A Quimby Teátrum egy továbbgondolt koncert némi varázszenével, jelenetekkel és magánszámokkal fűszerezve, amit az együttes tagjai színházi keretek között adnak elő. Az idei produkció debreceni állomására a teltháznál is többen voltak kíváncsiak.
A Quimby Teátrum elnevezésű produkció március 19-én nagy sikert aratott Debrecenben. A rendezvény címéből akár arra is következtethetünk, hogy a hazai könnyűzene egyik legmeghatározóbb zenekara, a Quimby húszéves fennállásának örömére színházi babérokra tört. Valójában nem erről van szó, hanem egy olyan koreografált zenei performanszról, amelyet improvizációkkal, apró jelenetekkel, párbeszédekkel fűszereztek meg a művészek.
A rajongók egy része előzetesen nem tudott mit kezdeni a rendezvénnyel, hiszen volt, aki hagyományos koncertfelszerelésében (farmer, laza póló) érkezett, és volt olyan is, aki egyenesen úgy festett, mintha az Operába menet tévedt volna el. Sokan nem tudták, hogy egy igazi tombolós koncertre számítsanak, vagy pedig egy komolyabb hangvételű színdarabra.
Az érdeklődők száma rendkívül magas volt, ezért pótszékeket helyeztek el a Kölcsey Központ nagytermében. Az elegáns helyszín cseppet sem felelt meg az elvárásoknak, hiszen egy olyan helyiségről van szó, amely bálok megrendezésére kiválóan alkalmas, viszont nincsenek a színházhoz vagy a mozihoz hasonlóan elhelyezett fix székek, amik egymás mögött egyre nagyobb magasságban helyezkednek el, ezáltal biztosítva a műsorra való rálátást. Emiatt sokak számára az előadás csupán a zene hallgatásából, illetve a fejek pásztázásából állt. Természetesen ennek megvolt a pozitívuma is, hiszen olyan nagyszerű hangzást biztosított, ami egy hagyományos koncerten nem sűrűn (mondhatni sohasem) adatik meg.
Majdnem negyedórás késéssel érkezett meg a zenekar a színpadra. A felkonferálás után egyből jött is a jól ismert Kamikaze bárány. Ezután egy beszélgetéssel próbálták oldani a hangulatot, de nem volt túl nagy az összhang, ugyanis Kiss Tibi (énekes) és Varga Livius (ütőhangszerek) folyton egymás szavába vágtak, ami csupán zűrzavart eredményezett. Hamar fel is hagytak az improvizációs próbálkozásokkal. A dalok jöttek sorra, régiek és újak váltották egymást, de semmi nem történt, ami megtörte volna a szimpla ülőkoncert-hangulatot. A közönség tágra nyílt szemekkel (és fülekkel) várta a teátralitás apró jeleit. Ekkor Livius egyszer csak elénk varázsolta a kubai tengerpartot. A konga hangja és a meleg színek tovább fokozták ezt az érzést. Megszólalt a Cuba Lunatica, ami egy pillanatra teljesen elvarázsolta a közönséget. Sajnos tényleg csak egy pillanatra, mert mindenki feszengve érezte magát, mert legszívesebben táncra perdült volna, de nem tehette, hiszen akkor a mögötte ülők nem láttak volna semmit a színpadból (így sem sokat), na meg hely sem volt tombolásra. A vendégek egy idő után átmentek galambba: csak a fejüket mozgatták előre-hátra.
Az együttes tagjai mindeközben jeleneteket csempésztek az egyes számok közé, némelyik humorosra sikerült, némelyik pedig nem. Nevettünk, amikor egyszer csak megjelent egy hajszárító a színpadon, ami hangaláfestésül szolgált Livius monológjához. Szintén figyelemfelkeltő volt, amikor egy italos üveget vetettek be a hangzás érdekében. Az előadást számos zörej, effekt és hangbejátszás jellemezte. A koncertet eredetileg úgy hirdették, hogy sok esetben csak utalásszerűen fog elhangzani egy-egy eredeti vagy újrahangszerelt szám részlete. Ehhez képest, teljes dalokat hallhattunk, nagyon kevés változtatással. Jó volt viszont Varga Livius és Kárpáti József (trombita) humoros veszekedése. A művészeknek több ehhez hasonló köztes jelenetet kellett volna belefűzniük az előadásba ahhoz, hogy méltán nevezhessük teátrálisnak azt.
Akkor mitől is lett ilyen nagy a siker? Az idősebb korosztály miatt. A könnyűzenei koncertek nagy részét kocsmákban, vagy egyéb szórakozóhelyeken tartják, ahol egy középkorú vagy idősebb személy nem szívesen jelenik meg, mert ezek a helyek általában füstösek, és fiatalokkal vannak tele. Kulturáltabb közegben a közönség sorai nincsenek tele alkoholmámoros ifjakkal, akik mindenáron az első sorba szeretnének jutni, hogy ott dülöngélhessenek a tömegnyomorban.
A kiváló hangtechnika is hozzájárult ahhoz, hogy egy olyan élménnyel gazdagodjunk, ami sokkal több egy lemez meghallgatásánál vagy pedig egy szokványos koncertnél. Hallhattunk olyan dalokat is, amelyek egy hagyományos koncerten nem hangzanak el, mert nem illenek az adott miliőbe. Ilyen volt például a Majom-tangó vagy a Mari is. Közelebb kerültünk kedvenc együttesünkhöz azáltal, hogy egy intimebb légkört teremtettek. Kifejezetten pozitív volt az akusztikus blokk, amikor a színpad elején szorosan összeültek az együttes tagjai, és tábortűz körüli hangulatot varázsoltak elénk. A sárgásvöröses fények ezt az érzést még tovább erősítették. Még ha nem is azt kaptuk, amit vártunk, megvolt a koncertnek a maga varázsa.
Quimby Teátrum, Kölcsey Központ, Debrecen, 2011. március 19.
A fotókat Vajda Ágota készítette egy korábbi eseményen.
