A párkapcsolatok nem mindig alakulnak úgy, ahogyan szeretnénk – nem arról szólnak, hogy Cupido eltalál minket, s utána hirtelen rózsaszínné válik a világ körülöttünk. Mert (a hollywoodi filmekkel ellentétben) nem ér ott véget a történet, hogy két ember kimondja a boldogító igent egy olyan esküvőn, amilyenről a menyasszony egészen óvodás korától kezdve álmodozott. Ami ezután következik, az a lényeg! A Blue Valentine pontosan arról szól, mennyire illékony a friss házasok boldogsága.
Itt nincsenek látványos díszletek, nincs izgalmas háttértörténet. A főszereplő pár, Dean (Ryan Gosling) és Cindy (Michelle Williams) kertvárosban, szerény körülmények közt élnek kislányukkal. Semmi „különleges” nem történik velük. Egyszerűen arról van szó, hogy a nő elhidegült a férjétől. Ez már az első perctől világos a néző számára. S az sem okoz meglepetést, hogy nem sikerül megmenteniük a kapcsolatot. A film mégis nagy hatással van ránk, mégpedig azáltal, hogy a múlt és a jelen képeit egymásra vetíti. Párhuzamosan fut Dean és Cindy megismerkedésének és érzelmi eltávolodásának története. S a válás elhatározásának pillanata azért olyan tragikus (annak ellenére is, hogy számítani lehet rá), mert közben azt is látjuk, milyen felemelő volt az egymásra találásuk.
A képeken, a kamerakezelésen nagyon meglátszik, hogy a rendező, Derek Cianfrance a dokumentumfilm világából érkezett. Rengeteg esetben nincs rögzítve a kamera, szándékosan mozog a kép, hogy végig érezzük az operatőr jelenlétét. Sok a belső vágás, illetve a dokumentumfilmekre jellemző beállítás (pl. több párbeszéd esetében csak félig látjuk a szereplők arcát – mintha nem tudtak volna a kamerának jobb helyet találni), egy alkalommal az operatőr együtt fut a főszereplőkkel, egyszer pedig lemarad tőlük, s miután kimennek a váróteremből, csak az ablakon át veszi őket. Nem is halljuk, miről beszélnek. Ezeknek a megoldásoknak köszönhetően a nézőnek olyan érzése van, mintha egy valódi dokumentumfilmet nézne, mintha nem színészeket látna a vásznon, hanem valóban megélt szituációkat, valódi karakterekkel, akiket a stáb mindenhová követ, a Tarr Béla-féle Családi tűzfészek és a Panelkapcsolat juthatnak erről eszünkbe.
Természetesen a jól megírt forgatókönyv és a dokumentarista kamerakezelés még nem lenne elég a tökéletes jellemrajzokhoz, ha nem a megfelelő színészeket választották volna. Ők ugyanis rengeteget adnak hozzá a filmélményünkhöz. Michelle Williams nagyon jól játssza a besavanyodott anyát, aki vigyorgó kamaszlánnyá változik, mikor a boltban összefut egykori szerelmével. Ryan Gosling alakítása pedig szokás szerint fantasztikus: elképesztő, hogy a legapróbb mozdulatokkal – ahogy a szájába harap, ahogy elkerekíti a szemét, ahogy az orrához kap – mennyit árul el karakteréről. A házas felek közti alapvető különbségek leginkább a kettejük játékának köszönhetően válnak világossá.
Mivel ez nem egy közönségfilm, nincsenek megmagyarázva, szánkba rágva a dolgok. Nincs igazi lezárás, s a személyek megítélése sem túl egyszerű. Bár a film elején elhangzik egy gondolat – ami valószínűleg a rendező-forgatókönyvíró véleményét tükrözi –, miszerint a nők egész életükben a szőke herceget keresik, aztán meg végül hozzámennek ahhoz, akit az adott helyzetben a legjobb lehetőségnek tartanak. Mégsem lehet azt mondani, hogy úgy volna az egész beállítva, mintha teljes mértékben a nő lenne a hibás a kapcsolat válságáért, inkább az a baj, hogy a két karakter alkatilag különbözik egymástól.
Cindy egy teljesen átlagos lány volt, élte az átlag fiatalok életét, és persze a nagy Ő-re várt, bár nem igazán hitt benne (elsősorban szülei negatív példaként előtte álló házassága miatt). Volt egy elég felszínes kapcsolata egy izmos verőgéppel, aki teherbe ejtette (ebben a nemkívánt terhességben persze mindketten ugyanannyira hibásak voltak). S ekkor találkozott Dean-nel, aki szabad szellem, egy művészlélek, nagyon jólelkű volt – s ráadásul első látásra beleszeretett a lányba. El is vette feleségül, annak ellenére, hogy tudta, más gyerekét várja. De ők nem illenek össze. Cindy elveszik a mindennapokban, belefásul az életbe – s már nem viseli el Deant, aki lélekben ugyanaz a fiatal fiú marad, aki volt… Innentől kezdve be vannak zárva egy egyre kellemetlenebbé váló helyzetbe – ezt a hotel-jelenetben nagyon szépen ábrázolják képileg, szimbolikusan is, mikor az ajtó keretként körülfogja a párt. Dean kétségbeesett próbálkozása kapcsolatuk megmentésére hiábavaló – mert az már rég kimúlt, akárcsak a szerelmüket szimbolizáló kutya, ami a film elején elveszett… Annyira drámai és mégis annyira szimpla az egész történet: ezért tud olyan nagy hatással lenni nézőjére.
Blue Valentine, 2010. Rendező: Derek Cianfrance. Forgatókönyv: Derek Cianfrance, Cami Delavigne, Joey Curtis. Szereplők: Michelle Williams, Ryan Gosling, Faith Wladika. Forgalmazza: Budapest Film.
