogy különböző érzelmi állapotokban, az ember, más – és másféle módon gondolkodik önmagáról, illetve a környezetéről. A művésznek pedig az egyik legfontosabb dolga, hogy ezeket az eltérő érzelmi állapotokat valamilyen formában dokumentálja, amibe ugyanúgy beletartozik az agresszió, ahogy a szeretet is.
De visszakanyarodva a KBL által írt szöveghez. A pollághi morálfelfogás vizsgálatát egyáltalán nem tartom ördögtől való dolognak, csakhogy a versek szimultán szerkezete, még a látszólagos affirmativításuk ellenére is többféle értelmezésre adnak lehetőséget, épp ezért hiba volna az első kézenfekvőnek tűnő megoldásba belenyugodni.
A tükör, mint az önszembesítés/önszembesülés eszköze, Pollágh több tucat írásában előjön, ami olykor nagyon is morális kihívásra invitálhatja az olvasót. (Nem kép, csak visszapillant. A tükör nem megúszható tó). Talán nem nagy mellényúlás azt állítani, hogy ez akár a cselekedeteiért morális felelősséggel tartozó ember etikai álláspontjának szabatos megfogalmazása is lehetne, és akkor már szügyig elmerültünk a sartrei egzisztencialista hagyományban. Mindezt persze inkább áttételesen és metaforikusan kapjuk semmint konkrétan. Nincsenek fülledt és rosszízű prédikációk, fals didaxisok, cselekvési és életvezetési útmutatások tegyél ezt és ezt, élj így és így, meg hasonlók, (De olyan ember nincs, akinek én akarnék lenni éppen az apja- véleményem szerint inkább akarja sugallni ezt a gondolat, nem pedig azt, hogy Pollágh Péter általában hogyan vélekedi az abortuszról, úgyhogy kedves KBL kár ebből a költő gyermekgyűlölő érzelmi hozzáállásra következtetni, egész egyszerűen azért, mert ez nem ugyanaz a szöveg!!), a lehetőség viszont folyamatosan adva van, hogy át és felülvizsgáljuk az életünk, gondolkodási és erkölcsi rendszerünk minőségét. Ironikus morálkritikának is gondolhatjuk ezt valóban, na de nem hiszem, hogy a hagyományos erkölcsi értékek megsemmisítése lenne a tét, hanem inkább azok mélyebb megértése, vagy megélése, illetve olyan amorális költői távlatok megkonstruálása, ami által lehetővé válik bizonyos földhöz ragadt perspektívák túlhaladása. Az igazságérzet önmagában nemes dolog, de ha vakul dobálódzunk vele, attól csak elbutulunk. Másfelől sokszor otromba, primitív és émelyítő, ha nem a megfelelő helyen és időben közvetítjük, valamint ha túldramatizáljuk, kiforgatjuk, vagy leegyszerűsítjük. Általában véve nagyon fontos, hogy ne legyen izzadságszaga annak, amiben hiszünk. Azt nem tudom pontosan, milyen igazságérzetek túlmisztifikálása frusztrálja a költőt, én a kurva, nagy magyarország-ból, sem feltétlenül következtek kizárólagosan az öszödi beszédre, vagy Trianonra, de azért politikai hovatartozástól függetlenül belátható, hogy a kocsmai politizálás szinvonalán igen terméketlenek, és kiábrándítóak szoktak lenni az ezekről folytatott diskurzusok. És meg tudom érteni, hogy ilyen és hasonló tapasztalatok sorozata indukálta az Amatőr áron valóban indulatosnak nevezhető verssorait. Én természetesen hiszek ebben a szövegben, tudom, hogy nagyon hiányzott a kortárs magyar költészetnek ez a dühös vers. Shakespeare skanzenba rugdosásával kapcsolatban esetleg vérre mennék, noha ezidáig csak csekély töredékét olvastam a shakespearei életműnek, de tisztelem és becsülöm Pollágh Pétert a bátorságáért hogy ezt leírta. De nem is ezek miatt a gondolatok miatt lesz ez a szöveg elsősorban értékes, hanem mert rendkívül autentikusan közvetíti azt a nem is egyféle hangulatot, amiben fogantatott, és, hogy affirmaitivitásuk miatt, igen komoly kockázata van ezeknek a mondatoknak.
Aztán a morálhoz kapcsolódva ott van pl. a bűntudat, mint pszichológiai problémakör, ami szemmel láthatóan szintén sokat foglalkoztatja a költőt. Ennek egyik aspektusa szerintem a bűn különféle alakzatokban történő megjelenítése, akár úgy mint a személyiséget belülről fogyasztó én-gonosz. Ilyen némileg pszicho-analízáló olvasat érzésem szerint nagyon termékeny diskurzust eredményezhet a Dédi és a Cigarettás c. versciklusok értélmezéséhez, de akár még a BKL által is PP önszínrevételezéseként aposztrofált Vörösrókáéhoz is. Aminek szvsz az egyik lehetséges olvasata, az a küzdelem ahogy a versalany a sötétebb énjét próbálja legyűrni, megölni, eltemetni, vagy egyszerűen csak előle menekülni.
És valóban nem minden esetben érdemes a szerző konkrét személyét, a beszélő szerepével azonosítani, sőt. A művészet egyébként is gyakran kollektív mintákat közvetít, és ezáltal a költő nem ritkán olyan tapasztalatoknak lesz a hordozója, aminek nem is volt soha a birtokában. A Natalie narrátorát pedig óriási hiba volna Pollágh Péter valódi személyével azonosítani. Ez a vers szerintem a kiszolgáltatottságot, az agressziót, és a szexuális és érzelmi kizsákmányolást dokumentálja, egyáltalán nem hiszem, hogy Pollágh Péter általában így gondolkodna a nőkről, sőt tudom, hogy nem.
Ennek a tévedésnek eleven cáfolta lehet pl. a Nappali c. szöveg. Kérdezném az igen mélyen tisztelt BDK Úrat, azt a verset is elolvasta, vagy egyszerűen csak kritizál?
pardon, BKL 🙂
Kedves Kovács Béla Lóránt!
Az avantgárdot és a neoavantgárdot Pollágh versei kapcsán álatalánosságban mondtam, nemcsak az Ilyen fény címűre. Az Ilyen fény az említett két hagyományt választható hagyományként használja, s keveri a klasszikussal: a szabadvers formájában, kevert ritmusban írott költemény a rímekkel, s a metrummal éri el a klasszikus és a formabontó hagyományok posztmodern vegyítését. Vitatható az is, amit a montázs technikáról állít, ugyanis az idézeteknek köszönhetően több helyen is beszélhetünk intertextuális montázsról Pollágh versei kapcsán, ez pedig a szubjektum dekonsgtrukciójához vezet (éppen ezért a szerzőt azonosítani a versbeszélőivel – de ezt nem fejtem ki újra, mert már közhellyé vált a sok komment után). Hozzáfűzném itt, hogy Louis Aragon az idézetet kollázsnak tekinti. Azonban Pollágh versei esetében nem kollázsról, hanem montázsról beszélhetünk inkább, mert a különböző idézetek egy-egy költemény esetében (pl. Amatőr vándor dala) egy hang fogja ösze. (Az avangtárd montázsról lásd a Peter Bürgert kritizáló Schlichting nézeteit.) Pollágh költészetében azonban nem nóvum a klasszikus költői eszközök keverése az avangtgárddal és neoavantgárddal, mert gyakran él Marnói megoldásokkal (esetenként túl sokat is). Pollágh többek között a Marnói poétikát folytatja ezzel, ám a különbség a szubjektum beszédpozícióiban, az irónia használatában, a tematikában, a posztmodernhez való viszonyulásban mutatkozik meg szerintem. Ugyanis Pollágh számára mind a modernségi, mind az avantgárd, neoavantgárd, de még a posztmodern poétikai eljárások is választható hagyományként szerepelnek a költészetében. Éppen ezért nem működhet az az olvasási módszer, amit Ön választ: a hit hermeneutikája csődöt mond olyan esetekben, ahol különböző olvasási stratégiák provokációja (is) zajlik. Vagyis amennyiben Pollágh kötetét Maga szentkönyvként olvassa, hamar metafizikai pöcegödörbe ássa magát, ahonnan nem lát ki se jobbra, se balra. A pöcegödörben érezhető bűz és a csapda miatt, azonban ne magán kívül keresse az okokat. Egy verset pedig ne azzal dobjunk félre, mert nem buzdít imádkozásra. Segítsten magán és akkor egy közhely is megsegít.
Az avantgárdot egyékbént Darvasi László is érzékeli az izgalmas új Pollágh-kötet kapcsán, ugyanis fülszövegében tübbel között Braque-ot, Mirót és Kandinszkijt emlegeti a festők közül, a költészetből pedig Marnót és Tandorit. Hát igen, Tandori: nagyon sokat köszönhetünk neki. Többek között az új Pollágh-kötetet is. És természetesen ez nemcsak Pollághra vonatkozik… A Cigarettás c. kötet egyébként sok újdonságot hoz: sokkal derűsebb az előző kötetekhez képest (ami nem von le semmit az előzőek erejéből, inkább csak a másság fokát jelzi).
Végezetül csak annyit mondanék, hogy Pollágh kötetei nem feltétlenül vonzanak azonnal magukhoz. Nekem pl. a Vörösróka nem nyílt meg azonnal. Csak a második olvasással tudtam igazán ráhangolódni. Amikor pedig ez megtörtént, akkor egy igen színes, izgalmas világot láttam: a költészet “ősi” kérdései, egzisztenciális léthelyzetek stb. Ám azt is értem, ha valakinek nincs erre türelme. Nincs azzal gond, hogy valakit taszít ez a költészet. Semmi sem kötelező. Éppen ezért volt zavaró kritikájának és némely kommentjének túlontúl is gőgös és kizárólagos hangneme. Szóval: a szabadság zavarbaejtő és olykor taszító is, akár Pollágh néhány költeménye. Hála Istennek, zárom le az agymenésemet egy Lóránt úrnak is tetsző metaforával.
Kedves Mindenki!
Egy szegedi kiadó (Univ) hamarosan kiadja Peter Bürger: Az avantgárd elmélete című sokat vitatott, s igen fontos művét Seregi Tamás értő tolmácsolásában, Weiss János alapos utószavával. Már évek óta csak kéziratban volt meg a fordítás, most végre könyvben is megtestesül.
Ajánlom a kötetet KBL úr, s természetesen mindenki figyelmébe! (S bocs a pofátlan marketingért, de ezt a ziccert nem hagyhattam ki.)
Nem tudom, milyen az idő ott, ahol ti laktok, de itt Szegeden kisütött a Nap! Annyi szürkeség után ez felér egy barackpálinkával! A kutyám is nyösztet: sétáljunk már! Úgyhogy most egy idei eldugulok, vannak fontosabb dolgok is az irodalomnál, pl. a napfény!
Debrecenben is kisütött a Nap. Ilyen fény régen volt erre. 🙂
A reklám pedig nekem bejött. Lehetséges, hogy
utánanézek, ha majd megjelent a kötet.
Hát én speciel Százhalombattán lakom, és a szép idő, napsütés már vagy 3-4 napja beszökött. javarészt önhiba, hogy még nem volt módom benne részesülni. Hogy pontot tegyek az éjszakaira, a bűntudat, mint permanensen meglévő problémakör, igenis eredményezhet keresztény hagyományt tükröző olvasatot, nem is feltétlenül negatív előjellel.
Ha már új könyvek, én a magam részéről nagyon várom az új Houellebecqet, ami ha jól tudom áprilisban fog nálunk megjelenni. Az ő esetében pl. hatványozottan fenn áll, hogy sok esetben képtelen vagyok azonosulni a narrátorral, mivel igen gyakran pufogtatnak bevándorló ellenes, meg hímsoviniszta frázisokat. Azt nem tudom, hogy a szerző személyes gondolatai-e ezek, de abban a kontextusban hajlandó vagyok ezeket a gondolatokat nyilván nem be-, de legalább elfogadni.
én lehet, hogy fordítva írnám: “nem el-, de legalább befogadni” 🙂
Tisztelt Orcsik Roland!
Természetes nagyon örülök annak, hogy Bürger könyve végre magyarul is hozzáférhető lesz, hiszen Seregi Tamás fordításából emlékezetem szerint már jó egy évtizede is megjelent fejezet, szóval húzódott a dolog egy ideje. A művet ismertem, bár angol fordítását forgattam. Az Ön által használt avantgárd és neoavantgárd kifejezések olyan korszakmetaforák, amelyek könnyen parttalanná válnak, hogyha szinte bármire használhatókká lesznek. Az a poétikai jellegzetesség például, amely szerint a vers beszélőjének disszimilációját azáltal történhet meg – szerintem egyébként ezáltal nem ez történhet meg -, hogy az idézetek alanya és az idéző alany különbsége elmosódni látszik, egyrészt vitatható az Ilyen fény című vers esetében, másrészt szinte bármilyen korszakra és bármilyen alkotóra igaz lehet. Rimay János, Katona József, Szomory Dezső vagy Petri György lírája egyaránt mutathat hasonló jellegzetességeket – pedig egyik sem avantgárd vagy neoavantgárd életmű. Pollágh verselésén nem kívánok ironizálni, de szerintem meglehetősen slampos. Gyakran azt sem értem, hogy egy sor miért egy sor nála: például az Ilyen fény című versben kicsit értetlenül állok az “Itt fáj- / dalom gúnyolja magát.” áthajlás előtt. Hacsak nem az a rendkívül eredeti szójáték bujkál benne, hogy “dalom gúnyolja magát”, de ez meg annyira ciki , hogy talán még egy Geszti-nótába sem férne be. (Mondjuk ugyanakkor szépen alátámasztja a gyáva, kisszerű, olcsó és közhelyes poénokba menekülő líra képzetét.) Hasonló kihívást jelent megérteni “Az ikreket is itt metszik / szét.” áthajlás indokait is. Az új kötetről nincs mit mondanom, hiszen nem volt kritikám tárgya. Nem vagyok benne biztos, hogy csődöt mondott az a hermeneutikai álláspont, amit választottam: elég határozott vitapozíciót jelölt ki és például Ön számára is lehetővé tette, hogy második nekifutásra már érdemi vitába szálljon vele. A pöcegödör kifejezést pedig nem személyem miatt szeretném visszautasítani, hanem azért, mert Ön sem jár azzal jól, ha ilyen egyszerűen lehet negligálni például a keresztyén hit szempontjait bármiféle vitában. Hogyha igaza van Kantnak, akkor saját szabadságunk sem alapozható meg másban, csak valamiféle hitben: éppen ezért van olyan szoros kapcsolat a protestáns etika és a szabadelvű eszmerendszer között.
Tisztelt zbz!
Hozzászólása okos és némi gondolkodásra késztet a vasárnapi ebéd elfogyasztása előtt, de egyéb elfoglaltságaim miatt egy kis késéssel tudok csak rá válaszolni. Nem értek a sartrei egzisztencialista filozófiához, de az, ahogy írt ennek kapcsán Pollágh lírájáról, az méltányolhatónak és kifejtettnek tűnik, úgyhogy elhiszem. Sőt, azt gondolom, a jóindulat hermeneutikája tökéletesen ott dolgozott bíráló szavaiban, ami esetemben nem mindig volt elmondható. Valójában kicsit provokálni is akartam, mivel úgy véltem, Pollágh középszerű lírikus – érveim szép számban voltak és még vannak -, akinek ajnározásában hasonló középszerű alkotók találhatnak önigazolást. A dolog bejött, Ön azonban Pollágh erényeinek lényegesen értőbb tolmácsolójának bizonyult, mint én. Tényleg nagy költőnek tartja őt? A többiről majd ha lesz időm…
én lehet, hogy fordítva írnám: “nem el-, de legalább befogadni” 🙂
nem tudom, nem vagyok nyelvész, ezért lehet, hogy időnként pontatlanul használom a szavakat. befogadni – nálam nagyjából azt jelenti, asszimilálni valamit a gondolatrendszerembe, amit korábban nem feltétlenül tartottam helyesnek. elfogadás, pedig inkább vonatkozik a személyre, semmint a szemléletére, amit képvisel. értsd képes vagyok egyes személyek esetében olyan meggyőződéseket is tolerálni, melyek gyökeresen ellenkeznek az enyémmel, de ettől függetlenül továbbra sem tartom azt helyesnek. Nyilván ez nem vonatkozik a zsidókat, cigányokat Auschwitzba, és hasonlókra. Véglényekkel én se szívesen folytatok párbeszédet.
De ált. nem kizárólag attól lesz számomra valaki hitelesl, hogy milyen részigazságokat képvisel, hanem, hogy hogyan. Persze ez is valamennyire befogadás, mivel más személyekkel is nyitottabb leszek a párbeszédre.
De, hogy mi határozza meg számomra ezt a minőséget, azt általában nem tudom racionális magyarázatokkal alátámasztani. valamiért egyes személyeket autentikusabbnak érzek, mint másokat. gondolom sokan így vagyunk ezekkel.
ez nem is nyelvészeti kérdés, sokkal inkább terminológiai “probléma”, amivel nap mint nap szembesülünk, kisebb-nagyobb mértékben minden egyes mondatban, ez csak egy nyelvfilozófiai kérdés, nem kötekedni akartam, nagyon egyszerű alapkategóriaként nálam a BEfogadás az érzékelésben való sajáttá tétel (nem a vele való azonosulás, csak a tárgy megismerése), ami a korábbi ismeretekhez mérten persze magában hordozza annak lehetőségét, hogy éppen a BEfogadás tárgyának ELfogadára leszek képtelen, ha nem tudom integrálni azt – mondjuk így – a “személyiségembe”, ami például a társadalmi, etikai, vagy egyéb elvárásrendszerekből, kategóriákból épül fel, erre pedig konkrét példáért talán nem kell messzire mennünk, de ez – reflektálatlanul ugyan, de – mindennapi tapasztalatunk, mindennap hangot adunk az ELfogadásra való képtelenségünknek – ez az egész bizonyára a nyelv eleve metaforikus természetével is kapcsolatban van
Kedves Kovács Béla Lóránt!
“[… ] Pollágh középszerű lírikus – érveim szép számban voltak és még vannak -, akinek ajnározásában hasonló középszerű alkotók találhatnak önigazolást.”
Látom, örömét leli a mások sértegetésében. Provokációnak igencsak alacsony fekvésű a fenti mondat. Csak így tovább… Pedig én azt hittem, meg tudjuk teremteni a párbeszéd és a vita módját, amelyben a költészet határait és lehetőségeit feszegetjük. A fenti mondat azonban fölöslegessé tesz minden további próbálkozást, az idő drága.
Tisztelt Hozzászólók!
Le kívánom zárni az itt kialakult vitát. Több hozzászólásra nem kívánok válaszolni és sajnos zbz-nek is adósa fogok maradni az ígért válasszal, már amennyiben megengedi. Más elfoglaltságaim vannak, ezeknek kell megfelelnem. Időm szűkös. Úgy vélem, hogy a hozzászólások hangneme alól már nem minden esetben tudom kivonni magam és nem kívánok igazságtalan lenni senkivel szemben. Pollágh Péter kötetével szemben sem, amelyről az eddig leírtakat fenntartom, de félek tőle, hogy előbb utóbb olyasmit is leírok, amit már nem gondolok komolyan, csak haragból vetem oda. Érvelésem pedig ettől kezdve tökéletesen érvénytelenné válna.
Érdemes elgondolkodni azon, hogy az éppen most fiatal líra mennyire képes távol tartani magát a belterjességtől és mennyire hajlik az elvtelen önigazolásra. Vannak-e még kevéssé sikeres vagy középszerű alkotók és alkotások vagy már csak egymás vállon veregetése van? És vannak-e remekművek? A megszólalók közül pedig ki-ki gondolkodjon el azon, hogy Pollágh alkotásai tényleg a remekművek közé tartoznak-e? Vagy ők maguk is mást olvasnak legszívesebben és csak ritkán vagy egyáltalán nem jut eszükbe egy-egy megrendítő erejű Pollágh-vers vagy verssor egy-egy különös élethelyzetben. Azon is érdemes elmerengni, hogy ki-ki miféle szempontokat hajlamos méltányolni, illetve hajlamos-e bizonyos szempontokat méltánytalanul elvetni, akár különböző ürügyek alapján is. Mindenekelőtt esztétika és morál, illetve hit és esztétikai tapasztalat viszonyára utalnék. Végezetül pedig köszönöm az értelmes hozzászólásokat, remélem nem csak Pollágh Péter költészetéről sikerült kiben-kiben gondolatokat ébreszteni esetlen, rövidke és bizony néhol kifogásolható kritikámmal és azt követő válaszaimmal.
Ez nem egy konferencia, h kbl bejelentse, „lezárja a vitát”.
Önmagában az is visszatetsző, h valaki a saját írását kommenteli , akár 1 sorban is.
Nem hogy mintegy 5-10 oldalon át!
Ez fontoskodásra, grafomániára, zavart személyiségre és persze önimádatra vall.
(Lehetne „balszerencsés véletlenek sorozata” és szimpla butaság, de hát kbl már nem 18 éves.)
Kbl közepes középiskolai fogalmazásában a gyűlölet és a nem értés néhány alapkifejezését ismételgeti egy kortárs verseskötet kapcsán, aztán gyárt pár szinonímát mindezekre: s ezt koherens érvelésként próbálja eladni saját maga számára is. Egy karaktergyilkossággal próbálkozik. Egy karaktergyilkosság néha (pl. Csurka István vagy Gyurcsány Ferenc esetében) sikeres lehet, de itt visszaüt. Másnak ás vermet, s maga esik bele. A negatív (sátáni?) jelzők kínosan az ő arcára égnek rá.
Fel sem merül benne, hogy ő valamit nem érthet. Hogy ő valamihez (bármihez) is kevés lehet.
Aki nem ért vele egyet, azt pedig gőgösen és néha útszélien: megbélyegzi.
Antietikus, antikeresztény, antialaázatos (a sok anti- tetszés szerint folytatható) és mindenek előtt: antipatikus.
Kedves “bod”!
észrevételéből a rosszindulat sugárzik, számomra így tűnik. Kovács Béla Lóránt kritikájában és reflexióiban kivétel nélkül poétikai és szövegtechnikai és esztétikai érveket hozott fel, gyakran konkrét szöveghelyek mini-elemzésével. maga egyet sem hoz ellenpéldaként, nem elemez, nem bizonyít csak beszél, “laza duma” mondanák. Középiskolai fogalmazvány, ugyan kérem… más kérdés ha szenzorai nem veszik a reflexiókban kifejtettek súlyát.
“Önmagában az is visszatetsző, h valaki a saját írását kommenteli , akár 1 sorban is.
Nem hogy mintegy 5-10 oldalon át!
Ez fontoskodásra, grafomániára, zavart személyiségre és persze önimádatra vall.” – komolyan gondolja, tényleg? Elvitatná a megszólalás, a dialógus lehetőségét és jogát valakitől, a nyilvánosságot, az egyenlő részvétel esélyét? és közben stigmatizál, aláz és sérteget, pszichologizál. ez ám az “antipatikus”.
Kedves bod,
a fentiek alapján Te is frusztrált lehetsz egy kicsikét, még akkor is, ha az indulataid jogosak.
a bod egyébként visszafelé dob.
szóval, ne dobj:-)
az, hogy Pollágh Péter középszerű költő, az egészen biztosan hülyeség. ahogy a cikk is az, elejétől a végéig, sajnos. innentől erre több szót vesztegetni időpazarlás.
Jól látom, hogy ez az írás az abortusz ellen és Szabolcska Mihály mellett íródott? Vagy Horger Antal mellett? Vagy Varró DiniDani mellett?.:))))