Álomvilágba zárva

Lázár Tibor, a Žagar és a DJ Bootsie zenekar dobosa Occam művésznéven szólólemezzel rukkolt elő. Az album a My Rorschach címet viseli, amelyen a zenész új oldaláról mutatkozik be. Occam mindig is szeretett kísérletezni a hangzásokkal és új dolgokat kipróbálni. Lemezén egyszerre keveredik a jazzes hangszerelés az ambienttel, a chillout az elektronikus zene világával.

Occam elvontsága, egyedisége nemcsak névválasztásában és zenéjében, hanem a 10 számból álló, 72 perces korongja címében is megmutatkozik. A My Rorschach a Rorschach-tesztre utal, amit pszichológusok alkalmaznak az emberek rejtett gondolatainak feltárására. Az album is erre a koncepcióra épül, és kettős hatást ér el. Egyrészt bepillantást nyerhetünk a zenész elképzeléseibe, ezeken keresztül pedig a személyes világába, másrészt lehetőséget nyújt a hallgatónak, hogy egy saját értelmezést alakítson ki, és a zene újra és újra olyan érzéseket váltson ki belőle, amelyek elgondolkodásra késztetik.

Az első szám (Invocation) sejtelmesen növeli a feszültséget, ugyanis lassú bevezetővel, suttogással és minimális hangszereléssel indul. Ekkor még elképzelésünk sincs, hogy mit várjunk az albumtól. Szerencsére nem kell csalódnunk, ugyanis hamar tempósabbra vált a szám, újabb hangok csendülnek fel, a halk suttogás átvált egy erősebb énekhangra – ám még a lágy tartományon belül maradva. Hodosi Enikőnek, a Neo énekesnőjének hangja tökéletesen illik a zene hangulatához: nem szakítja meg egy pillanatra sem merengésünket. Szinte kántálva, selymes, lágy hangjával repít minket legbelsőbb énünkhöz. Mint mikor hipnotizálják az embert: nem tudjuk, hol vagyunk, mi történik körülöttünk, csak átadjuk magunkat a zenének. Az énekesnő alárendeli magát a dalnak, csak követi a dallamot, sodródik vele, mintha meg sem lenne írva a szövege.

A lemez a közepétől valamivel gyorsabb tempóra vált. Az I was a dervish egy igazán lüktető darab. Felrázza a hallgatót, megszakítva egy pillanatra a merengést. Nem véletlen, hogy ez a dal elsők között került a rádiókba. Mi tagadás, nekem is ez vált a kedvencemmé. Az erősebb hangszereléssel fűszerezett dallamok kicsit kibillentenek minket a hipnotikus hangulatból.

A La Dolce Vita már visszafogottabb, és visszahúz minket a korábbi elvarázsolt világba. A szám végére teljesen lelassul a tempó, ezzel vezetve át minket a következő dal melankolikusabb lüktetésébe. A lemez így szép lassan, számonként ereszt vissza az eredeti elvont álomvilágba, gondolataink legmélyebb bugyraiba, ahol már csak rajtunk múlik, hogyan is akarjuk értelmezni mindezt. A White Flag még könnyedebb dallamokkal ringat el minket, ám az azt követő számokban teljesen elvész az ember. Már az énekhang is megszűnik, összefolynak a ritmusok, a tiszta zene veszi át a vezető szerepet. Az utolsó szám, az Anzix szintén lassabb dallamokkal operál. Az énekesnő hangja újra feltűnik, de csak finoman kísérve a zenét. Egy apró, mély akkorddal zárul az album, és csupán ekkor eszmélünk fel, mintha csak egy álomból ébredeznénk.

A My Rorschach egy kiválóan felépített album egyedi zenei világgal, bár a különböző számok hangzása olykor hasonlónak hat. Nem különálló részek halmaza tárul elénk, hanem az egyes darabok egy hatalmas egésszé állnak össze, így a hallgató szinte öntudatlanul siklik bele, és könnyedén elvész benne. Igazi konceptlemez lévén a cél tehát nem az, hogy érezzük a számok közti határokat, hanem hogy teljesen elmerüljünk a zenében, átadjuk magunkat neki.

Occam szólóanyaga nem egy bármikor hallgatható album. Szükséges hozzá egy bizonyos hangulat, hiszen mély hangokat szólaltat meg az emberben, mégis pont ebben rejlik az egyedisége. A My Rorschach egy hihetetlen hangzásvilágú lemez egy örök kísérletezőtől: egy igazán kreatív darab, amelyet hallgatva – és Occam világával azonosulva – talán önmagunkból is egy új részt fedezhetünk fel.

Occam: My Rorschach. Pimodan Records, 2011.