egyedül mi
vacogunk az idézőjelek közt.
napok óta esik.
lecsurgó kedvünkben tocsogunk és
az egyhangúság nem mozdul
a bökdösésre.
zavaros
szemedben halak úsznak:
a tiédből az enyémbe át
a távozók reménye.
a nap holdra vált.
pupillánk az éjbe tágul
mint azoké akik
messzire elrepültek.
minden napszálltakor
hátára vesz
egy újabb esély
és egymásnak repülünk
vakon
az együttlét
után
szavak nyiladoznak.
a bőrön begyógyulnak
a kéznyomok
lassan visszakúszik
a térbe a zaj
a testbe a súly
és mintha egy rejtett
szobából tipegne át
befekszik közénk
a bizonytalanság
hogy megetessük
megrágott
szavainkkal.
kevés van vissza
olyan rövid a pillanat
amikor a feldobott tárgy
fentebb már nem jut
de még épp nem zuhan.
amikor már nem jelentjük a régit
és még nem az újat.
két mondat közt
az üres tartományban
ebben a lélegzetnyi holt térben
ágyaztak meg nekünk
de szilánkos szavainkkal
mindig a következő
csöndbe roncsolódunk.
sziklák tövében
gubbasztanak
kérdéseink és e hajlott hátú bolyongók
megoldhatatlan csomókat
kötnek útjainkra.
utakra amelyek
belénk vezetnének
egy napon.
itt van a dagály és
jóllakik homokba rajzolt szavainkkal.
pedig az óceán mindig
visszahányja az összeset.
mintha kövér sirályai volnánk
érlel a nap
és felszárít
túlérett mondatainkkal
az a nedves nyom
ami a parton elterül
talán nem is
a névjegyünk.