Amennyiben egy atomtámadással sújtott nagyvárosba tervezünk ellátogatni, úgy mindenképpen érdemes komoly fennakadásokra számítanunk a tömegközlekedésben. Ezzel a problémával kényszerül szembenézni Dmitry Glukhovsky Metro 2033 című negatív utópiájának főszereplője is, mikor a moszkvai metró fanatikus szektákkal, újfasiszta mozgalmakkal, vérengző mutánsokkal és egyéb szörnyűségekkel zsúfolt terében igyekszik megtalálni útját a jövő Oroszországának egy sötét alternatívájában.
A Moszkva városa alatt húzódó szövevényes metróhálózat már első vonalainak ’30-as évekbeli megépítésekor is több volt az életet megkönnyíteni hivatott, praktikus közlekedési eszköznél. Egy olyan építészeti artefaktumról van ugyanis szó, amely gyakorlati funkciója mellett egyben a keletkezését övező sztálini kultúrpolitika szimbólumaként is működött, vagyis értelmezhető a szocialista realizmus és az orosz futurizmus jövőképét hirdető utópikus közegként – legalábbis a német nyelven író kortárs eszmetörténész, Boris Groys A földalatti mint utópia című esszéje szerint. „De vajon mit gondol ma egy normális moszkvai lakos a városi metróról? Sztálin halála óta évtizedek teltek el. (…) A később épült metróállomások már egyszerűek, igénytelenek és tisztán funkcionálisak. A sztálinista éra metrójának sötét metaforája feledésbe merült. (…) A poszttotalitárius évtizedek a metró használatát prózaivá, jelentés nélkülivé tették.” – szól az említett írás konklúziója. Azt azonban Groys is elismeri, hogy a metróban még napjainkban is van valami „démonikus jelleg”, amely a kommunista ideológiát hirdető jelek elhalványodásával egyre inkább szembeötlővé válik – és itt nem csak az állami vezetőségnek kiépített titkos alagutakról szóló városi legendákra, illetve a Moszkvában tavaly elkövetett robbantásos merényletre érdemes gondolnunk. A mesterségesen kialakított, emberi természettől alapvetően idegen földalatti térben van valami félelmetes, amitől a metró egy urbánus pokol benyomását kelti – köszönhetően részben annak is, hogy a populáris irodalom művelői már a kezdetektől fogva (gondolok itt például H. P. Lovecraft 1925-ben írt Pickman modellje című novellájára) igyekeztek válogatott rémségekkel benépesíteni ezeket a sötét alagutakat. Így tesz a fiatal orosz író, Dmitry Glukhovsky is 2005-ben megjelent, az Európa Könyvkiadó gondozásában idén végre magyar nyelven is kiadott Metro 2033 című nagyszabású disztópiájában.
Ahogyan azt már a cím is egyértelműsíti, Glukhovsky első regénye a nem túl távoli jövőbe, Oroszország fővárosába kalauzol el minket – pontosabban alá, ugyanis a harmadik világháború során végrehajtott különböző vegyi- és atomtámadások következtében Moszkva teljesen lakhatatlanná vált, néhány tízezer életben maradt lakosa pedig az óvóhelyül szolgáló metróban meghúzódva folytat mindennapi küzdelmet a túlélésért. A történet nagyjából húsz évvel az említett (de mindvégig csak elszórt utalásokból körvonalazódó) katasztrófa után játszódik, bár a 2033-as évszám leginkább csak jelképes: a metrójáratokban vegetáló emberek számára ugyanis a fejlődés és továbblépés lehetetlenné, az idő ezáltal pedig értelmetlenné vált – a földalatti alagúthálózat szűkös terébe zsúfolódott közösség már csak Oroszország végérvényesen holtpontra jutott történelmének korábbi szakaszait ismétli meg kényszeresen.
A tökéletes egységben élő társadalom utópiájának megteremtéséhez a majdnem teljes népességet elpusztító kataklizma is kevésnek bizonyult, ugyanis a városállamokká bővült megállók szakadatlan harcot vívnak egymással: a Vörös Vonalon megalakult Intersztacionálé a kommunizmus eszméit igyekszik erőszakkal rákényszeríteni a teljes metróhálózatra, időnként hajtánnyal közlekedő forradalmi szabadcsapatok tűnnek fel, miközben újfasiszta mozgalmak egyes állomásokon már építik a Negyedik Birodalmat. Hősünk, a huszonéves Artyom ebben az alvilági káoszban igyekszik beteljesíteni homályos küldetését, vagyis eljutni a metróvonalakat összekötő Polisz nevű állomásra és kézbesíteni egy titkos üzenetet, amely az elkerülhetetlennek tűnő végzettel szemben talán a megmenekülés egyetlen lehetőségét jelenti. A metró lakóira ugyanis nem a véres belviszályok jelentik a legnagyobb veszélyt, hanem a Moszkva sugárfertőzött romjai között növekvő, az elhagyatott alagutakba fokozatosan beszivárgó meghatározhatatlan rettenet, amely alapjaiban teszi kérdésessé az életéért elkeseredetten küzdő emberiség létjogosultságát.
A fentiekből láthatjuk, hogy a Metro 2033 elsősorban a hidegháborús atomfegyverkezésből fakadó (napjainkban is tartó) paranoiát, a csernobili katasztrófa traumáját, az orosz kultúrában domináns apokaliptikus jelleget, illetve a tudományos-fantasztikus irodalom toposzait keverve teremti meg a jövő egy sötét alternatíváját, egyben a jelen lesújtó bírálatát. Glukhovsky regényének legfőbb pozitívuma mindenképpen ennek az egyedi világnak az aprólékos felépítésében nevezhető meg – a szerző erre szemmel láthatóan jobban ügyelt, mint a pörgős cselekményre koncentráló lektűrírók többsége. Az olvasó érdeklődését folyamatosan fenntartani képes izgalmakból persze így sincs hiány, mégis azok az olvasók, akik az állig felfegyverzett katonákkal zsúfolt borító, vagy a 2010-ben megjelent first-person-shooter adaptáció alapján egy sodró lendületű akcióregényre számítanak, valószínűleg csalódni fognak. A több mint 400 oldalon keresztül bonyolódó történetben csak elvétve dördül lövés – és közel sem abból kifolyólag, hogy a Metro 2033 világában nem a létfontosságú lőszer töltené be a pénz szerepét. A regény feszültségét elsősorban az ismeretlentől való félelem szolgáltatja: Glukhovsky nagyon érzékletesen írja le a külvilágtól elzárt, izolált terekben bolyongó főszereplő klausztrofóbiáját, az addigi tapasztalatokkal össze nem egyeztethető szörnyűségekből fakadó (a már említett Lovecraft kifejezésével élve) „kozmikus rettegést”. Ugyan a regény második felétől már egyre több olyan jelenettel találkozhatunk, ahol Artyom, valamint az őt segítő sztalkerek (akik a Sztrugackij testvérek Piknik az árokpartonjával szemben ezúttal nem törvényen kívüli kalandorok, hanem a túléléshez szükséges anyagokat beszerző elit katonák, egyfajta nemzeti hősök) kénytelenek nyílt küzdelemben is felvenni a harcot a megtestesült természetfelettivel, de számomra éppen ezek voltak a könyv talán legkevésbé érdekes részei.
Sokaknak valószínűleg az idegenül ható orosz állomásneveknél (ezen a ponton megjegyzendő, hogy az egyébként remek magyar kiadásból sajnos kimaradt a moszkvai metró térképe, még ha a talpraesett olvasótól talán el is várható annyi, hogy nyomtasson magának egyet) is zavaróbban hat majd a hasonló regények tempójánál lassabb történetvezetés. Ez elsősorban a Metro 2033 gondolati hátterének előtérbe helyezésének köszönhető, ugyanis az eseményeket folyamatosan megszakítják rövidebb-hosszabb bölcseleti kitérők. Ezek apropójául többnyire a különböző metróállomások mítoszai, részletesen kifejtett vallási elképzelései és ideológiái szolgálnak, melyekkel a túlélők egyre kilátástalanabb sorsukat igyekeznek értelmezni.
Meglehetősen változatos magyarázatokkal találkozhatunk – egy elhagyatott állomás állati szintre züllött lakói például a metróban élő Nagy Féregben hisznek, míg egy másik szekta a kultúrától, az írás misztériumától várja a megváltást. Hősünk persze kellően szkeptikusan fogadja ezeket az elgondolásokat, teljesen függetleníteni azonban mégsem tudja magát tőlük: a regény egy emlékezetes jelenetében például a felszínre kijutó Artyom az említett csoport megbízásából keres egy titokzatos erővel bíró könyvet a moszkvai könyvtárban – akárcsak a történetben többször is megemlített Borges Bábeli könyvtárának inkvizítorai. Természetesen ezek a vallás funkciójáról, vagy éppen a szabad akaratról értekező szövegrészek meglehetősen leegyszerűsített formában tálalják a bennük rejlő összetett problémákat, de azt hiszem, egy ilyen regényen ostobaság is lenne A Karamazov testvérek mélyen filozofikus párbeszédeit számon kérni. A szöveg ugyan szemmel láthatóan igyekszik a negatív utópiáktól elválaszthatatlan társadalomkritikát összetettebb formában tálalni, de emellett kellő iróniával is viszonyul önmagához, ami leginkább a történet váratlan lezárásában mutatkozik meg, mikor is az addigi narratíva egy éles perspektívaváltás következtében megfosztódik minden korábbi kitüntetettségétől.
A gondosan felépített világának és egyedi atmoszférájának köszönhetően a Metro 2033 (minden apró hiányossága ellenére) egy maradandó alkotásává tudott válni az orosz disztópiák népes táborának, ami már önmagában is nagy szó, hiszen az utóbbi évtizedek orosz irodalmát átfutva emlékezetes negatív utópiák egész sorát találhatjuk – gondoljunk csak Tatyjana Tolsztaja Kssz! című regényére, Vlagyimir Szorokin disztópia-trilógiájára, vagy Vlagyimir Vojnovics nagyszerű paródiájára, a Moszkva 2042-re, de a sort hosszan folytathatnánk. Ahogy az ilyen esetekben lenni szokott, Glukhovsky folytatást is írt hamar népszerűvé vált regényéhez, a néhány hete már magyarul is hozzáférhető Metro 2034-et, de külső szerzők bevonásával a Metro-univerzum időközben egyfajta nemzetközi vállalkozássá nőtte ki magát, amely jelenleg úgy bő tíz kötetet foglal magába. Persze a felszínes lektűrökből kiábrándult olvasónak joggal vannak fenntartásai az ilyen sikertörténetekkel szemben, kételyeit a Metro 2033 esetében mégis érdemes lehet félretennie – arra mindenképpen jó, hogy egy unalmas metróút során elterelje gondolatainkat a mozgólépcsőn túl ránk leselkedő borzalmakról.
Dmitry Glukhovsky: Metro 2033,fordította: Bazsó Márton, Európa Könyvkiadó, 2011.
