A Neo zenéjével a múltba nyúlva alkotja meg a jövőt. Retro hangulatú The Picture albumával ismét izgalmas, ütős, mesteri dallamokat csempész fülkagylónkba. Beatek borzongatják a dobhártyánkat, miközben egy igazán karakán női hang von be minket ebbe az egyedi elektropop világba. Az új lemez által mutatott kép azonban közel sem tökéletes.
A Neo a hazai elektronikus zenei élet egyik legismertebb formációja. 1998-ban alakult az együttes Milkovics Mátyás szervezésében, majd 2004-ben újjászületett: Hodosi Enikő és Kőváry Péter azóta játszik a zenekarban. 2006-ban jelent meg a csapat utolsó nagylemeze, a Maps for a Voyage, ami igazán erősre sikerült. A koncertek azóta mondhatni unalomba fulladtak, mert évekig nem hallhattunk új dalokat, amíg tavaly meg nem érkezett a Six Pixels (EP), majd idén a Hiii Train és a Serial Killer kislemez. Lényegében ezek vezették fel a mostani The Picture albumot, így a tizenkettőből mindössze négy olyan dal hallható rajta, amivel a megjelenés előtt egyáltalán nem találkozhattunk.
A Kontroll filmzenéjéről elhíresült bandára jellemző, hogy modern elektronikus tánczenei környezetbe helyezve idézik fel a new wave korszakot. Ez most sincs másként, sőt talán még az eddigi lemezeknél is erősebben érezhető az 1980-as évek hangulata. Ezt bizonyítja a Wherever you go című dal kifejezetten Depeche Mode-hangzása is. Minden bizonnyal a legütősebbre a rave stílusú Serial Killer sikerült, ami nemcsak a Six Pixels-en jelent meg, hanem egy önálló maxira is kimásolták, sőt még egy izgalmas látványvilágú klipet is készítettek hozzá. A dal címéhez hűen egy olyan lányról szól, aki sorozatban gyilkolja a férfi szíveket.
Az album címéből azt gondolhatnánk, hogy a pixelekből végre összeállt egy egységes kép, ez azonban közel sem igaz. Sőt, inkább kifejezetten széttart a lemez, nem illenek össze a számok: a már jól ismert „neós”, pörgős zenék mellett helyet kapnak a korongon lassúbb, romantikusabb dalok is. A sorból leginkább a rádiók által is rendszeresen játszott Change lóg ki, ami egy igazán popos, könnyed sláger, míg a többi dal inkább az elektronikusabb vonalat képviseli. Szintén kakukktojásnak számít Enikő dala, a Conflict, aminek kissé jazzes világa leginkább egy bár hangulatát idézi fel, illetve az albumot záró, nagyívű Failure, Teach Me is.
A Serial Killer mellett a másik egészen jól sikerült szám a Hiii Train, ami egy kis utazásra invitál minket. A zongorás nyitány kellemes felvezetés, ám utána jön a zúzósabb elektronika. A klasszikus dallamok és az 1980-as évek zenei fogásai meglepő módon harmonizálnak egymással. Természetesen minden számnak megvan a maga varázsa, azonban semmiképpen sem alkotnak komplex egészet, egymáshoz képest túlságosan szélsőségesek, hiányzik mögülük a koncepció.
A lemez egészét tekintve az első néhány dal viszonylag gyengére sikerült, de a többség szerencsére magán viseli a tipikus „neós”, elektronikus szintipopos hangzásvilágot. Ez azonban nem menti meg a The Picture-t, hiszen öt év elég hosszú idő lett volna ahhoz, hogy az együttes egy sokkal kidolgozottabb, koncepciózusabb albumot produkáljon. Habár az új korong közelében sem jár a korábbi Maps for a Voyage nagylemez színvonalának, mégis elmondható, hogy néhány ütős Neo számmal azért gazdagabbak lettünk.
Neo: The Picture, neoworld records, 2011.
