Olykor megkettőződik az éjszaka. A megkettőződött éjszakában hiszek. Van egy titokzatos, ritka tapasztalatú külső tér, amely beengedést vél nyerni a félelem által olyan helyekre, ahol tulajdonképpen semmi keresnivalója sem volna. De nem ítélet kérdésén múlik: múlunk. Ha belőlünk ugyanis kiszabadul az a birtokolt darab, az a foszlány, amivel képesek vagyunk hozzátenni az átélés élményéhez, akkor az az átélés: esemény.
Az utcai cipőmet nappal hordom, az éj leple alatt, olyankor a viselt lábbelimmel nem törődöm. De most, ahogy a sorok kifutnak, akármerre kacskaringóztak is, macskaköveken, a földúton hazafelé, akárha futóhomok süllyedő viszontagságai közé keveredvén, szóval most épp, az ágy mellett heverő utcai cipőmre gondolok, mindeközben rád.
Ezt a cipőt valójában azóta nem viseltem, amióta, hogyan is mondjam, elkülönböződtünk. Elévülhetetlen érdemei vannak tehát abban, hogy megint rád emlékezem. Gondolkodom. A talpát persze mostantól tovább koptatom, az orrának, ahol a ragasztó még csak-csak tartja, esztétikai értelemben azért már majdnem mindegy.
Visegrád, x-edik tavasz. Első alkalom, hogy egy mostanra érdektelenné váló lánnyal történő tényleges megcsalást az arcodba mondtam. A szállodából láttuk a hegygerincet, amint féloldalt süti a nap, féloldalt áztatja az eső, mi ezt változékony időjárásnak hívtuk. Egész álló nap csak szeretkeztem veled, be akartam bizonyítani, hogy nem vesztettünk el az által semmit, és a szúró lüktetés a nemi szerveinkben, amelyet minden bizonnyal a túlzott igénybevételtől szereztünk, azt jelzi, nem kettőződtek meg bennünk az érzések. A felejtés pedig ránk bízható, hiszen együtt tudunk élni tovább, önmagunkat nem elveszítve. Mire a folyamat irreverzibilis jellegére, dadogtam, visszafordíthatatlan, motyogtad, ráébredtünk, már túl voltunk egy hosszú, nászútszerű héten, így logikailag fonák helyzet állt elő.
Budapest, x-edik ősz. Második alkalom, melynek során úgy veszekedtünk, olyan hirtelenséggel és mélységgel, amely vészjósló nyomokat hagyott bennem. Az őszi szünetben fel kellett jönnöm ügyintézésre, s noha előtte szerelemittasan váltam el tőled, a vonat amint begördült a pályaudvarra, rossz érzés fogott el, azonnal hívni akartalak, de ki voltál nyomva, miután öcsédet hívtam, aki bevallotta, jelentős feszültséggel a hangjában, te mással alszol épp, de mégcsak nem is otthon, hanem annak az idegennek a házában, amely egy számomra közeli, ámde ismeretlen falu egyetlen utcájában fekszik, mindezt utólag tudtam meg, és én, a sértettségtől halálra rémülten, feldúltam közös fészkünket, a nyamvadt kis kollégiumi szobát Zuglóban, majd, szemhunyásnyit sem pihenve, egekbe szökő pulzusszámmal jártam-keltem a város elhagyatott vagy forgalmas éjszakai utcáit, körutakat, öklömmel minduntalan bele-beleverve az adandó kemény felületekbe, mindegy volt, hová tartanak és meddig, jóllehet, maradandó sérüléseket szereztem, gyűjtöttem be a magam részére, és leküzdhetetlen távolságot közénk, akkor, ott ez teljesen mindegy volt, olyannyira, hogy a tényleges feladatokról, amikért mentem, el is feledkeztem, a tényleges én feledkezett el magáról. Magamon kívül rekedtem.
S hogy birtokolni valakit egy kapcsolat formájában, a jogformálásnak az a módja, amelyet az ösztönök mellett a társadalmi normák is helyeselnek, ennélfogva az egyén, akármilyen természetről legyen is szó, akár szenvedésre, alázatra hajlamos, akár élvhajhász, akár mindegyik, akár egyik sem, egy zárt rendszer elemeként tűnik föl, konvencionális kötelezettségekkel és az azokért járó jutalmakkal, és ez mennyire undorít most, visszapillantva saját múltamra.
Felkavar, nem hagy nyugodni a fantázia, egy férfit látok ballagni az utcán, sötét, térdig érő kabátban, kalapja a fejébe húzva, méltóságteljesen lépdel, aztán felbukik, de nem fordul felém, nem tapinthatom, elmegy, eltűnik, sosem végleg, inkább csak módszeresen halványodik, módfelett mesterkélt, valahogyan mégis úgy nevezném, ha megállítanának mások, a rend fenntartói az utcán, a városban, hogy: kérem szépen, a viselkedése alapján el kell ismernem: én vagyok. És mindezt sajnálom, ha sajnálni egyáltalán szabad ilyesféle dolgokat.
Hogy nem mondhattam akkor azt, nincsen az a nyelv, amelyen fájdalmamat közvetíteni lehet, így inkább hallgatok.
Hiszen a hörgés hangjai, amit senki sem hallott, egyenértékűnek tűnnek az elmondott szavakkal, amelyek viszont üzenet formájában célt értek, hogy:
te szemet kurva tiszta szivbol kivanom hogy anyad megallapitott cisztaja rosszindulatu legyen
így az elküldött sms;
vagy
hogy a kibaszott évekért, és itt némiképp összeszedtem magam, ezért a sok elfecsérelt évért kár volt, mert végülis az marad csak meg haszonul, hogy tizenhét évesen megtudhattam, milyen a vágy szorítása, hogy lenyeltél, és én a szám ízében teveled ébredtem, hogy megismertem egy olyan családot, amilyet én a jövőben örökre megtagadok, eltagadok magamtól, erőm teljével harcolok ellene, mivel ugyanolyan szennyes és számító, akár a politikusok a parlamenti székben, egy anyát, aki beszámíthatatlan és egy apát, aki a végtelenségig haszonleső, egy gyermeket pedig, aki mindezen törekvések tökéletes keveréke, egy gyermeki naivságot teljes mértékben nélkülöző intrikus, a szülői ház és a külső hatások hozadéka, és hogy te, ennek a családnak oszlopos tagjaként minderről természetednél fogva hallgatsz, beleillesz, nem lázadsz, csak úgy élsz benne, elvagy
mert, és itt fordul meg minden,
minden apró rész, amelyből egész lett köztünk egyszer, a hosszú út során, egy szintetikus valami, amire azt felelni, szerelem, egyszerű és megható, mindez elvagyiságod szempontjából egyik pillanatról arra a Másikra áttulajdoníthatóvá vált, elidegeníthető, elkobozható tőlem, és ebben a pillanatban a vég felett érzett gyász tisztán rajzolódik ki, az az átható sötét, mint az éjszaka, nyomaszt, te nem akartad ezt, te mindent akartál, csak ezt nem, hogy a vesztes fél szerepét eljátsszad, és ne átéld, hogy káromkodnod ne kelljen, emlékekre tagadólag ráznod fejet, hogy nem, ez nem így történt, ne hazudj, ne hazudtold meg önmagad, vigyázz, mert itt fordul meg minden, ahogy visszaalakul, csupasszá, némán, ez az üresség már nem az a kezdeti, ez már jelentésekkel terhelt üresség, ez így már nem több, csupán hazugság, ami valaha igaznak is tűnt, nem tudom, valaha ismertelek-e igazán, azon kívül, hogy benned voltam, a lépteidet követtem éveken keresztül, és most, innen nézve, képmutatás az összes érv, hogy szép volt valaha a göndör hajad, az átlagosbarna szemed, a nyakad ideges forgása, a hajszálerektől hemzsegő melled, az aránytalanul vastag combjaid, otromba lábfejed. És ahogy most sorban tapogatom le a testrészeidet, fölülről lefelé haladva, szabályok közé szorítva árullak el, ahogy te ezt soha nem tetted, mert nem voltál elég bátor hozzá, hogy szembenézz velem, hogy szembenézz azzal, gyenge jellemedet föl kell vállalnod, muszájból, most az egyszer a gyengeséghez is erő kellett volna, hogy üzeneted elküldjed arról, hogy felém irányuló érzelmeid más férfi közbenjárásával pótlásra kerültek, egyúttal én megszűntem létezni abban a formában, egyáltalán, bármilyen formában, most már csak anyag vagyok valahol az éterben, egy egyre inkább idegen, akire a feledést szabtad ki magadnak utolsó büntetésül.
Olykor megkettőződik az éjszaka. Ahogy a nap eltűnik, a leválás hangtalan végbemegy. Kár a szóért, mondják, minden megoldódik majd magától egyszer. Ahogy a megoldódást képzelem, filmkockák, némafilmek, valóban, igazuk lett, némák. Ahogy átfonják egymást, ahogy tekerccsé állnak össze, őszinte. Búcsút pedig mégiscsak venni kell. Az a film vége. A néző halála. Utána nyilván minden rendben folyik tovább. A kiáltás suttogássá csillapul, ami zajtalan, tehát immáron vállalható, mégha nem is néma többé. A sebek hegesedése. Az események egészséges érzelmi tere: átélés. Birtokolható darab. Egy másik lányban rejlő, kiérdemelt mosoly. Tétje: van. Lennie kell.
Ezt még ismételgetni párszor, mindig, elalvás előtt. Mint az imát, ha létezik, amivel Isten. Veled.
