Szvoren Edina: Mindenki, valakit (könyvrészlet)

Tompa fájdalmat éreztem a lapockám alatt, és az orvos beutalót adott a hármas számú szűrőállomásra. Apám, sorozótiszt egy budai laktanyában, azt mondta, protekció. Ő intézte el. Órákon át várakoztam, bár nem volt előttem senki. Hallottam egy írógép kopogását. Köhögtem. A sárga műanyagszéken megnedvesedett a nadrágom ülepe, unalmamban jól megjegyeztem egy ajtó feliratát: átjelenkezés. Így, t nélkül. A bundámat az ölemben tartottam, kemény fagyokat ígértek.

Aztán szólítottak. Mindig azt hiszem, hogy apámról van szó, ha a nevemet hallom, mert ugyanaz a nevünk. Aztán rájövök. Fölálltam, beléptem. A hang gazdája volt a leendő menyasszonyom. A külsejét nem írom le, nekem mindegy, hogyan néz ki egy nő. Fehér köpenyt viselt, mint mindenki, aki tüdőszűrőben dolgozik. Piros körpecsét volt a ruha zsebére ütve. Mutatta, hova álljak, de félreértettem, és majdnem bebújtam a gép szerelőaknájába.

A menyasszonyom, akkor még fehér köpenyes idegen nő, figyelmeztetett, hogy tévedtem. Megkerülte a gépet, a vállamra tette a kezét. Finoman a helyes irányba fordított, de nem az érintés érdekes. Nem lett ingerült, az a fontos: és ebben apámra hasonlít. Fölsegített az emelvényre, és átvilágított. Rosszkor vettem levegőt, mondtam. Nem baj, válaszolta. Nem baj. Aztán kiküldött, és azt mondta, várjak.

Nyíltak az ajtók sorban. Télikabátba öltözött középkorú nők kopogtak el előttem térdig érő csizmában. Szemüvegük is volt, meg a kabát zsebéből kilógó fekete bőrkesztyűjük. Tetszett, hogy egyformák. Megpróbáltam elképzelni az életüket, és közben hallgattam az írógépet.

Megjelent a fehér köpenyes nő, és kezembe kaptam a tüdőmről készített felvételt, meg egy félbe hajtott gépelt papírlapot. Nem akartam még menni. Álltunk egymással szemben, az járt a fejemben, hogy nem baj. Kérdeztem valamit az időjárásról, és ő válaszolt. Aztán megvártam, hogy átöltözzön, fölvegye a csizmáját. Mikor elkészült, a bundát nem gombolta össze magán, csak a fekete bőrkesztyűt igyekezett mélyebbre tuszkolni a szűk zsebben. Kérdeztem, van-e szemüvege. Csodálkozott.

Elindultunk, együtt, és örültem, hogy hangosan, jelentősen kopog a csizmája a folyosó, a beüvegezett udvar és az utca kövezetén. Az udvar valami tompa sárga fényben úszott, mint mikor a széttárt ujjak közti bőrhártyát átsüti a nap. Mondtam is ezt. Rábeszéltem, hogy még ne menjen. Hajlandó volt beülni velem a Babkávéba, ahol olyan vékonyak a poharak, hogy a vendégek néha véres szájjal fizetnek. Bundáját az üresen hagyott harmadik szék támlájára vetette. A zsebből kiesett a kesztyű. Vörösbort ittunk. Előbb arról beszélgettünk, hogy az időjárás-jelentés módosítja-e a hőérzetet, aztán anyámról, aki apámat hagyta el, mégis ketten maradtunk egyedül. Nem emlékszem rá, bizonygattam. Fölemeltem a földről a fekete kesztyűt, és a leendő menyasszonyom kezébe adtam. Szép volt, jelentős és elegáns, ahogy a két kesztyű a kis kerek márványasztalon feküdt. Kicsit civakodtunk, hogy melyikünk fizessen, aztán elbúcsúztunk.

Apámnak nem mondtam semmit. A leletet eldugtam az ágyneműtartómba, pedig még soha semmit nem dugtam el előle. A köhögésem magától múlt el. Alig változott valami: ha apámhoz nővendég jött, sétáltam egy nagyot. Türelmesen végighallgattam apám közmondásait. Ha lábvizet eresztett egy lavórba, becsuktam a szobánk közti ajtót, hogy ne halljam a sarokráspoly hangját. Evés közben nem beszéltünk. A közös képviselőséggel járó terheket megosztottuk, a pénzt félretettük új kocsira. Esténként a romániai forradalomról szóló tudósításokat néztük, sajnálkozva, hogy kevés az élő közvetítés. Dolgoztam: több kedvvel, mint azelőtt. Meglátogattuk nagyanyát Szentgotthárdon, vittünk az otthonba fonalat és tűt, hátha megtanul horgolni. Pelenkát hozzunk, ne fonalat, förmedt ránk az ápoló. Mikor hazafelé lerobbant a kocsi, apám akkorát rúgott a karosszériába, hogy behorpadt a bajuszléc. Alig változott valami, hetente egyszer szétszedte-összerakta a fegyverét.

Leendő menyasszonyommal a Babkávéba szoktunk. Szerettem, hogy ott sötét van. Ültünk. Jó volt hallani, hogy a Dunántúlon született. Nem mertem hozzáérni. A Babkávéban többnyire sötét volt – ezt már mondtam. Keveset mesélt magáról, inkább kérdezett. Hívott néha a szűrőállomásra, de szégyelltem volna magam a szemüveges, nejlonharisnyás munkatársnői előtt. Kérdezte, mit dolgozott anyám. Mondtam, hogy színházi ügyelő, ha még él. Csodálkoztam a kérdésein. Éreztem, hogy kívánni kezdem a testét. Bundája zsebéből örökösen kiesett a fekete kesztyű, szerettem lehajolni érte, és föltenni a kis kerek asztalra. Jó volt, hogy megköszöni, eligazgatja. Figyeljem az időjárást, tanácsolta. A kérdései izgattak föl. Irigyeltem, hogy hangot talál a pincérrel. Néha ki-kicsúszott a számon apám egy közmondása, olyankor furcsán éreztem magam. Akkor csókolóztunk először, amikor elharapta a borospoharat. Már mentünk, nyújtottam a bundáját, de még nem mertem szólni. Csak az utcán figyelmeztettem: véres a szád. Folyt rólunk a víz a prémgalléros kabát, a sál, a harisnya és a sípulóver alatt. A meteorológusok megint elszámították magukat. Számat a szájához nyomtam, és megérintettem a zsebből kilógó kesztyűt. Egyszer el fogja hagyni, mondtam.

Apám, sokszorosan kitüntetett sorozótiszt, hamar rájött, hogy titkolok valamit. Egy semmiből jött szélvihar letépte a szobám redőnyét. Persze verőfényes kora tavaszi időt ígértek. Kiálltam a párkányra, talán ez tűnt föl. Annak az ígérete, hogy bár minden jól van, ahogy van, én is befolyással lehetek a dolgokra. A redőny megmaradt deszkáit szerettem volna kiműteni a sínből. Kérdezte, ki az a riherongy, és lerántott a párkányról a szobám padlójára. Megértettem a fájdalmát. Féltett az olyan nőktől, mint anyám meg nagyanyám. Nem vert meg, meg se rúgott, csak a cipőjét mélyesztette kicsit a hasamba. Féltettem, hogy később szégyellni fogja magát, és fölálltam. Nem mondtam, hogy nem riherongy, láttam, nagyon izgatott.

Ültünk a Babkávéban, az asztal alatt összeért a térdünk. A leendő menyasszonyom alig elkomorulva beszélt az anyja izomsorvadásáról. Egyszer beesett a kertjükbe egy szarvas. Ezt nem tudtam elképzelni. Azon sem kesergett, hogy az apja iszik. Hozott a Dunántúlról házi tésztát és tojásokat. Hogy apám nem dobta a szemétbe, reménykedni kezdtem. Csodáltam, amiért ilyen idős korában is változni képes. Törekedni. Mondta a leendő menyasszonyom, hogy a kertjük fölött domb van, onnan esett be a szarvas. Próbáltam elképzelni a gyerekkorát: nagy fejűnek láttam a menyasszonyomat. Olyasvalakinek, aki szenved attól, hogy gyerektestet kapott a felnőtt értelméhez. Ha imádkozott, utálta, hogy az egyik ujjközbe állandóan két ellentétes ujj jutott. Egyedül húzta a szarvast a verandára, az anyja a tolószékből irányította, mit csináljon. Az apja aludt. Beszéltem neki a párkányos esetről, akkor csak nézett. Fizetés után ellenőriztem, nem hagyott-e kesztyűt a kis márványasztal alatt.

Egy ciklon anticiklonként viselkedett: apám egyedül ment Szentgotthárdra. Be kellett tolnom a kocsit, mikor indult. A leendő menyasszonyom egyenesen a pályaudvarról érkezett. Megmutattam a lakást, a balkont, a folyosó végén nyíló tárolót. Megállt apám szobájának a küszöbén, nem akart beljebb lépni. A távollétében, mondta. Végignézte a könyveim gerincét, megérintgette a tolltartóban lévő írószereket. Átlapozta a rádióújságot. Leült az ágyamra, és levette a ruháit, közben pedig engem nézett. Sütött a nap. Már teljesen meztelenül az ablakhoz ment, behúzta a sötétítőfüggönyt. Inkább világosít, nevettem. A szoba besárgult, mint mikor az ujjak közén. – Teltebb, fehérebb teste volt, mint gondoltam. Szabálytalanabb. Néhol szőrös. Szánt szándékkal az ágyra estünk, én ruhában, ő meztelenül. Emberszaga volt a leendő menyasszonyomnak, ahogy a hasára, a szájára, a lába közé húzott. Számba vettem a nehezen keményedő mellbimbóját, a tenyérnyi halványpiros udvart. Mondta, hogy alig érzi, nem erogén zónája. Aztán mutatta, hogy hol igen. Kibújtam a nadrágomból. Kitárulkozott nekem, és nem szégyellte a szagát. Nyaltam is. Kérdezett néha. Olyasmit, amire nemigen kellett válaszolni. Én is kérdeztem. Olyan nehéz lehettem neki, mint az a szarvas, mert megizzadt, mire jó lett. – Aztán kikísértem a villamosmegállóba, ahol csótányok vonultak a villanyoszlopon.

Apám semmit nem vett észre. Kurválkodik még most is, mesélte nagyanyámról. Alig bírtam figyelni. A kocsit csepülte, meg talán a közös költséggel elmaradt lakókat. Aztán ettünk, dunántúli tojásokat csináltunk meg rántottának. Evés közben hallgattunk, ahogy kell, próbáltam eldugni a villám remegését. Apám fegyelmezett ember, elszívta szokásos vasárnapi szivarját. Harákolt egy kicsit, míg én a kezemet szagolgattam. Később fölállt, az aktatáskájáért ment. Sorozási időszakban sok a munka, hazahozta, hogy idejében végezzen. Van erre is egy közmondása. Láttam, hogy néz valamit a földön, a telefonasztalka mellett. Azt hittem, csótány. Közelebb mentem, mert azokat én szoktam eltaposni. Apám már nem elég fürge hozzá. Lehajolt, és fölvette a földről a fekete bőrkesztyűt, a menyasszonyom egyik pár kesztyűjét. Nem kérdezett semmit, rögtön tudta, kié. Úgy képen törölt vele, hogy belilult a jobb szemem alja. Sajnáltam őt, hogy nem tombolhatja ki magát. Miután bevonult a szobájába irkálni, néha hallottam az itatófa hintázását. Megtisztogatta a fegyverét. Hogy kiengeszteljem, kiszámoltam, mennyi közös költség hiányzik.

A leendő menyasszonyom hívott a szűrőbuszra. Féltem a kolléganőitől, pedig hasonló bundájuk volt, mint a menyasszonyomnak, és a kesztyű sem fért el a zsebükben. Óriási, műanyagkeretes szemüveget hordtak, és lakkal állították be a hajukat, de azért mentem. A betegek a busz elején szálltak be, és a piros körpecsétes lepedőkből kialakított fülkében vetkőztek le. Volt, aki csak cukrot vagy vérnyomást méretett, de legtöbben a röntgen miatt jöttek. Csúnyán köhögtek. Ha éppen nem volt a buszon beteg, iszogattunk. Verőfényes tavaszi időnek kellett volna lenni, de a leendő menyasszonyom munkatársnői hoztak magukkal pálinkát: ne fázzunk. Kérdezte a menyasszonyom, mi az a véraláfutás a szemem alatt. Mondtam, elestem, és visszaadtam a kesztyűjét. Nevetgéltek a munkatársak. Zavarba jöttem az olyan kifejezésektől, mint hónaljkutya, klapec meg papramorgó. Zizegett valami a sugárgép mögött, hunyorgott a mennyezeti világítás. A leendő menyasszonyom gyakran mondta, hogy nem baj. Ittam én is, hogy legyen bátorságom a lepedők mögé lesni, mert érdekelt, milyen egy öreg női test. És láttam. Észrevették, hogy leselkedem, és nevettek. Mondta a menyasszonyom, hogy nem baj. Azt hittem, jól bírja az alkoholt, mert a munkatársnői már dülöngéltek, mikor ő még csak nevetgélt, de egyszer csak kezdte hányni magáról a ruhákat. Engem is levetkőztetett a piros pecsétes öltözőben, aztán a röntgengépbe húzott. Összeölelkeztünk, és hívtuk az egyik munkatársnőjét, hogy fényképezzen le minket így. Pislogott a tájékoztató fény, kész. Felöltöztünk, elraktam a felvételt, amin kétszer két borda látszik, mint a nő teremtése előtt. Elfogyott a pálinka, a munkatársnők már nem is voltak annyira szemüvegesek. Esni kezdett, és besötétedett. Vártuk a sofőrt. Súgtam a leendő menyasszonyomnak, hogy a melle bolondja lettem, és kértem, hogy gépeljen hevesen. Gépelt. Mondta, hogy kimegy az árokhoz, én pedig utánamentem, hogy megpisiltessem. Azt mondta, hozzám jön, ha megkérem a kezét. Olyan hideg volt, hogy gőzölgött a vizelete. A sofőr végre megérkezett, aztán indultunk haza Pestre, útközben énekeltünk, amit a többiek csasztuskának hívtak. Csodálkoztam, hogy van menyasszonyom.

Összegyűlt a pénz. Apám gyengéden tekergette az új kocsi kormányát. Meglátogattuk nagyanyámat Szentgotthárdon, és az előző kocsi árából vittünk neki egy csomó pelenkát. Apám nyugodt volt, közmondásokat kiabált ki az ablakon, mikor egy eszement veszélyesen előzött. Elkísért minket a menyasszonyom. Puha, párnázott hangja volt az új kocsinak. Most már tényleg jó idő volt, bár nem ezt ígérték. Furcsa volt hárman lenni, mint egy család. Az időjárásról beszélgettünk. Láttam, hogy apám néha a visszapillantóba néz. Mikor is lesz az esküvő, kérdezte. Válaszoltunk, ha kérdezett valamit.

A kastélyban klórszag volt. A nagyanyám éppen valami vénséggel flörtölt, apám kimért volt, mint mindig. Próbáltam elképzelni, hogy a nagyanyám szülte őt, de nem ment. Rászólt az anyjára, hogy ne gyűjtögesse a tejfölös poharakat. Ahogy nagyanyám a korlátba kapaszkodva botorkált, csörgött a fenekén a pelenka. Hiába dugdosta apám az egyetlen anyámról maradt fényképet, róla is nehéz volt elhinni, hogy ő szült volna engem. Úgy alakult, hogy amit addig apámmal ketten csináltunk, az most rám és a menyasszonyomra maradt. Rendet raktunk nagyanya szekrényében, lecseréltük a lepedőt, kiteregettük a napra a rossz szagú törülközőt. Kinyomoztuk, kiktől lopott cipőt a nagyanyám. Aztán beáztatni a fogsort, megmérni a hőt. Apám hidegen vizsgálódva nézte, amint a menyasszonyom az ágy fölé hajol, és a nagyanyám szájába dugja a lázmérőt. Megkívántam a menyasszonyomat, és már nem volt mindegy, milyen egy nő. Apám szétosztotta a pénzes borítékokat, aztán mentünk haza: kicsit rosszkedvűbben, mint ahogy jöttünk. A kastély lépcsőjén menyasszonyom a fülembe súgta, hogy kellemesen csalódott az apámban. Egyedül a menyasszonyomról tudtam olyasmit elképzelni, hogy engem megszüljön. Jó volt, hogy nem kell betolni a kocsit induláskor. Letekertem az ablakot, és megbámultam azokat a nőket, akik a menyasszonyomra hasonlítottak.

Aztán megjött a behívó. Aznapra orkánt ígértek, pedig a zászló, amit apám tűzött a kapu fölötti vashüvelybe, petyhüdten lógott. Én nem is vettem észre, apám figyelmeztetett, hogy levelet kaptam. Nehezen fogom fel, mit olvasok, ha néznek. Úgyhogy elfordultam apámtól. Furcsa volt, de nem háborogtam. A levél aljára nyomott zöld körpecsétről eszembe jutott a szűrőállomás piros bélyegzője. Úgy emlékeztem, apám egyszer már elintézte, hogy kihúzzanak a listáról. Leültünk enni, és apám rám szólt, hogy ne csámcsogjak.

Ültünk a Babkávéban, két pohár vörösborral, én és a menyasszonyom. Ha a pincér elfordult, a kardigán alatt simogattam. Picit széttette a lábát, úgy. Meg előredőlt, a melle ráült a combjára. Sajnáltam, hogy nem érem el a bozontos hónalját. Megmondtam neki, mijére hasonlít, aztán elújságoltam a rossz hírt. A menyasszonyom elkérte a levelet. Dühös lett, mert a sorozás ugyanarra a napra esett, mint az esküvő. Megmutatta, mert nem hittem, hogy az apám írta alá. Itt, mutatta. Nem is vettem észre, mondtam. Hallgattunk, kértünk még bort. Hogy is volt az a párkányos dolog, kérdezte. Vigasztaltam, de ettől csak ingerültebb lett, és egyszer sem mondott olyasmit, hogy nem baj. Eszembe jutott apám egy közmondása, de inkább nem beszéltem. Arról is hallgattam, ami a nálunk hagyott fekete kesztyű miatt történt. Megpróbáltam elképzelni a disznóságokat, amiket a leveleimben fogok neki mondani, és alig vártam, hogy leírva lássak bizonyos szavakat. Jó lesz majd a laktanya telefonjába mondani, mit csináljon magával. Izgalmamban elharaptam a poharat. A pincér ki akarta velünk fizettetni, de a menyasszonyom káromkodni kezdett, mint egy kocsis, és végül a bor árát se kérték. Búcsúzáskor nem csókolt meg, csak olyan erősen ölelt magához, minthogyha nagy farok lennék egy szűk lukban. Nem kaptam levegőt.

A bevonulás előtti éjszakát együtt tölthettük, bár apám is otthon volt. Vacsorával várt minket, mintha ünnep volna, és szalvétákat tett a tányérok mellé. A menyasszonyom szürke arccal ült köztünk, és meg se ette egészen a fasírtot. Egyen még, mondta apám, azután szivarra gyújtott, és maga ürítette ki a hamutartót. Úgy nézett a menyasszonyomra, mintha most is köztük volna a visszapillantó. Irigyeltem őket, hogy magázódnak. Elmosogattam, aztán bevonultunk a szobámba. Amikor meghallottam apám pedikűrkészletének zörejeit, becsuktam a szobaajtót. Azt mondtam a menyasszonyomnak, apámra hasonlít az önuralma miatt, de ő ugyanolyan szürke arccal nézett, mint vacsora közben. Elővettem a szűrőbuszon készült röntgenfelvételt, a teremtés előttit, és odaadtam neki, emlékbe. Azzal vigasztaltam, hogy csak tizenkét hónap, és közben találkozhatunk is, de ő azt mondta, teherbe esett. Úgy fogalmazott: gyereket vár. Én azt akartam, engem szüljön meg, de azért ez is jó hír volt. Megfogtam a kezét, az egyik ujjközbe két ujjam jutott. Arcomra húztam a tenyerét, és átnéztem az ujjak résén, ahol a bőr hártyaszerűen elvékonyodik. A fülébe suttogtam néhány mondatot magázódva, de túlságosan szokatlan volt. Mikor besötétedett, és apám már a fegyverét is szétszedte-összerakta, behúztuk a függönyt, és megvetettük az ágyat. Jó éjszakát kívántam apámnak, aztán lefeküdtem. A menyasszonyom el akart menni fürödni, de kértem, hogy ne: szeretném érezni a szagát. Aggódtam, hogy terhesen szabad-e, de ő is akarta. Összebújtunk. Szerettem elalvás előtt a harisnyás munkatársnők házaséletéről képzelegni, de a menyasszonyom testmelegétől olyan gyorsan zuhanok álomba, mintha meghalnék.

Éjjel hallottam, hogy fölkel a menyasszonyom, papucsba bújik, mégsem volt erőm a szememet kinyitni. Gondoltam, pisilni megy. Megelégedéssel töltött el, hogy a megszakított álmot folytatni tudom, mert az esküvőnkről álmodtam, meg a leszerelésről. És hogy nyár van, mégsem szaporodnak el a csótányok.

Kora reggel arra ébredtem, hogy a menyasszonyom telefonál. Még alig világosodott. Dideregtem a dunyha alatt, és reméltem, a laktanyában jó meleg lesz. Valami olyasmi ütötte meg a fülem, hogy megöltem valakit, és hallottam, hogy belesír a kagylóba. Fölkeltem, hogy megnézzem, mi ez a marhaság. Ott állt a menyasszonyom pólóban meg bugyiban, és megismételte, hogy megölte az apámat. Jobb szeretem, ha nincs rajta melltartó, mint ha van, de most nem csináltam semmit. Míg bediktálta a címet, megkerestem az apámat. Nyitva volt a szoba ajtaja. Az apám az íróasztal előtt feküdt, a szőnyegen. A plafont nézte, mereven. Apa, szólongattam, de nem válaszolt, úgyhogy abbahagytam. Furcsállottam, hogy nem vérzik sehol, kerestem a golyónyomot. Aztán a menyasszonyom letette a telefont, és megnézte, mit csinálok. Gyere onnan, mondta, de a küszöbnél tovább nem mert jönni. Reszketett a melle, meg libabőrös volt a combja, pedig kánikulát ígértek aznapra. Gyere onnan, ismételte, de letérdeltem. Félrehajtottam apám pizsamájának a gallérját, és észrevettem a menyasszonyom ujjainak a nyomát, mintha már megint elhagyta volna az egyik kesztyűjét. De ezzel nem fog senki se arcul ütni. Megpróbáltam magam elé képzelni, amint a menyasszonyom és az apám dulakodnak, és egy kicsit megcsalatva éreztem magam. Amikor azt kérdeztem, most mi lesz, a menyasszonyom azt mondta, mindenki megöl valakit. Nagyon erős menyasszonyom van. Ez minden, amit tudok.