Sokáig – talán túl sokáig is – váratott magára a Sum 41 együttes új lemeze, amely a zenekar eddigi legsötétebb munkája. A negatív hangvétel ellenére azonban a Screaming Bloody Murder nem lehangoló, sokkal inkább valódi energiabomba, ami arra késztet minket, hogy a zenekarral együtt üvöltsük érzelmeinket.
Egy szép nap Kanadában, az Ontarióbeli Ajaxban Deryck Whibley és Steve Jocz gondolt egyet és bandát alapított. A két srác mellé még csatlakozott Dave Baksh és Jason McCaslin. Ezzel 1996 ragyogó nyarának 41. napján megszületett a Sum(mer) 41. A srácok a punk mellett kötelezték el magukat, ám az első albumuk, a Half Hour of Power még nem bizonyult nagy durranásnak. Az igazi, átütő sikert a következő, All Killer No Filler című korong hozta meg számukra, ami Amerikában, Kanadában és Angliában is platinalemez lett, és a következő évek termései – a Does This Look Infected? (2002), a Chuck (2004) és az Underclass Hero (2007) – is megdöntötték a nyolcvanezres eladási számot Kanadában. Időközben a kezdeti felállás megváltozott: jelenleg Deryck Whibley (ének, ritmusgitár), Jason McCaslin (basszusgitár, háttérének), Steve Jocz (dobok, háttérének) és Tom Thacker (gitár, háttérének, billentyűs) alkotják a csapatot. Az együttes eddigi munkásságán végigtekintve elmondhatjuk, hogy nem kenyerük az állandóság és az önismétlés. Minden albumuk egyedi, kreatív, ráadásul sokféle stílusban kipróbálták magukat, legyen az punk rock, alternatív rock, pop rock, alternatív metál vagy rapcore. A legsikeresebb albumuk talán az Underclass Hero volt, amelynek stílusa leginkább egy kis pop punkkal és punk rockkal megfűszerezett alternatív rock. Egyre inkább érezhető, hogy a tagok kezdenek felnőni.
Hosszú várakozás után a banda az éhes rajongókat ismét egy nagyszerű lemezzel lakatta jól. Az együttes tagjai sok mindenen mentek keresztül az alatt a négy év alatt, amíg a Screaming Bloody Murderen dolgoztak: az énekes Deryck például elvált feleségétől, Avril Lavigne-től, és ennek hatása erősen érezhető a lemezen is. Az album nem lett olyan kreatív vagy változatos, mint a csapat korábbi anyagai, és ez már a számok címén (Time For You To Go, Jessica Kill, Sick of Everyone, Blood In My Eyes) is látszik. A szokásosnál kissé nyersebb és agresszívabb zene, a stílusok keveredése, és a pörgős számokban megbújó lassabb részek teszik viszonylag egyedivé a korongot. A lemez mindezek ellenére szépen ívelt, egységes, és ez a dalszövegekben is megnyilvánul. Az együttes még mindig tartja magát ahhoz az elvhez, hogy nem ismétli önmagát, így a lemezen található dalok is mind más-más formában tálalják ugyanazt: a csalódottságot, az elhagyatottságot, a kegyetlenséget. A lehangoló tartalmat az eleven, lendületes zene dobja fel, ám a szokásos vidámság hiányzik a számokból.
A lemez a Reason To Believe című számmal nyit, amely nagyon jó kezdés, már előre is vetíti nekünk, hogy ezúttal valami egészen másra számítsunk a csapattól. Az album címadó dala, a Screaming Bloody Murder első blikkre nem tűnik valami fantáziadúsnak, a tracket meghallgatva azonban pozitívan csalódunk, kissé sötét szöveg-zene kombináció szaggatja a dobhártyánkat. Azonban a következő szám, a Skumfuk az, ami igazán célba talál. Zeneileg talán az album egyik legjobbja. Dallamos, pörgős, kemény, érezni rajta a Sum 41-ra korábban jobban jellemző kreativitást. A lemez további részében sem unatkozhatunk, sok jó dal került a korongra, és mindegyikben egyaránt felfedezhetünk valami újat, valami régit és valami kommerszt.
A Baby You Don’t Wanna Know a lemez legfülbemászóbb, legkedélyesebb száma, amely egy kis vidám színt visz az agresszív és melankolikus számok közé. Ahogy a korong vége felé hallható Back Where I Belong is. A korábbi lemezek lázadó hangulata sejlik fel belőle, a punk ütemek hatására az ember szeretné kiordítani a tüdejét is. A rövid magukra találást az utolsó dal rombolja le, hiszen már nincs kedvünk ágálni a melankólia ellen, és teljesen átadjuk magunkat az Exit Song lemondásának. Az önsajnálatból a bónusz szám ébreszt fel bennünket: a We’re the Same nem a legjobban sikerült dal, lezárásnak vérszegény, a dallam és a szöveg is közhelyek pufogtatásában merül ki. A track címe akár az együttesre is vonatkozhat, pedig a banda már korántsem ugyanolyan, mint régen. Sőt, ez a lemezük igazán eltér a megszokottól, ami önmagában nem is lenne baj, azonban nem biztos, hogy jó az, amivel most kísérleteznek, hiszen a banda lényege kezd ezzel homályba veszni.
Négy év hallgatás után nem egészen erre számíthattunk. Maga az album jól összeszedett, egységes, azonban nincs meg benne az a játékosság és életvidámság, amit korábban megszokhattunk a zenekartól. A dalszövegek szépen hangzó frázisokként hagyják el az énekes torkát. A zene keményebb lett, és nem azt a könnyed, punkos közeget hozza, amit vártunk volna. Ugyan feleleveníti helyenként a régi stílust, ám ez egyes rajongóknak édeskevés lehet. A Screaming Bloody Murder egy erős, ám a korábbiaktól igencsak eltérő lemez. Akármit is gondoljunk az album végére érve: a remény hal meg utoljára, és a Sum 41-ra is süthet még a nap.
Sum 41: Screaming Bloody Murder, Island Records, 2011.
