Bólogató idő
A homályos park
ma életre kelt egy
régi papot. Egy
elátkozottat, amolyan
módszeresen kétkedőt,
legalábbis, ami az
embert illeti. Meg a
természetét. Csípős
viszonyban a bűnös
bólogatókkal, így élt,
s most újra háboroghat.
Nálunk fog lakni a
pajtában. Még nincs,
de majd képzelek
a sarokra egyet. Izmosat.
Bejárok majd hozzá
gyógyteáért a migrénemre,
meg nevetve ferdíteni
a filozófián, s minden
hiányos fogazatú, nagy
történeten.
Minden idők gondol-
kodója. Mint durva bagót,
forgat majd a szájában,
mert nem mindig értem,
mit miért. Az emberek
szemetek, üvölti, ha
túlcsordul a grog a fákon,
a közeli vesztes templomon.
Ellenkezni minek. Kár.
Halk vezér
A perzsa katona nem
pislog, ha egy egész élettel
hadonásznak a szeme előtt,
akkor sem. Ha hintát
törnek mögötte áldott
gyerekszemek, akkor sem.
Csak teszi perzsa dolgát,
másik időből, más isteneknek
háttal. Már rég nem él, de
közvetít fakó testvérek között.
Elküldi mosolygós harci
elefántjait, borul a villamosnyi
lelkiismeret, és egy pillanatra
minden felnőtt egyszerre
hajtja le fejét a városban.
A perzsa katona hadvezér,
mindig az. Mindig belülről
tart befelé, vagy tör. Nem
beszél, nála (már) nincs
értelme a nyelvnek. Annyi
véres, nyálas csempén
esett már hanyatt, annyiszor
rázta meg gyógyító áram,
hogy minek. Csak jön, mutatja
mi van, át az intézeti falakon,
csak én látom, én merem.
Aztán a leszíjazás utáni csend,
az ablakban remegő csúnya
cserép, kámfor, ebéd,
lidércek suttogása. Csata ez,
szól a szemével, most egy
darabig jobban lesz a bátyád,
vigasztal.
