És akkor jött az a tavasz. Motorvonattal jöhetett, mert gyors volt, zajos és feltartóztathatatlan. Kicsit késett, mert Biarritzban egy fehérbőrű, vöröses barna hajú asszony hosszan és álmodozva pakolta be a kalapdobozait, de aztán amikor végre elhelyezkedett az első osztályú kupéban, és kissé zavart, tűnődő arccal rúzsozott ajkaihoz emelte a szipkát, mibe aranykarikás, egyiptomi cigarettát illesztett finoman, azt a tavaszt már semmi nem állíthatta meg.
Xeratics úr is érezte. Mondta is a Khélyben, ahová benézett néhanap, illően megemelve a kalapját a belső terem első asztalánál, hol a nagy író szokott mélázni még négy éve is literes ürgéje előtt, mondta tehát, amikor is végre leült a braunhaxlerek közé, kik már a tőkebontáson is túl voltak, tehát éppenséggel tudták a hírt, hogy “kitört az ég”. Így mondta, mert akkoriban minden csak kitört. Forradalom, gabonaválság, jó idő, szerelem, néha a szenes Halovács foga, ha összetűzésbe keveredett, ami meg szintén csak úgy kitört a piaci kocsma kármentője előtt.
Xeratics úr egyébként régi óbudai volt, s a Xeraticsok azon ágába tartozott, kik a jobbféle, polgáriasult életet élték, így voltak köztük papok, orvosok és tanáremberek. Volt egy másik ága is ennek a családnak, akik rendre elitták a vagyont, lumpoltak, bohém tivornyákkal múlatták az időt; jobbára művészek voltak ezek a Xeraticsok, versfaragók, piktorok, az egyik még a Tabán híres bordélyházát is kifestette, amit illendően persze csak kocsmának hívtak, de ugyan miféle kocsma az, ahol a söntésből tágas terem nyílik bordó bársonyhuzatos kerevetekkel, diszkrét eleketromos fénnyel, a mennyezeten pedig fedetlen keblű nimfák elomló, dús idomaival, miket éppen e Xeratics alkotott nagy műgonddal hosszú és fárasztó éjszakákon át…
Azt nem lehet mondani, hogy a higgadtabb Xeraticsok lenézték volna a bohémeket, de igyekeztek különváltan maradni tőlük, ha csak lehetett. Egyébként is, Óbuda más, mint Tabán. Csupán a dőre, felelőtlen és nagykedvű nagy író emlékeiben talált egyesülésre, máskülönben Óbuda is különváltan élt a város egyéb kerületeitől, hiába az egyesülésről szóló határozat. A braunhaxlerek értették a szőlőt, a vendéglátást, az élet számtalan szép és nemes fortélyát, de nem értették a nagy távolságokat. Xeratics úr ugyan beutazott néha a Belvárosba, megjárta a Körutat, az Andrássy út kávéházait, de lélekben egyetértett a braunhaxlerekkel abban, hogy Újlakon túl egészen más időjárás honol, még akkor is, ha kerületi hovatartozás nélkül, általánosan és rohamosan tavaszodik.
Mert a hegyek alatt azért ez is más, mint a bérházak között. A rügyek öklömnyiek, a Schmidt-kastély felől majoránna illatot hozott a szél, a sziget felől meg a Duna szagát, amiben az igazi szabadság páráit érzi az ember, nem úgy, mint a kátrány, az aszfalt és a robbanómotor benzinjének gőzeiben.
Xeratics úr osztotta a helyiek véleményét abban is, hogy úgy szép az élet, ha zajlik, de csak akkor lehet elviselni, ha az ember nem nagyon avatkozik közbe, inkább csak szemléli azt, mintha csak a jég zajlását bámulná a sziget és Óbuda partjai között. Egy hónapja már, hogy elmúlt hatvan, ilyenkor egyébként is illene békében révedezni a diófa alatt, szódával, borral öblíteni le a viharos múlt utóízeit, azaz csak bámészkodni megérdemelt derűvel és nyugalommal, tizenegykor elővenni a paprikás szalonnát az ablakból, délben zónát enni a Főtér mögött, egykor ledőlni alunni, háromkor megkávézni, hogy a hatórás früstökre kellően éber legyen, és nyolckor jó gyomorral és kisimult orcával kirendelni a liter hárslevelűt.
Nem is volt ezzel semmi baj. Egészen a mostani tavaszig. A délelőtti fröccs, meg a tizenegyes szalonnázás még megvolt, hanem pontban féltizenkettőkor, amikor Xeratics úr a Főtér felé ballagott álmatag arccal és éhesen, egy automobil fékezett a Szentlélek téren, a Zichy palota sarkán, s belőle egy fehér bőrű, vörösesbarna asszony lépett elő, s kissé zavart és tűnődő arccal körbenézett a terecske házai közt. Xeratics úr először nem akart közbeavatkozni. Megszemlélte a hölgyet, ki éppen elmúlhatott negyven, így hát eléggé fiatalos volt, s amúgy is egész viselkedésében, valamint küllemén megmutatkozott e motorikus tavasz minden erőtől teli, kirobbanó megnyilvánulása. A pilótának intett, hogy mehet, majd megpördült és határozottan, megállíthatatlanul iramodott a Főtér belseje felé. Az arca friss, mint a ropogós vászon, szája bíbor, mint a meggylé, a szemei meg leginkább egy-egy pohárka opálos szamorodnira emlékeztették Xeratics urat. Hümmentett egyet, aztán elindult maga is, elvégre a zóna se várhat örökké, a hölgyek meg amúgy is programon kívül vannak, be se lehetne iktatni egy randevút a szalonnázás és a kávé közé. Ballagott hát tovább, némi irigykedéssel idézve fel festő rokona életerejét, ki még ilyen korában is el-elborult néha egy delnő oldalán azon bíbor bársonyos kerevetek egyikén, melyek közt alkotott tabáni délutánokon. Hanem ő is Xeratics volt, ha Óbuda légköre le is nyugtatta kicsit, a sorsot meg amúgy sem lehet megkerülni, mint a főpincéreket. Csak annak a fehér bőrű, vörösesbarnás hajú hölgynek a nyomában maradt, mintha vontatná őt, úgy egyenesen, ahogy a tavaszt vontatta be az élet motorvonata.
A hölgy megtorpant a palota kapuja előtt, végigsimított fehér kezével vörösesbarna haján, és zavartan, tűnődve körbekémlelt, mintha keresne valamit, aminek éppen ott kellett volna lennie. Xeratics úr így érte be, amint mondtam, kissé tanácstalanul álldogálva, s mint aki előtt éppen akkor jelennek meg a valóság darabjai, korábban tanúsított határozottságának már nyoma sem volt. Kiszaladta magából az úticélt, gondolta Xeratics úr kajánul, de azért reménytelin. Hiába, így van ez, ha az ember nem a kellő tempóban gyalogol, a kapkodásban elvész a hová. Ugyanakkor boldog is volt, hogy a szép én invenciózus hölgyek már csak ilyenek, és a megfontoltság helyett inkább csak futnak a szenvedélyek után, mely örvénylésben aztán mindig eltanácstalanodnak, hogy vajon valóban jól van-e az vagy ez, ami éppen történik velük, mert így kellő udvariassággal mindig útba lehet őket igazítani. Xeratics úr pedig módfelett udvarias volt mindig is, ahány fehér bőrű, vörösesbarna hajú asszonyt ő már útbaigazított, senki nem mondhatja rá, hogy nem ismerte az illemet.
Hát így esett, hogy az a zóna bizony kihűlt, megdermedt, a végén a kutyának adták, hogy egészen ne menjen pocsékba, ha már a Xeratics úr nyilván megbetegedett, lévén más oka nem lehet annak, hogy távol maradt. És így esett, hogy Xeratics urat elsodorta az a lokomotív, ami egy törékeny, álmos és kissé zavart, fehér bőrű és vörösesbarna hajú hölgy személyében érkezett. Xeratics úr szerelembe esett. A hölgy sem állt ellen a tavasznak, lévén ő volt maga a tavasz, legalább így gondolta, amikor Xeratics úr hosszan becézgette azt a selymesen fényes, vöröses barna haját, amit Biarritzban még bubira akart vágatni egy boldogtalan elhatározásban, amidőn partnere elkártyázta minden vagyonát, mi alapja lehetett volna annak, hogy fehér bőre alatt abban a végtelen bíbor és mályva szívben örökké tavasz legyen.
Xeratics úr tudta jól, hogy a nők legtöbbjének a tavasz csak a hosszú tél indoka, amolyan “ah” vagy “uh” a fajsúlyosabb mondatok előtt, mikben megfogalmazódik, hogy a rügyeknek és bimbóknak oka is van, nem csak illata, de éppen mert kitanultnak tudhatta magát, védve is érezte jól kitaposott agglegényéletét. Buzgón és bátran látogatta hát e hölgyet, utazgatott hozzá a kis sárga villamoson Újlakról a Széna tér felé egész április alatt. Vitt neki friss rózsát, minek meggylé színe volt, mint a hölgy ajkainak, vitt bársonyos szamorodnit, vitt bordót, sok vöröset és számtalan bíbort e könnyelmű tavaszi napok alatt.
Májusban aztán, egy hétfői napon, miután kifizette a házbért, s miután ebédje s bora végeztével rendezte a havi cehhet a vendéglőben is, azon kapta magát, hogy tárcájában már csak egy palack szamorodnira, egy csokor vörös rózsára meg egyetlen villamosjegyre elég pénze maradt. Hazakullogni nem volt kedve, meg aztán türelmetlen is volt a szokott találka miatt, hát megkockáztatta a haza utat. Csak oda, mondta a kalauznak, miután rózsáival és a palackkal megkapaszkodott a peronon.
Pompás délután volt. A kertben lila bokrokban nyíltak az orgonák, a hölgy bőre fehérebb volt, mint a tej, vörösesbarna haján arany szikrácskákkal csillogott a nap, a vetett ágy friss volt és ropogós, a rózsa vörös, s azok az ellenállhatatlan ajkak pedig mint a csorduló meggylé, olyan kívánatosak. Útba is igazította a hölgyet becsülettel, kétszer is, ahogy úriembernél azt muszáj.
Esteledett már, mikor Xeratics úr elindult haza. Az utca nyugodt volt. Néptelen. Xeratics úr boldogan várta a villamost, mely bár csak döcögve jött, az ő lelkében mégis úgy robogott, akár egy virágzó barack ágakkal felcicomázott motorvonat, valami ünnepi napon. Úgy is pattant fel az éles, fémes hanggal fékező kocsira, mint valami regruta, valami győztes, bolond ifjú katona. A kalauzról egészen megfeledkezett.
Aztán csak állt vele szemben, gyöngyözött a homloka, mintha nyár lenne már, mintha keresztülrobogott volna rajta már ez a tavasz, ahogy gyorsvonatok a kisebb falvakon, lassítás nélkül, füttyre se méltatva az álmosan szunyókáló házakat, és csak annyit tudott mondani, hogy elnézte, elfeledte, ő sosem bliccelne, akkor sem, ha muszáj… A kalauz belátó volt, ismerte is Xeratics urat, kissé már ő érezte zavarban magát, amiért ilyen illetlenül viselkedett, hogy kínos helyzetbe hozta az urat.
Xeratics úrral forgott a világ. Kicsit lilában, de inkább bíborban, mint azok a tabáni kerevetek. A következő megállónál leszállt. A Zsigmond tértől gyalog indult a Lajos utcán Óbuda felé. Aztán megtorpant a Lajos utca 37. szám alatt, ahogy az élet is megtorpan a szívben vagy a gondolatokban, befordult a kapun, megállt a bolthajtásos bejárat alatt, bal felső zsebéből elővette a revolverét, és főbe lőtte magát.
