Szabó Marcell versei

Álló nap

A hajók indulása, és amit a kanális
az olajos vízben ebből szabadon enged.
A tükörkép rovására: lehessen úgy,
mint a sötét meder alján elhúzódó kéz és láb.
Enged a futásnak odalent, amíg máshol
meredten nézik, ha ez a szigorúság a szemnek,
és abban a csonkítás ritmusa a szabály, hogyan
volna itt bármi, érteni való. Eszik valamit,
mozgatja a kezét, elkezd integetni,
de az öklömnyi darabok, amikből egy étel
áll, kiteszik az egész embert. A pusztulás
fogalmával lélegeztetni vagy könnyíteni
a sejtést, hogy bárkiből bármennyi lehet,
na az a farsangi idő. A lendület úgy bánik
el a másolattal, hogy az a nemek leosztásában
egyszerűen a búcsú. Nézik, és inkább nem is
bántják. Micsoda öntudat kéne, hogy a két naiv
gyakorlat mást ne kínáljon. Szívja a föveny
iszapját kora estig, a borzasztó emlőt.
Tudja, hogy egy emlő már vigasztalás.

Most, hogy látom őt, azon tűnődöm, vetünk-e árnyékot

A felügyelet közelében, ahol
a gyors leépülést a maga melegével
táplálja és puhítja a vér. Hatalmas
kampóra tűzve, akár egy váratlan
örömben mozdulatlan másik, ideg,
annak szivacsos burka, hálózata,
a megnyúzott és engedetlen állat.
Nézem, de ami zsírt kitermel
magából egy kép, azt a következő
nem szívja fel onnan. Inkább tálcán
kínálja a közelben megfordulóknak.
Mutassa meg a nagy csodálkozás,
ami ebből a szakaszos beismerés
vizében áll. Hogy hol végződik
bennem a szobára ereszkedő fej
megnyúló árnyéka, és hol,
amit az ereszkedésről magunktól
elgondolunk.

Elvágja a két kecske nyakát

Elvágom a két kecske nyakát
és az úton kivéreztetem őket,
mint két halló fülemet a vállak
fölött az előre alig belátható
zsivajban. Lehet ez is valaminek
az ünnepe, csak nem az elme
biztonsága, amit úgy talál,
hogy botokat párosít össze.
Ő más helyett főzi a kecskék
húsát puhára, én más helyett
öltözöm a még véres állatbőrbe.
Mi történne velem, öt érzékemmel,
ha az elhívás csupán a sötét
belsőségekről szólna, a tébolyban
világos megismerésről, amit nem
én veszek magamra, de nekem
tartogatták. Mintha pólyákkal
béleltek volna ki, hogy hangom
úgy hajoljon, akár a tiéd, és az ételt
kínáló szőrös karok mozgása
mintha tényleg az engedelmesség
próbája és diadala volna. Különben
evés és etetés lassú váltakozása
most már mindig a csalás egyetlen,
nagyobb lélegzetvételében ismétli
meg magát, egy aggastyán szájában,
mert nem én eszem.

Ébredés után a jószágoknak kitett hatalmas kővályúba

Ébredés után a jószágoknak
kitett hatalmas kővályúba hányok.
Nincs az a tengely, amelyen homlokom
csontja még egyszer ilyen biztonsággal
fordulna el. Mintha egy nyelv
nyalna lassan saját magába.
Hét köpetszerű, követhetetlen év,
amelyre fátylat húznak, és rajta
verejték vagy nyál csillog át.
Azok az arcom vonásai. Előtte este
volt, és a küszöbről az sem látszott,
a kendővel barom vagy fiatal lány
fejét rejtik el. Nem tudtam nem gondolni
rád, ha a gondolkodás ugyan már nem
lett addigra kimetszve ölemből és számból.
Vagy ha homlokom és bokám a te
homlokoddal és bokáddal teszem össze,
az nem üzekedés, nem egy földbe szúrt
boton hintázó súly rövidülő pályája
lett volna? Hét évig, milyen szájban
volna végül az a nyelv? Mint a teknősbéka
páncélja, fényes húrokkal keresztbe átfeszítve.
A csalás tüdeje többé nem emberi erszény,
a lélegzetvétel nem mérhető,
egyszerűen nem annyi.