Ezeket a sorokat a Kiscsillag első lemezének hallgatása közben írom – noha a harmadikról szólnak. De ha már a középkorú művész urak a borítón transzparensekkel hadonászhatnak nénik és bácsik rozsdamentes összeboronálásáért, akkor én is hadd toporzékoljak, amiért nekem már nem jutott jó zene. Pedig arról volt szó.
A Kiscsillag attól volt olyan tényező a honi popszcéna oszladozó menzaterítékén, amit hallgatni legalább akkora örömöt okozott, mint sunnyogva behabzsolni a franciakrémest még a kötelező spenót előtt, mert volt benne valami nyughatatlan rezgés. Elhittük, hogy egy garázsban szólnak a régi 250 köbcentisek mellett. Na, ezt a karakteres lendületet sikerült a Néniket a bácsiknak! című új albumukkal céltalan csoszogássá zülleszteniük.
Persze az alapvető probléma nem ez – a törvényszerű megújulás metronómja kattog minden (valaha) érző szívű, szerves anyag felett –, hanem az, hogy úgy próbálják örökifjú gitáregyüttesnek beállítani ezt a kissé pocakosodó rockot, hogy felelőtlenül teleriffelnek minden szólamot a lemezen. Baromi émelyítő hallgatni, mert ettől végig olyan pempősen sűrűek lesznek a hangsávok, mint egy bűzölgő ammóniacsíkot maga után húzó vén szivar mosásra érett pelenkája a pszichiátrián. A klimax ott lohol a zenekar nyomában és jól hallhatóan beleliheg a nyakába. Hiába a gyors ütemek és a vadul szanaszéjjel pengetett dalok, az egész semmilyen reakciót nem vált ki az emberből: még a számoknak sincs meg az a sajátos vonzerejük, ami miatt legalább a címüket megjegyezném.
A nyitás (Megjöttünk a nőkért) például nem is lenne rossz, de az elvadult ötlettelenség – mikor Rátgéber László megafonba tömködi kakofón baromságait – simán leszúr minden pozitív sanszot. Szóval a kreatív élű kezdéseket szinte minden, már-már ígéretesnek tűnő dal esetében egy olyan arcra szorított párnával tompítják, ami alól csak a monoton horpasztás hallatszik ki. „Kicsit kopottak” – legalább van önirónia. Abban általában jók.
Gitár-basszus-dob kombó adott sorfalán nem képes áttörni sem az ének (ami se nem dallamos, se nem mond semmit), se orgona, se vonósok vagy a taszító visszhang. Jó példa erre a Nagy, nehéz. A rappeléssel nem is tudtam mit kezdeni – úgy tűnik, Lovasi sem nagyon. A legtöbb szöveg nem központi tényező, a srácok meg se próbálják dalként működtetni a számokat, a hangszerek általánosan elnyomják az énekest. Lovasi nyelvével eleve macerás lépést tartani, de ezúttal csak olyanokat bír kihámozni magából, hogy a Szerelem, jó. Minden jel arra mutat, hogy a jó öreg Bandi nem nemesedik az idővel. Szomorú ez annak tükrében, hogy ez az elmés hapsi a kilencvenes években még szemrebbenés nélkül volt képes feltárni a lelked egy beates svunggal végrehajtott fájdalommentes testüregmotozás révén.
A Holding szép tünete a klimaxnak: a 2005-ös demot száliránnyal ellentétesen égették rá a korongra, és kihagyták belőle a spirituszt, ami érvényes a banda komplett mai megszólalására. Az a helyzet, hogy Lovasi visszavonhatatlanul elkényelmesedett, és öreguras mamuszként rúgja le magáról régi jó szokásait, köztük a dalszerzést.
Az Igen, uram középrésze egész konkrétan a Jack of Heart francia csapat Wicked guy címűjére emlékeztet (a Kispálból is találni némi maradékot, meglepően kellemeset). Magyarul a Kiscsillag szimplán összefogdosott a nemzetközi vizekről néhány alter-rock sztenderdet, mondván „csak a hetvenes évekhez nyúlunk vissza, nyugi”, de feltűnően nem tudnak mit kezdeni ezzel a retro faktorral, így „jó lesz ez idehaza” attitűddel fel is vették a kihalászott termést. Az említett track végi metál paródia se vicces. Az első csont nélküli élményre a hatodik nótáig (Szirmok) kell várni. Már ha rátalálunk a vállaltan gyerekdal vagy spontán infantilis beütésű repertoárban (Olajos hordó, Kit simogasson?). Ezeknél nyilván a vélt szándék csúnyán gellert kapott.
Kilyukadtunk annál a szintnél, hogy szinte minden úgy hat a lemezen, mint magyarázni a poént egy vicc végén. Már nem hiszem el a lelkes, negyvenes hülyegyerekeknek a klubkoncertek kamaszos illúzióját (hiába ez a nyálas gügyögés helyenként). A Mikulás ruhája alól óvatlanul kilóg a flaneling: minden hangot szemérmetlenül külön hallani, és még rá is mutatnak erre („A-moll, C-dúr, D-dúr, F-dúr, ide-oda kell a kisujj”), csakhogy Lovasiék röhögnek ezen, de nekem nem megy – gyenge humor ez.
Nem tehettem mást, kénytelen voltam előkotorni az első két lemezüket, és jó évjáratú Kiscsillaggal kínálni saját magam, mivel erre most – pont személyesen – a Kiscsillag volt képtelen.
Kiscsillag: Néniket a bácsiknak! Megadó kiadó, 2011.
