Az utóbbi évek mozifilm-termésében nemigen akadt olyan alkotás, amely az egész család számára élvezetes kikapcsolódást jelentett volna. Hollywood valamiért leszokott a családi filmekről. Mostanában inkább az alapvetően kicsikhez szóló, sokszor bugyuta animációs filmekbe próbáltak olyan poénokat csempészni, amelyek nézhetővé teszik azokat a gyerekeiket moziba kísérő szülők számára is. Az új Hupikék törpikék mozifilm készítői szerencsére nem így jártak el.
Személy szerint több okból szkeptikus voltam a filmmel kapcsolatban. Először is nem tetszett a gondolat, hogy a középkori erdőből a huszonegyedik századi New Yorkba került át a történet. Nem értettem egyrészt, hogy mi lehetett ezzel az alkotók célja, másrészt élt az emlékezetemben pár elrettentő példa (Fekete lovag, Reszkess Amerika stb.). De a mesét nézve ez az idő- és térbeli ugrás mégsem tűnt erőltetettnek, hiszen a törpök világától egyébként sem idegen a varázslás. Arról nem is beszélve, hogy csak a túl racionálisan gondolkodó felnőttek akadnak fenn azon, hogy a középkori Európából (ráadásul francia nyelvterületről) miért éppen az Egyesült Államokba repülnek át a törpök.
Tartottam tőle továbbá, hogy Neil Patrick Harris ebben a filmben is csak az Így jártam anyátokkal-beli ripacskodásra lesz képes, de szerencsére a színész ezúttal visszafogta magát: nem játszotta túl a szerepét. Valamint amiatt is aggódni lehetett, hogy az új szinkronhangok még csak meg sem közelítik majd az eredetieket. De még ha a Sinkovits-féle Törpapa és az ezúttal érthetetlen módon mellőzött Haumann Péter Hókuszpókja utolérhetetlen is, a mostani magyar hangok sem vallottak szégyent.
A Hupikék törpikék történetei mind a képregényben, mind a rajzfilmsorozatban rövidek voltak, mégis mozgalmasak. Az élőszereplős film sem idegenkedik az eredeti mese szellemiségétől. (Nem úgy, mint pl. a Garfield, ami éppen azért nincs köszönőviszonyban sem az eredeti képregénnyel, mert annak a lényege a totális eseménytelenség, a tévé előtt ülő átlag amerikai kisember unalmas hétköznapjainak bemutatása.) A film központi eseménysora a klasszikus Hupikék törpikék-epizódokét követi: Hókuszpók túszul ejt egy törpöt, a megmentésére indulókat pedig csapdába akarja csalni, varázsszert kotyvaszt stb. Persze a húszperces rajzfilmekre kitalált alapsztorit kicsit ki kellett színezni, hogy kitölthesse nagyvásznon a másfél órát, ezért a moziban a rajzfilmekhez képest jóval több az emberek szerepe. Mégsem kerülnek túlságosan előtérbe, mint ahogy mondjuk a Transformersben történt.
A történet szerint a Hókuszpók elől menekülő törpök egy varázs-vízesésen átbukfencezve New Yorkba csöppennek, és csak megpróbáltatások sora után jönnek rá, hogyan juthatnának haza – ráadásul közben a gonosz varázsló is végig a nyomukban van. Törpapa és csapata egy babát váró fiatal házaspárnál lelnek ideiglenes szállásra, akik számára a betoppanó kicsiny lényekről való gondoskodás egyfajta szülői főpróbává válik. A férj nem örül a váratlan látogatóknak, mert éppen egy fontos munkáján dolgozik. A kismamát viszont hamar megnyerik maguknak a törpök, és az ő hatására végül a párja is el tudja felejteni a felfordulást, amit a hupikékek okoztak, így ő is képes csodának, nem pedig csapásnak látni az érkezésüket. Tudja mindenki – még a gyerekek is – hogy mi lesz a mese vége, de itt úgyis csak a szórakozás, a kaland a lényeg. Van egy sajátos, gyerekek és felnőttek számára egyaránt érthető, élvezetes képi és szóbeli humora a filmnek (különösen Hókuszpók stílusa, elszólásai és New York-i szerencsétlenkedése emlékezetes, illetve az a jelenet, amikor néhány kisgyerek játéknak nézi és üldözőbe veszi a törpöket). Emellett a mondanivalója is több annál, mint hogy „a jó legyőzi a rosszat”. A szülőkhöz is szólni tud, de úgy, hogy persze a gyerekek könnyen követni tudják a dolgokat.
Nagyon jól sikerültek a díszletek, a jelmezek és a számítógépes grafika is. Aprajafalva és hupikék lakói, valamint a gonosz varázsló tényleg olyanok, mintha csak a képregény kockái elevenedtek volna meg. Igazán kár, hogy a törpfalut alig láthatjuk a film elején, s akkor is nagyrészt azt kell néznünk, ahogy Hókuszpók lerombolja. Talán érdemes lett volna több törpnek is főszerepet adni – a hat számomra túl kevésnek tűnt, főleg úgy, hogy az eredeti mesében rengetegen nyüzsögnek minden helyzetben. De ami igazán érthetetlen, hogy miért kellett egy teljesen új karaktert (Vitézt) alkotni, ha már úgyis csak a legismertebbeket szerepeltették a filmben. Különösen azért furcsa ez, mert bár skót szoknyájával, szakállával és fura kiejtésével elüt a többiektől, valójában csak egy már létező figurát, Törperőst „ismétli meg”.
Igazi szórakoztató családi mozi tehát a Hupikék törpikék, köszönhetően a humorának, amelyet önreflexióval (a törpök egy jelenetben Hupikék törpikék képregényt találnak egy antikváriumban, s az abban levő „rúnákat” megfejtve jönnek rá, hogyan juthatnak haza) és vicces utalásokkal (Törpilla Marilyn Monroe-ként fogja vissza felszálló szoknyáját) fűszereztek. Elég akciódús és látványos, de azért nem ijesztő (még a gonosz varázsló is inkább vicces figura), így a mai gyerekek is élvezhetik, de az sem csalódik benne, akinek a gyerekkorát idézi a mese. Lesznek persze olyanok is – mint például a mellettem ülő apuka –, akik jóízűen végighorkolják majd a filmet, de ez is egyfajta hatás. Remélhetőleg több, hasonlóan igazi családi film is készül majd a közeljövőben.
Hupikék törpikék (The Smurfs), 2011. Rendező: Raja Gosnell. Forgatókönyv: Pejo, J. David Stem, David N. Weiss. Szinkronhangok: Zámbori Soma, Zsigmond Tamara, Csankó Zoltán, Csurka László, Szinetár Dóra. Forgalmazza: InterCom.
