Ha egy zsáner keretén belül forgatunk filmet, muszáj a korábbi mérföldkő értékű alkotások által feltett léccel számolni, mert az maga lehet a nagyérdemű szemellenzője. A jogos elvárás pedig a műfajok tízparancsolata, tehát nem szép dolog földhöz vágni. A Föld inváziója – Csata: Los Angeles viszont még csak fel se ment a kőtáblákért a Sion-hegyre.
A vizeletét kínosan visszatartó óvodás zavarával lehet visszagondolni erre a filmre. Nézni se volt jobb. Kezdjük az expozícióval – in medias res, ahogy kell, az idegenek jönnek, töredék hírműsorok képei villóznak, kicsit áldokumentarista farvízen lubickol a film. Eddig még minden stimmel. Aztán egy hirtelen retrospektív vágás (mínusz 24 óra) tesz le minket a történet elején. Elég olcsó húzás az ilyen startolási módszer, Tarantinonak jól áll és ne tovább. Őszintén szólva igen béna kezdés lett volna, amit a flashbackkel próbáltak megnyitni, mivel ez a rész inkább a karakterépítést hivatott ábrázolni.
Egyrészt egy agyatlan robbanásokból álló film ne erőlködjön ilyesmivel. Érzelmi töltet gyanánt tökös katonák masíroznak és heccelődnek egymással, de azt valami olyan elviselhetetlen közhelyrepeszekkel dobálva teszik, hogy én szégyelltem magam miattuk. A recept ismerős: amcsi zászló előtti tisztelgés, öt-napom-a-nyugdíjig, halott példakép fivér, odaveszett osztaga feletti gyászban mély morális válságba zuhanó főtörzs. Na most, amire a leadben utaltam, ez a sci-finek azon alműfaja, amit inváziós filmnek nevezünk. Akármelyik korábbi opusból indulok ki (A függetlenség napja az atoledo.com etalon) elvárnám, hogy őrült zugtudósok archetípusával találjam szembe magam. Ehelyett olyan papírízű figurák parádéznak a vásznon végig irritálóan rángatott kézi kamerázás közepette, hogy lényegében fel sem fogod, mit látsz: olyan gyorsan megy végig rajtad a látvány, mint nagyanyám kéthetes káposztafőzeléke. A Ryan közlegény megmentését pofátlanul koppintja is pár beállítás. Hatásos akar lenni a vizualitás, de csak ízléstelenül az arcodba mászik.
Meddő az egész, képtelenek voltak az alapkoncepciót egészséges sci-fivé hízlalni – jól esik ilyen témánál a science rész bővebb megnyilvánulása, de esetünkben a fictionre mentek rá. A film középtáján Aaron Eckhart megjegyzi, hogy mindegy, jobbra vagy balra mennek-e. Remek ars poetica. Tök mindegy, hogy űrlények, mutáns óriás paradicsomok, emigrált nácik a Hold túlsó oldaláról vagy atlantisziak támadják be dicső emberiségünket – az atmoszférateremtés, kifejtett háttér, miliő mint olyan nem létezik. Fiúk bevetésen az érdektelenség ellen. (Az is milyen röhej, hogy az idegenek a vízért jönnek – ott a Jupiter Europa nevű holdja, könyörgöm, ami teljes egészében óceán, sebaj.)
A színészek olyan kaptafaarccal melóznak, hogy aki látott már a Barátok köztből bármennyit vagy szavalt forradalmi Petőfit, az is lazán odatenné magát. A forgatókönyvíró feszültséggenerálás, karakterfejlődés órán biztos bronchitises volt, mivel hősei olyan zselatinszerűek, hogy egy megindító(nak szánt) jelenetben Eckhart belénk sulykolja, miszerint minden elesett emberének emléke az agyába égett – erre felsorolja indulatosan azok azonosítási számát(!), na, kábé pont ennyire élők ezek a fazonok.
A kliséhegyek nem állnak le, magányos héroszok, fáradhatatlan küzdőgépek, akik a „Vissza? Soha!” mantrát kántálják, az Idea room valami kietlen sivár puszta. A forgatókönyv lényegében idétlenül elsütött büntető egysorosokból lett összekalapálva. Visszasírtam Will Smith idegen lényt – szivarral a szájban – könnyű jobb horoggal kifektető alakját. A függetlenség napjába, a Támad a Mars!-ba legalább szorult önirónia, de a Los Angeles halál rámenősen, röhejes tangában feszít a kifutón. Egyszóval a masszív lövöldözéseknél és skizofrénen rángatózó képeknél nem több ez a film – a mozizás egyetlen értékelhető része az X-Men: First Class trailere volt és kész.
A Föld inváziója – Csata: Los Angeles (Battle: Los Angeles), 2011. Rendezte: Jonathan Liebesman, forgatókönyvet írta: Christopher Bertolini. Forgalmazza: Columbia Pictures
Nekem a “Jelek” az etalon az invázió filmek palettáján, pont azért, mert nem mutat túl sokat, és kicsit elmegy lélektaniba a történet, de csak néha válik csöpögőssé. Persze ott is vannak támadható részek, de legalább személyes hangvételű, ha Shyamalant jogosan osztják is az újabb munkáiért, a “Jelek” legalább még egy jól összerakott film volt. Ezt még nem láttam, de már a trailer is gyanús. 🙂
Csaba, lassan ott járunk, mindegy, miről írsz, azt el fogom olvasni – élvezetes szöveg volt 🙂
Azért a Jelektől sem kell elájulni, bár érzek némi távolságtartást Jani, részedről is, nekem többször volt kínos, mint érdekes.
Áfra – egyetértek, azt csak azért nem említettem meg, mert nem tipikus inváziós film, próbál más szemszögből a témához közelíteni, és az még jah tényleg jó húzás volt Shyamalantól – a Függetlenség napja csak olyan értelemben etalon, hogy az inváziós film fogalmára egyből rávágja a laikus, miszerint bazi nagy űrhajók lebegnek new york fölött – azt hiszem az a film a műfaj hangvillája (persze regényben a Világok harca), ami leginkább csontnélkül betalált
Ákos – kösz
Eddig se nagyon izgatott a film, hát ezek után pláne nem, ráadásul a District 9-ról sem ejtettél szót, ami csak tovább ersősíti a kételyeimet, hogy ez a film valóban közelebb áll a Függetlenség napjához, mint az említett remekműhöz. Mert hogy az szerintem az volt. 🙂
így van – a D9 olyan szintű kreativitást vitt az “űrhajó-némán-lebeg-a-város-felett” tematikába, hogy véek lett volna ezzel vagy a függetlenség napjával egy lapon említeni – na az megmutatta zsánerben rejlő tartalék potenciált
A legérdekesebb az egészben, hogy jó szokását el nem hagyva az Asylum is kihozta saját verzióját Battle of Los Angeles címmel. A kritika után kíváncsi vagyok, vajon melyik lett a jobb film 🙂
megnéztem a trailerét – hát… súlyos 😀 de az legalább vállaltan egy B film, szerintem pontosan azt adja amit ígér
Ilyen fiatalon én nem kritizálnék egy olyan filmet, ami a hadseregről és bevetésről szól – bár ezt a fogalmat (katonaság) egy ilyen újságíró magonc ficsúr nem is ismeri. Szép és jó, hogy régi katonafilmeket sikerült megnézni – vagy azokon felnőni -, ahol dicső módon ábrázolták az Amerikai hadsereget, teletömve unalmas nagymonológokkal. A valóságban a katona teszi a dolgát, nem kérdőjelez meg dolgokat, nem áll meg a csatatér kellős közepén érzelegni, vagy életét átgondolni.
Éppenséggel pont a barátok közt (vagy inkább Barbárok közt) egy gumiszerű ál-valóságot sugalló “sorozat” műemberekkel.
A Függetlenség napja 1996-ban jelent meg, ami azon időszaka a filmtörténelemben még, amikor a divat volt az Amerikaiakat, az Amerikai hadsereget legyőzhetetlen jófiúknak, amolyan “majd mi megmentjük a Földet” típusú műemberekkel és silány történettel ostorozták meg a mozik látogatóit (nagy vászon ide vagy oda, nekem személy szerint meg a Függetlenség napja volt egy rakás f*s).
A háborúkat valósághűen bemutató perspektíva a Ryan közlegény megmentése c. filmmel kezdődött 1998-ban. No de visszakanyarodva…
A föld inváziója – Csata Los Angeles:
Sokkal valósághűbb az, hogy jön egy idegen faj a semmiből, ugyanúgy a nagyvárosokat támadja, de iszonyat giga-meg a ultraromboló fegyver helyett gerillaháborúval írtja a népet, szuverén helyen teszi le a földi egységeket, hogy a partra (illetve khm. Földre) szállás sikeres legyen, majd partot ér és lenyom, mint egy rajzszöget és baromi nagy nehézségek árán sikerül csak leszedni párat belőlük. Anyahajónak nyoma sincs? Hát persze, elég nagy taktikai malőr lenne, ha az utánpótlás csatornáit megmutatnánk az ellenségnek (csak egy élő példa: az egyik öbölháborúban sem úszott a partközelbe és kötött ki kikötőben egy anyahajó sem… na vajon miért? Gondolkozz el egy kicsit…, vagy ha nem megy, akkor próbálj utána olvasni…). A technikai fölény pedig igen, felülkerekedik a földi technikán és hátrálni kell. És bizony a hadviselés egyik alappillére az, hogy az arcvonalat fel kell szabdalni, s az elszigetelt egységeket egyenként fel lehet morzsolni (lásd II. VH, Afganisztáni háború, Szomáliai háború -csak hogy 3 háborút említsek 3 különböző korszakból). A sztorija miről szól: kinyírnak minket, evakuálni kell a nagyvárost, miközben ami van, azzal lassítani kell az előretörő idegeneket. Nem színes-vattacukros történet, teleszőve romantikával, de ez nem is egy Alkonyat szerű tinifilm (valószínű az a film jobban fekszik neked…). Háborús film, amit el lehetett tőle várni, azt hozta. Nem nyert Oszkárt, de meg lehetett nézni. (És nem gyengén adta vissza ezt a világot a Crysis 2…)
Függetlenség napja:
Jönnek az idegenek, jönnek jönnek… Egyszer csak minden nagyváros felett megáll 1-1 nagy, város méretű hajó és 24 órán át nem csinál semmit – nnna ez már f@szság a javából… mi a véreres halálért áll némán, miért nem támad egyből? Hogy legyen időnk felkészülni? Taktikai hülyeség). Maga a hajó is már önmagában egy céltábla -jah egy mellékdolog: érdekes módon ebben a filmben nincsenek szárazföldi erői az idegeneknek… piszok nagy esély a túlélésre, hiszen el lehet bújni a romok közt… Aztán letelik a 24 óra és rommá lövik az egész várost… Hát őőőő… a nagy technikai fölényben ezt nem lehetett volna mondjuk a világűrből… és esetleg 24 órával előbb -ha már emberiséget jöttünk kiírtani? Gyerekes… álomszerű…. sz@r… vagy csak mese. Aztán hirtelen a semmiből egyszer csak feltűnik egy tudós csoport, akik már régóta tudnak mindent (én az amerikai elnök helyében ilyenkor kiherélném az egész bagázst, hogy kussolnak róla). Nagy hirtelen megtanulunk idegen hajót vezetni, majd hirtelen tudunk idegen nyelvül -bár nem sikerült megfejetni a hajó, s a lény kommunikációját-, tudunk írni egy vírust (mert az csak úgy, hipp-hopp, két taps és megy -jah és áttör az idegenek számítógépes védelmén 😉 ), majd egy teáskonyha méretű hajóval felröppenünk, kinyírjuk a főhajót és naaagy hirtelen szét tudunk mindent lőni, bedőlt az idegen technika. Itt a vége. Na ne mondja nekem valaki, hogy ez etalon? Ha ez neked az etalon, akkor fiam ne menj háborúba, mert akkor meg fogsz lepődni pár dolgon…
Az ilyen takonypócok ábrázolják nagyon jól, hogy mennyire egy elkényeztetett, elcseszett a mai 20-25 és attól lejjebbi korosztály: fogalmatok sincs a valóságról, mindent egyszerűnek hisztek, klisék alapján várjátok az eredményeket, de az első komoly akadálynál elbuktok.
Szóval a filmkritizálást szerintem hagyd azokra, akik objektíven, széles perspektívával és reális rálátással szemlélik a világot, tanulj tőlük és majd csak utána add a fejed ilyesmire. Addig meg írj mondjuk a mókusok nemi életéről, abba talán nem törik bele a bicskád…
elsiklasz afölött, hogy a Függetlenség napja vállaltan egy B-film, az UFO inváziós opusok archetipikus hülyesége, ez egy ilyen műfaj, lehet adekvát módon is művelni (lásd a fentebb emlegetett District 9, pláne ha már a hiperrealizmust hiányolod); nem is akar többnek látszani, a Los Angeles viszont kínkeservesen erőlködik, de így se jön össze, mivel vérkomolyan veszi saját magát, pont mint te – a hitelesség/hiteltelenség (jelen esetben) egy huszadrangú dolog és a FN-ban nem töri meg a film saját belső logikáját, hiszen eleve annyira nonszensz, mint bármelyik geek-film. Az LA viszont komolykodik, amiért sokkal inkább feltűnő a cselekmény céltalansága ergó feleslegessége, másrészt meg rendben, elismerem, sokkal közelebb áll a földi hadászat realitásához – és akkor mi van? ez filmesztétikailag kit érdekel? Ha egy háborús film csak ilyen szőrös tökű, tesztoszteron bábokkal tud szolgálni, kösz de nem (pedig hidd el, díjazom a minőségi háborús mozikat, Kubricktól, Mendesig)
márpedig jó lenne, ha eldöntenéd, hogy háborút akarsz-e látni vagy csak egy róla szóló – következésképp fikcionalizált – filmet, aminek pont nem az a célja, hogy egy az egyben fesse le a valóságot, és mintha rémlene, hogy az LA-ben is volt fátyolos tekintetű merengés drága bajtársak életéről a csatatér kellős közepén