Az anBlokk közéleti tudományos magazin 4. száma “cigányozás” alcímmel jelent meg. A lap szerkesztőinek célja, hogy a közéleti nyilvánosságban felmerülő társadalmi kérdésekhez újszerűen, megfelelő tudományos megalapozottsággal szóljanak hozzá, valamint felmutatják az ismert téma új keretezési lehetőségeit és a különféle értelmezések tétjeit.
Az aktuális lapszám olyan kérdésekre keresi a válaszokat, mint: Miképpen válhatott kulcsmomentumává a cigányozás a közéleti vitáknak? Hogyan lehetséges, hogy a cigányozás a társadalmi problémákkal kapcsolatos hozzászólások részeként tűnik fel, és ezáltal közéleti jelentőségre tesz szert? A cikkek három, egymástól eltérő síkon keresik a választ a cigányság helyzetének, megítélésének miértjeire.
Az első blokkban (Kimondva, kimondatlanul) olyan társadalomkutatókkal, újságíróval és polgárjogi aktivistával készítettek interjút, akik aktívan reagálnak az elmúlt évek történéseire. A Mortimer-ügy, Olaszliszka és a Cozma-gyilkosság után egyre nyíltabbá vált Magyarországon a rasszista beszédmód. Itt olvashatjuk még Pál Gábor Tanárt verni tilos! című írását egy 2008 márciusában történt iskolai incidensről, amely nagy médiavisszhangot váltott ki, s mellyel kapcsolatban a bulvársajtó leginkább a történet etnikai vonulatát domborította ki. Juhász Attila a „cigánybűnözés” kifejezés elterjedését vizsgálta, amely az elmúlt három-négy évben vált használatossá a nyilvánosságban. Elterjedését a Magyar Gárda megalakulása és a szélsőjobboldali Kuruc.info tovább erősítette, végül pedig eljutottunk egészen odáig, hogy a Jobbik a „cigánybűnözés”-t kampányüzenetként használta 2006 végétől kezdődően, így új, a cigánykérdésen túlmutató politikai jelentéssel töltve fel azt.
A sajtó, a politikusok és a kormány végül arra a megállapításra jutott, hogy a „cigánybűnözés” szó kimondása „az igazság” felszínre törésével egyenlő. Juhász Attila azonban felhívja arra a figyelmet, hogy mindezzel az a nem túl szerencsés helyzet alakult ki, hogy a bűnüldözés cigánykérdéssé egyszerűsödött, és a bűnelkövetők, valamint a cigányok halmaza egymásra csúszott: a „minden bűnöző cigány” és a „minden cigány bűnöző” egymással felcserélhetővé vált. Továbblapozva érdekes beszélgetéseket olvashatunk Seres Lászlóval, a Hírszerző internetes portál főmunkatársával, Kóczé Angélával és Kovács Évával, a Méltóságot Mindenkinek Mozgalom tagjaival, illetve Bíró András polgárjogi aktivistával, az Autonómia és a Másság Alapítvány, illetve a Rádió C kezdeményezőjével.
A második blokk (cigány, magyar) a szerkesztőség saját kutatásait mutatja be. Egy Borsod megyei településen 10 éve folytatott terepmunkára és mélyinterjúkra alapozva próbálják megválaszolni azt a kérdést, hogy miért és hogyan alakultak át a „cigány” szó jelentései. Itt nem a „cigányokról”, hanem a cigány különbségtételről kívánnak beszélni. Kérdés: miként változtathatóak meg, megváltoztathatóak-e egyáltalán a különbségtétel kirekesztő mechanizmusai. Durst Judit írásában megfigyelhetjük, hogy Lápos településen a telepfelszámolás miként vezetett a szegregált cigány faluig, vagy ahogyan az ottani cigányok mondják: a „putrifalu”-ig.
Horváth Kata és Kovai Cecília kisebbségi tapasztalatairól is olvashatunk, melyeket 10 évvel ezelőtt fiatal antropológusként szereztek egy észak-magyarországi faluban, Borsod és Heves megye határán. Itt a magyar–cigány különbségtételnek erős és jól beágyazott hagyománya van. A tanulmányban betekintést nyerhetünk az ottani cigányság alárendelt viszonyába, megismerhetjük a közösség tabuját, miszerint a „cigány” kimondása stigmaként, valamilyen megváltoztathatatlan alsóbbrendűségként jelenik meg. A „lecigányozás” mint valódi veszélyforrás él az ott élők tudatában, s így a „cigány” végül folyamatos különbségek megfogalmazásán keresztül jött létre. Megdöbbentő volt olvasni a cigányok szempontjából a „szégyen lehetőségeit”; egyértelmű hogy „leszégyenülni” csak a magyarok előtt lehet, s a leszégyenülés maga a cigánnyá válás, a bennük lévő „természetes”, „otthoni” és lenézett cigány láthatóvá válása. Ebben a helyzetben a magyar környezet az állandónak tekintett külső körülmény, amihez a boldogulás érdekében alkalmazkodni, igazodni kell. Így cigánynak lenni egy totálisan passzív társadalmi szereppé vált, ezért a rokonság tűnik messze a legerősebb társadalmi formának, amelyben cigányként természetességgel lehet jelen lenni.
Oblath Márton egy másik nagyon fontos témát elemez: az elcigányosodás folyamatát az iskolákban. Miként alakult ki etnikailag szegregált („színcigány”) iskola egy olyan településen, ahol a lakosság mindössze egyötöde cigány? Ebben a cikkben a Gömbaljai Általános Iskola esetét ismerhetjük meg. „Muszáj volt integrálnunk, a szülők meg úgy döntöttek, hogy ők ezt nem vállalják, és ők megoldották a spontán szegregációt.” Berkovits Balázs írásában egy újabb cigány–magyar különbség kardinális esetét tárgyalja: a munkavégzés kérdését. Rávilágít arra, hogy a „dologtalan és ingyenélő cigány” képzetét az Út a munkához program tette explicitté. Negatívuma, hogy a közmunka jelenlegi rendjében kiéleződik a „magyarok” és a „cigányok” közötti hierarchikus megkülönböztetés.
A harmadik és egyben utolsó blokk romániai romákkal kapcsolatos különböző esetekről számol be. Itt arról olvashatunk, hogyan vált az EU számára is „üggyé” a romák helyzete, hiszen a Nyugat csak akkor kapcsolódott be ebbe a diskurzusba, amikor ők maguk, a nyugati országok is érdekeltté váltak a romániai „roma-invázió” kapcsán. A románok a nyugati világ előtt arra kényszerülnek, hogy megkülönböztessék magukat a romáktól. „Sokat utaztam Nyugaton, és gyakran éreztem, hogy lenéznek. A nyugatiak azt hiszik, hogy mind cigányok vagyunk” – az ehhez hasonló élmények sajnálatos módon kiváltották és felerősítették Romániában a rasszizmust. Madonna kifütyülése is ennek a megnyilvánulása volt (2009 nyarán Madonna bukaresti koncertjén elítélte a „romák és cigányok” diszkriminációját Kelet-Európában). Olvashatunk továbbá még egy izgalmas írást a bűnözés etnicizálásáról a román és az olasz médiában, ami a Măilat-eset (2007-ben egy 24 éves román férfi megerőszakolt és megölt egy olasz nőt Rómában) kapcsán erősödött fel. Romániai romák és az EU állampolgárság alcímmel végül egy berlini esettel ismerkedhetünk meg, melyben többféleképpen igyekeztek pozicionálni a romákat: EU-állampolgárokként, rendszabályozandó hajléktalanokként vagy humanitárius segítségre szoruló menekültekként, s így jól látható ambivalenciák adódtak a romák megítélése kapcsán.
Összességében – a fekete-fehér lapok és képek ellenére – egy nagyon színes periodikát forgattam a kezemben, mely több szempontból, tudományosan és kulturálisan igyekezett megvilágítani a cigányság helyzetét országunkban és Európában egyaránt. Maly Róbert képei, melyeket egyes oldalakon láthatunk, remekül visszaadják és árnyalják a cikkek, tanulmányok hangulatát. A stigmák mögött rejtőző élet sejlik föl a festett gyermekarcokon, s az írások és képek párbeszédéből végül rájövünk, semminek sincs akkora ereje, mint egy ember tekintetének.
anBlokk, 4. szám (2010), cigányozás.
