Szijj Ferenc első, 1990-es verseskötete után éppen húsz évvel, négy verses-, valamint két prózakötettel később jelent meg a szerző költeményeinek válogatása, A nereidák délutánja, amelynek apropóján lehetőséget kaphatunk a Szijj-életmű áttekintésére, és talán annak újraértésére is.
A könyv – fülszövege szerint – A lassú élet titka, valamint a Kenyércédulák című köteteket válogatott formában, míg a Salakmező és a Kéregtorony szövegeit teljes egészében tartalmazza. A válogatás során a kötetbe került továbbá tizenhat, hivatalos könyvformátumban eddig meg nem jelent olyan vers, illetve kép, amelyek az előző könyvek kompozícióiba nem fértek bele. Bekerülésük annál is indokoltabb, hiszen A kulcs árnyéka címre keresztelt ciklus egyfajta kicsinyítő tükreként, kvintesszenciájaként is értelmezhető az őt körülölelő kötet(töredék)eknek.
„Az ismétlődésre bomlott idő.” (Négyzetek, 28.) A versindítás mintha már előre idézné a Kenyércédulák naplószerű szövegeit, amelyek alapján úgy tűnhet, hogy a folyton visszatérő napok (a verscímek), s az ezek által szabályozott emlékezet, ha nem is szabályos ciklikussággal, de mintha valóban az ismétlés alakzatára épülnének. E prózaversek mintha a lírai én emlékezetén át vinnék színre újra és újra a múltat. „A nagy, fedett teraszról olyan volt a kert / előttünk fekvő keskenyebbik része, / mint egy színpad: fény, csillogás, díszletsövény, / díszletfák, hintapad” (Hétfő, 124.) Úgy tűnhet, a teraszról nézni végig-típusú, az emlékezéssel, a múlt színpadszerűségével és ismételgetésével az emlék(ező) válogatás ténylegesen ciklusokká bontaná az időt, így törve meg annak vélt vagy valós linearitását.
Az emlékezés eme teatralitásához szorosan kapcsolódik a látás, illetve a tekintet – az egész kötetet alapvetően meghatározó – szerepe. Például a Szemlélődés töredék kép-, illetve festményszerűségébe nagyon finoman örvénylik bele a ciklikusság képzete. „A templomra leopárdok törnek, / és fölisszák az áldozati bort. / Ez megismétlődik újra és újra, / végül része lesz a ceremóniának.” (Szemlélődés töredék, 11.) Az emlékezés meghatározó alakzatai eképp a nézés, valamint a ciklikusság, s talán ezért válhatnak kiemelt jelentőségűvé A kulcs árnyéka versei által újracitált képek. A látvány (s ezen keresztül) az emlékek megragadhatósága e ciklusnál válik a legnyilvánvalóbbá, hiszen a versek után álló függelék szerint is ezek „1990 és 2005 között keletkeztek, többnyire – mint alább kiderül – valamilyen esemény vagy képi élmény hatására.” (Jegyzetek, 41.) A versek ezért értelmezhetők az emlékezés egy fajtájaként, emléklenyomatként, pontosabban az emlékezésnek mint problémának dokumentumaiként, amelyek azonban kicsinyítő tükörként funkcionálva mintha a szerző többi kötetének kérdéseit is magukba sűrítve, azok válaszait is keresnék. A lépcsőházi vágtázó, Eperjesi Ágnes fotóját idéző, s a kötet számos ekfrázisz jellegű verseinek soraiban például a lírai én nyíltan kérdez rá az emlékezet és a nyelv, illetve a nyelv és képiség, a képiség és emlékezet problémáira. „Faltól falig elmondok egy teljes mondatot, / ez a módszerem. De nem gondolom ki előre. / És utána már nem is emlékszem rá, / nincs időm megjegyezni. A mélységen / futok keresztül. Az árnyékban álló / váza árnyékában fekvő kulcs árnyéka.” (A lépcsőházi vágtázó, 23.)
Az árnyékba rejtett kulcs árnyéka a platóni barlanghasonlat emlékezetét aktiválva, mintha az emlékezés mint megértés lehetőségét billentené ki azáltal, hogy problematikussá teszi az eredet megismerhetőségét. A kulcs, amely így értelmezhető a hermeneutika metaforájaként is, kettős fedezékben van, hiszen árnyéka is csak egy másik tárgy árnyékában fedezhető fel, mintegy azt sugallva, hogy a pontos valóságok, Antonio Gaudi városához hasonlóan feltérképezhetetlenné, értelmezhetetlenné válnak. Ezek a befogadó számára csak szimulákrumokként lehetnek jelen, ezért az emlékezet újraidéző ereje is kétségessé válik, hiszen az elrejtettség okán az emlékek pontos recitálhatósága is meglehetősen kérdéses.
A képleírásba oltott nyelvi kifejezhetőség és emlékezet kérdése pedig mintha a Kenyércédulák ciklus Hétfő [Egy hatalmas szürke gömböt láttam meg…] című versének problémáját sűrítené magába: „először azt hittem, / hogy ufó vagy más titokzatos jelenség, / aztán amikor kiderült, akkor van ez az irodalmi / gondolkodás, hogy valóságtól függetlenül / kitaláljuk, mi mit jelenthet, és akkor az / olyan, mintha nagyon mély értelmű lenne.” (Hétfő, 122.) Úgy tűnik, a személyes emlékezet lehetőségei Szijj Ferenc költészetében (is) a kifejezhetőség kereteinek vannak alárendelve, s mintha ezeket minduntalan felülírná a nyelv – meglehetősen titokzatos – játéka. Hiszen a vonat is csak „szótár, nyelvkönyv” ([5], 48.), s ez határozza meg az egyén létfeltételeit is, hiszen nyelvének határai egyben világának határait is jelölik. „A vonat mellett élek, mert csak a vonat nyelvét ismerem.” ([5], 48.) Az egyén tehát csak az elmondásban, nyelvet öltve létezhet, így emlékei és múltja is csak ebben a narratívában lehetnek jelen, ahogyan azt a Négyzetek című vers második darabja, mintegy az árnyékba rejtett árnyék képét idézve állítja is. „Megérinteni, és az érintést rögtön/elmondani, / megütni, és az ütést / rögtön elmondani, beszélni hozzá, és a beszélést rögtön elmondani, // nehogy beléje költözve enyém legyen” (Négyzetek 2, 28.) Az emlékek tehát alapvetően nem az egyén terrénumába, hanem a nyelv dimenziójába tartoznak, ahogy ez utóbbinak van alárendelve a lírai én, s így az általa megismerhetővé változtatni kívánt világ is.
Épp ezért a személyes emlékek helyét egyre inkább bölcseleti absztrakciók veszik át, s a naplószerű elmélkedések minduntalan filozófiai kérdésekbe fordulnak. Például a Hétfő [Nem állítok fel senkit…] című vers az egyén emlékezésének folyamatát modellálva és meg is szüntetve – „Nem állítok fel senkit, idegenekkel, középre, / hogy a szűk mozgástérben helyüket keresve éljék le / percek alatt az életet” (Hétfő, 143.) – egyre inkább lételméleti kérdést feszeget. „Mint ahogy nemüket is csak akkor fedik fel / előttünk, amikor már késő, mert elhasználtuk / utánzásra, amely első alkalommal még igenis / lehetett volna igazi, de arról is mit mondhatnánk, / ha körülvesznek minket, hogy miért? Inkább hallgatunk.” (Hétfő, 143.) Mintha a személyességet elhagyva a kérdések sokkal inkább a létezés miértjére kérdeznének rá, ám ezekre a versek tüntetőleg hallgatással válaszolnak. E tekintetben (is) a szerző költészete meglehetős hasonlóságot mutat Petri György munkásságával, ahol ehhez hasonlóan az én létezésének banalitásai lesznek a lételméleti kérdések kiindulópontjai vagy adott esetben válaszai. A Petri-költészet relevanciáját ugyanakkor igazolhatja az is, hogy tematikus szinten is több párhuzam mutatható ki a két életmű között. Jellemző lehet a kocsma, illetve az alkoholfogyasztás, a test hangsúlyos jelenléte, továbbá a reggel és az éjszaka ellentétének tematizálása is, de leghangsúlyosabban talán a [17] című versben érződik kapcsolat, ahol az „És egy fénylő tengely, / sötétségbe fúródik kétfelől. / Azt kell körülzuhanni.” ([17], 59. – Kiemelés tőlem, S. L.) idézetben közvetlen utalást fedezhetünk fel Petri Körülírt zuhanás című kötetére, amelyben egyébként szintén megjelenik a nyelvébe zárt szubjektum problémája, például az Alkonyat című versben.
A nyelvjátékba vetettség, valamint az emlékek általános bölcseleti kérdésekben való feloldódása miatt a személy nem válhat az emlékezet kiindulópontjává, mintegy „a mindenki magából indul ki” közhelyét iktatva ki ezzel. „Nehéz, feltételes munkát végzek, / ahol a feltétel bármi lehet: nyúl szalad / a mezőn, s észreveszed véletlenül / a vonat ablakából.” (Péntek, 145.) Az emlékezés eredetpontja ekképp sehogy sem lokalizálható, így az nem válhat a személyes lét origójává sem.
Ugyanakkor – a lépcsőházi vágtázóval ellentétben – nem futhat a mélységen keresztül sem, hiszen az emlékek a Naplóhős számára csak a lét felszínén maradást szolgálják. A múlt újraidézése ezért épp nem a lét mélységeibe való letekintéssé, hanem a lét elutasításává válik: „a legapróbb helyszín is azt állítaná, / hogy létezem.” (A naplóhős monológja, 13.), ám ezzel, minden nyelvi és egyéb kísérlet ellenére, mintha mégiscsak megszüntetve megőrizné a személyesség lehetőségét. „És közben ott van a túlzott jelentésű / környezet, nem hagyhatom magára, / mert nélkülem szabadon megtörténhetne bármi” (A naplóhős monológja, 13.) Az emlékekké rendezés tehát talán mégis véget tudna vetni a túlzott jelentésű nyelvjátéknak, ám csak azáltal, hogy ennek határait az egyén, s ebből kifolyólag emlékezetének határaivá emeli, ám ez épp a vágytól és az emléktől kíméli meg, kettős csapdába szorítva ezzel az egyén lehetőségeit. Hiszen az emlékezés visszatekintő-rendszerező tekintete, amely véget vethetne a nyelv talán túlságosan is jelentős (jelölő)játékának, s kiiktatná a létezést, de mindeközben a nyelv határainak lezárása éppen az emlékezés lehetőségét szünteti meg, amely itt mintha a lét affirmációját jelentené.
A nereidák délutánja tehát olyan visszatekintő, és ezért rendszerező válogatáskötet, amely a szerző korábbi verseinek újraidézése közben maga az emlékezés, s ebből fakadóan a körkörösség és ismétlés problémáit tárgyalja, mintegy végrehajtva azt, amiről ír. Mindeközben pedig hangsúlyos látvány-, illetve (kis)filmszerűségével az emlékek (túlnyomó többségében) vizuális jellegéből fakadóan a retrospektív tekintet kérdéseit járja körül, a személyesség lét- és ismeretelméleti évezredes problémáit feszegetve.
Szijj Ferenc: A nereidák délutánja, Jelenkor, Pécs, 2010.
