Åkerlundtól Vinterbergig

Hogy jártam a dánokkal? Mit takarnak a gazdasági mutatók a svéd társadalomból? Feltámadhat-e csak úgy ukmukfukk egy norvég horror főgonosza? Kérdések, amikre a szemlész mind választ kapott a Prizma hatodik, kortárs skandináv filmet célkeresztjébe állító lapszámából.

Elégedett olvasó lelkes szemlét ír. Ám, míg írása tárgyát kóstolgatja – hiszen mégiscsak reflexióról, lapszámfelmutatásról volna szó, mely legalábbis objektivitást követel és jól irányzott, nagy lépéseket az élménytől elfelé –, bensőjében vágy ébredhet meghatározott témában további elmés irományok elfogyasztására. Mert hát, mi tagadás, efféle. Szívesen olvas, néz, ír. Másként szólva, az étvágya okozza a hiány érzetét. Olykor ezért cinikusan odabökött félmondatokkal önmaga számára utólagosan szerkesztői státuszt vindikál – virtuálist, legalábbis, de jólesőt. Orraládörgöltet, tenyérdörzsölőst. Jobban tud, szakért, mormog. Szinte el is feledi már, hogy falta a tartalmat és a szemleírás idejére zárójelbe teszi, szabadságra küldi, sőt vitriolos billentyűzettel halálra sebzi a benne lakozó elégedett olvasót. Oda küldi, ahonnan a racionalitásba foggal-karommal kapaszkodó norvég horrorfilm törvényei szerint nem lehetséges visszaút. Vagy mégis? S lám – kacsint olvasójára –, e megvezető finom testcsellel meg is érkezett írása tulajdonképpeni témájához, a Prizma folyóirat és a kortárs skandináv film esetéhez.

Fény-törő jégcsákány gyanánt jöjjön hát legelébb a rettenet. A kétezres évek norvég filmes reneszánsza óta ugyanis legfőképpen a horror zsáner virágzik az éjszaki havon. Méghozzá a természetfelettire, misztikusra, irracionálisra látványosan fityiszt mutató fajta – derül ki Megyeri Dániel Porból lettél, prédává leszel című nagyszerű dolgozatából. Megyeri széles merítésű, kedvcsináló példatárral ismerteti meg velünk az irracionális helyett az ironikusra szavazó, persze azért így is jelentékenyen körömrágós, összebújós, bejárati ajtót kettőre zárós faktorral bíró, vértől nem riadó, de rendre afféle Scooby Doo-dramaturgiával dolgozó norvég cidri-mozikat. Utóbbi megállapítás úgy értendő, hogy az elhagyatott erdőkről szóló szóbeszédek kószáló szellemeivel szemben mindig az derül ki, hogy az ettől még persze rettenetes és brutális gyilkosságok, eltűnések megett rejtezik valami racionális ok. (Már amennyiben az őrület annak nevezhető…) Norvég horrorban ne keressünk hát gótikus bestiákat, ám azért a helybéli black metál bandák által megénekelt gonosz, sötét, torz lelkű teremtmények unalmukban bármikor hentelésbe foghatnak. A veszélyt – ez egy ilyen gyéren lakott, erdőségekkel, ősi tájakkal tűzdelt országban nem is csoda – leginkább a természet maga rejti. Fontos dramaturgiai funkcióval bír hát a zsáner lokális verziójában a norvég táj, míg a misztikumot vagy száműzik a filmszövegből, vagy humorral hatástalanítják. Egy szó mint száz: Megyeri értékes, rövid összefoglalóval szolgál a nordikus rémkedések iránt érdeklődőknek.

Roboz Gábor ennél is nagyobb, a műfaj helyett az auteur-ök felől vizsgált filmkorpusz áttekintésére vállalkozik A kapcsolatok rákfenéi – A kortárs dán szerzői film alkotói és törekvései című dolgozatában. A szerző ügyesen korlátozza írását azokra az alkotókra, akikről a hazai szaksajtóban eleddig kevesebb szó esett. Csak érintőlegesen beszél ezért Lars von Trier és Nicolas Winding Refn munkásságáról. A nyúlfarknyi múltba tekintés után sorra veszi a dán film jelenlegi arculatát meghatározó főbb jegyeket, például a hangsúlyos forgatókönyvíró-képzést, az író-rendező párosok kialakulását és az adaptációk ritka előfordulását. Ezután pedig alapvetően két csoportra osztja az ezredforduló környékén (vagy valamivel korábban) feltűnt dán filmkészítőket. Előbb a filmről filmre visszatérő témákkal dolgozókat (Anette K. Olesen, Lone Scherfig, Ole Christian Madsen, Thomas Vinterberg) veszi sorra, akiknek a munkáin megcsillannak ugyan auteur-i erények, ám filmográfiájukban még sincs jelen őket felismerhetővé tévő, markáns kézjegy. Ezután kerülnek sorra a karakteresebbek: Susanne Bier, Refn, Trier, Per Fly és Simon Staho. Terjedelmi okokból természetesen skicc csak a dán szerzői filmtérkép, mégis jól használható tájoló azok számára is, akik kevésbé ismerik a dán filmművészetet, meg azoknak is, akik nyomon követik a Hollywoodra érvényes válasszal szolgáló nemzeti filmgyártás fontosabb rendezőegyéniségeinek munkásságát.

Ha már a dánok, akkor illendő most szólnunk az aktuális Prizma-szám további dán témájú cikkeiről, melyek még közelebbről Anders Thomas Jensent érintik így-úgy. A lapszámnyitó tanulmányt Réz Anna jegyzi. Kétszer is elolvastam, de mit szépítsem, indokolatlanul magasröptűnek, ehhez képest szűkmarkúan keveset nyújtónak találtam. Az olvasó ugyanis rögvest megérzi, ha felülről szól hozzá a szerző, és ez bizony gyakran az érhetőség rovására megy. A Prizma ereje éppen az (lehet), hogy naprakész elméleti tudással bíró, jó tollú, fiatal filmrajongók a szemináriumi dolgozatok (ál)tudományos nyelvezetén felülemelkedve tágabb, filmszerető közönség számára cikkeznek fontos és aktuális témákról. Amikkel szívesen egyetért, vagy éppen hevesen támad, mindenesetre jólesően, szívesen fogyaszt az olvasó. Az olvasó ugyanis olyankor összeborzolja a szemöldökét, ha kanti citátumokkal fárasztják. Azon egyszerű oknál fogva, hogy kényelmes fajta. Elvárja, hogy előre megrágva tálalják számára a morálfilozófiai diskurzust, vagy ha nem, legalább hágcsókat lógassanak alá számára. Hágcsókat, amiken felmászhat, szabad gyököket, amiken keresztül eljuthat a rajongásig kedvelt filmkészítőjéről szóló írás velejéig. Ehelyett a morálfilozófiai manírok valahogy mintha eltorlaszolnák a Jensenhez vezető utat. Az írás távolról indít, s bár fontos kulcsfogalmakat ismertet, mire igazán lényeges megállapításokat tehetne, véget is ér. Nehézkes, na. Lehet, hogy nekifogok harmadszorra is.

Sajnos a tanulmányt követő Jensen-interjú sem kárpótol. Megtudom belőle, hogy Jensen szívesen írna forgatókönyvet a Coen-testvéreknek, hogy zűrös elméjű hősei, kifordult történetei nyugodt, csendes hotelszobák mélyén, zömmel az éjszaka csöndjében születnek. Bevallja, hogy tőlünk, magyaroktól csak Szabó István munkáit ismeri, és hogy csak ritkán hatnak rá érzelmileg a filmek. Kár, mert a tartalomjegyzékből éppen ez a két cikk tűnt számomra a legígéretesebbnek. Na – gondoltam –, most aztán megtudok valami fontosat, lényegeset Jensenről. Ez azonban elmaradt, lehet, a várakozás volt túlságosan nagy. Így jártam a dánokkal. Felemásan.

Jöjjenek a svédek, akiknél körsvenk helyett premier plánt választottak a szerkesztők. Két rendezőportré és egy interjú került a lapba. Ügyesen helyet hagynak további tematikus lapszámok számára, így például a kliprendező Jonas Åkerlund munkássága megemlíttetik ugyan, de ki nem fejtetik. Gyenge Zsolt A jólét fasizmusa című dolgozata viszont pontos pályaképet rajzol az egyedi formanyelvet beszélő Ray Andersonról, bónuszként pedig a legújabb filmjének cannes-i bemutatóján készült interjúval hozza még közelebb hozzánk a különc alkotót. Farkas Gábor A család szeme fénye című portréja Lukas Moodysson munkásságát mutatja be. Andersonhoz hasonlóan Moodysson filmjei is a GDP-toronytól alig látható traumákra, perverziókra, lelki defektusokra fókuszálnak. Moodysson számára is meghatározó a bergmani örökség, ám ő a jóléti társadalom felszíne alatt feszülő anomáliákat a tinédzserek szemszögéből ábrázolja. Ehhez igazodik az általa előszeretettel alkalmazott filmnarrációs technika, hogy tudniillik filmzenékkel és azok dalszövegével építi a cselekményt. Ha már, akkor Moodysson-módra, ezennel jelen linkkel finoman utalnék rá, hogy ha az izlandi filmről szóló tanulmány bekerülhetett a skandináv-lapszámba, szívesen olvastam volna a történelmi-kulturális szempontból talán nem szorosan, gazdaságilag, izgalmasságát és kérdésfeltevését tekintve azonban mindenképpen a térséghez tartozó finn filmgyártásról is.

Sepsi László Újraforgatott Skandinávia című írása a nordikus tájékról származó remake-ek sorát ismerteti. Fő megállapítása úgy összegezhető, hogy „Hollywood csak azt veszi vissza, ami már eleve az övé.” Eddig a tematikus rész, s ezt még az igen erős Animatéka és az igen sokszínű Varió-rovat követi. Ezúttal azonban érje be az olvasó, a szemlész az északi kalandjaival. A változatos belbecshez gusztusos külcsín jár. Szemző Zsófia befagyott vízfestéktörténetei remek társai a cikkek világának. A szemlész elégedett olvasó. Alaposan feltankolt néznivalóval. Búcsúzóul a lapszerkesztők által frappánsan kvázi-mottóul emelt kérdést intéz az olvasóihoz: „Azért vannak az emberek messze egymástól, mert a házak is messze vannak egymástól?”

Prizma, 6. szám, 2011/2. (Kortárs skandináv film).