A klór – k.kabai lóránt negyedik verseskötete – 2010-ben jelent meg a Szoba kiadó, a JAK és a PRAE.HU közös gondozásában. Mint k.kabai költészetének általában – különösképp a Hiba nincs című kötet óta –, ennek a kötetnek is az őszinteség a kulcsszava. De a klór mégis eltér az eddigiektől: az őszinteség ebben a könyvben nemcsak a nyelv révén válik igazolhatóvá, hanem testileg is, hiszen a saját test maga válik a kitárulkozás jelölőjévé.
Az ilyen módon vizuálisan is megjelenített őszinteség új jelentéstartalmakat kapcsolhat a könyvhöz. Az önmagában még nem volna egyedülálló, hogy a borítón egy emberi testrész (mellkas) szerepel, ugyanakkor a kötet egyes cikluscímei (mint paratextusok) is rendhagyó módon a test különféle részeire vannak felírva. Feltételezhetően a szerzőhöz tartozó test tehát bizonyos értelemben (immár nemcsak metaforikusan, hanem konkrét értelemben) a versek „felületévé”, anyagi hordozójává válik: az első ciklus címe egy karra van felírva, a második egy meztelen alhasra az ágyék közelében, az utolsó cím pedig a hát felületén olvasható, izgalmas játékba hozva test(részek) és szöveg elhelyezkedésének, a kettő viszonylatának kérdését.
Az önfeltárás, a kitárulkozás effajta gesztusa (amely mellesleg hagyományosan a költészet sajátja) viszont nem merül ki ennyiben: k.kabai lóránt lecsupaszított, nyers nyelvi eszközökkel, durva, olykor megbotránkoztató kíméletlenséggel viszi színre az élveboncolást, összhangban Reményi József Tamás fülszövegével: „a nyelv kíméletlen vizsgálata persze a személyiség kíméletlen analízisével párosul”.
A szerző és Tellinger András által szerkesztett kötet felépítését szemügyre véve feltűnhet, hogy a második ciklus, a Semmi de a könyv legnagyobb terjedelmű részét teszi ki, ezzel is hangsúlyozva annak kiemelt kompozicionális szerepét. Ebből a szempontból is fontos, hogy a klór két keretverse, a vélhetőleg évszámokra utaló 2001 és 2010 egyfajta időbeli keretet is szolgáltat a könyv struktúrája számára. A fiktív verstér és a keletkezés valós idejének összejátszása a 2001-es évszám által már csak azért is érdekes, mert k.kabai előző verseskönyve, a Nincs hiba alcíme (versek, 1999-2004) révén a két verseskönyv „történései” egymásba csúsznak. Itt az összeköttetést talán a 2001 című vers utolsó sorai teremtik meg („de bizony / nem jó hírek jöttek abban az évben…”). De ez egyben a lírai én önfeltáró, a múltját visszakeresni igyekvő törekvése, ami a könyv megjelenésének idejét magába foglaló 2010 című vers felé halad. A kötet egyes szövegei (például a lítium című vers: „az előadás 2009. január 19-én kezdődött”) az időben lineárisan, fokról fokra haladnak végig a múlt feltárásának egyes stációin, bár az utolsó ciklus, a Lomtár látszólag szervetlenül, egyfajta függelékként kapcsolódik a megelőző részekhez, nem alkotva az elhangzottakkal szoros időbeli kapcsolatot.
A Jöttment című kezdő ciklusban különböző palimpszeszteket találhatunk, például Sopotnik Zoltán Mágnes című versének átiratát (a vaspor) vagy Kemény István Célszerű romok című versének újragondolását. Az előző kötet központi szerzőjeként idézett Jacques Roubaud nevével is ismét találkozhatunk, hasonlóképp k.kabaira jellemző nyelvi fordulatokkal, őszinte meglátásokkal, gondolatfutamokkal, melyek a trágár szavakat sem kerülik el: „de sehogyan sem huszonhat, maga ostoba fasz.” (cukorkreml). Jelentékeny szerepet tölt be a cikluskezdő vers, az Egy, ahol a lírai én határozott vizsgálódásokba kezd önmagával és a nyelvvel kapcsolatban; benne a beszélő önjellemzésének folyamatát olvashatjuk. „szótlanságom nyugtalanítónak tűnhet föl, / de nem aggasztónak, mert nem beteges […] legjobb pillanataimban egy olyan nyelvet beszélek, / amelyet mindenki ért, de nem ért senki engem.” Ebben a versben megfogalmazott gondolatok más versekkel is párbeszédbe lépnek, íródnak tovább a Semmi de ciklusban. Olyan központi gondolatokra gondolok, mint például amelyek a vers harmadik versszakából olvashatók ki: „az emberek járnak egymással, beszélnek egymással, / hálnak egymással, és nem ismerik magukat” (Egy). Bár a nyelvi önjellemzését tekintve a versbeli alak olykor ellentmondásosan viselkedik, hiszen ahogy írja, „én egy mindenestül idézetellenes ember vagyok”, a későbbiekben azonban ennek láthatóan épp az ellenkezője történik, főleg az átiratokkal és a következő részben más versek, megnyilvánulások megidézésével.
Nagyon sokszínű nyelvi, modalitásbeli változatossággal találkozhatunk a klórban: a romantika ironikus megidézésén túl („a jegenyék gótikus égbenyúlása lenyűgöz” [jegenyék és a hold] a rá következő ciklusban a „nincs rózsás labyrinth” (Anzix) intertextus révén már konkrét utalást is találunk Berzsenyire. Erősen ironikus megnyilvánulásokat is olvashatunk, mint például Nemes Z. Márió Ügyelet című versének átiratában „minden megvan / unásig, / unom is már / vanásig.” Kortárs szerzők (például Tandori Dezső és Kemény István) pedig nemcsak szövegeik által megidézve, hanem alkalmanként szereplőként is feltűnnek a kötetben, de még a Dexter című sorozat főhőse is bevonódik különféle szövegek közötti játékba egy vers erejéig.
Az utolsó két ciklus, a Semmi de és a Lomtár kapcsolatát leginkább szöveg−függelék viszonyában látom, utóbbi a középső rész „nyelvi ábráiként”, egyfajta „lábjegyzetelésként” fogható föl. Olyan találkozási pontokon vehető ez észre, mint például az egy szó nyolc alibije: „legszívesebben felskiccelném egy szó nyolc alibijét” (Anzix), vagy az egész ciklusra érvényes szerelmi képlet. A szerkezetileg is „központi” Semmi de ciklus a kötet legjobban megszerkesztett, mind terjedelemre, mind tartalomra legnagyobb egysége, ami a lírai én legmélyebb, legőszintébb megnyilvánulásait mutatja föl: „másra akartál várni örökre, / mégis én lettem, aki jött” (iskolakör).
Fontos szerepet kap továbbra is a romantika korának stiláris felelevenítése, különös tekintettel a cikluszáró versre. Egy elromlott szerelmi kapcsolat képei tűnnek a szemünk elé, az utalások és az ajánlások alapján felismerhető megszólított központi szerepével („hogy, mint írtad, csocsoszán” [február 1., 03:38]; az extraszisztolé című verset pedig „cso-csobánka zsu-zsuzsának” ajánlja). A versek leginkább egyfajta válaszként olvashatók a megszólított megnyilvánulásaira, melyek egy lassanként „romlásnak indult” viszony képeit vázolják fel. Említésre méltó a finálé című rövid szöveg „már csak barátok sem lehetünk” része, ami olvasatom szerint bizonyos értelemben csúcspontja a ciklusnak: a benne rejlő töredékesség a kötet egész folytatásának központi élményévé, alakzatává válik. Ezek után a lírai én folytonosan lemondásra kényszerül: „nem akarod érteni, amit mondok, / úgy teszel, mintha nem értenéd.” (elveszett országút, újhold) olvasható közvetlenül a finálé után, ahol a beszélő számára végleg elérhetetlenné vált a megszólított. Amit kiemelnék, az a ciklus végén olvasható anzix című szöveg, amiben a szerző az előző ciklusokból is átmentve sorokat, mondatokat mintegy egyetlen képeslapba sűrítve összegzi a kötet által leképzett életút fontosabb pillanatait, ezzel is biztosítva a klór felforgató, katartikus hatását.
Az olvasó nem akármilyen kötetet tarthat a kezében: maga k.kabai egy kis darabját testestül, nyelvestül, a maga kíméletlen, kisbetűs őszinteségében, ami kerül bármiféle finomkodást. Ez a fajta őszinteség lehet szívbemarkoló, lehet bántó, erőszakos: a kötet végigfut ezen a skálán és vissza. Valóban, ami nem hangozhatott el, olyan, mint az anzix zárósorai: „a többi tényleg béna csönd, giccses pukkedli.”
k.kabai lóránt: klór, Szoba kiadó – József Attila Kör – PRAE.HU, Miskolc−Budapest, 2010.
