Amerikai asszociációk

Merész vállalkozásnak tűnik Terrence Malick „élet és halál” kérdéseivel foglalkozó eposza. A konzervatív közönség valamelyest joggal gondolhatja, hogy Bergmant és Tarkovszkijt leszámítva keveseknek sikerült húsbavágóan ábrázolni filozófiai problémákat mozgóképen. Malick megpróbálta. Kérdezett, releváns választ azonban nem adott. Talán nem is lehet.

Az álló tapsvihar és lesújtó huhogás kereszttüzében bemutatott film megosztottsága korántsem véletlen. Az egyik oldal azzal érvelhet, hogy az alkotás az átlagosnál magasabb elváráshorizontot emel a közönség elé – Malick valószínűleg nem is a sarki fűszeresnek szánta művét –, hogy az alapvetően történetcentrikus filmi elbeszélésmódhoz szokott szemnek mindez csupán a National Geographic-ot megszégyenítő kozmikus képek és egy családi tragédia szinte véletlenszerűen kiragadott momentumainak mesteri egymásra vágása. Ennek nyilván az az oka, hogy viszonylag kevesen érzékenyek az ontológiai finomságokra. A transzcendenciára való fogékonyság jórészt a filozopterek, a teológusok és az időmilliomos, könyvbúvár nyugdíjasok kiváltsága. A kultursznobizmus ellen ágálók pedig csak a fejüket csóválják. A bő két órás monstrum úgy nyomja el az embert, mint dömper a legyet, s valóban: akad a filmben nem kevés zavaró, figyelmet elvonó, idegszálat pengető elem.

A történet kiindulópontja a gyász metaforája. Az O’Brien-család elvesztette egyik fiát a háromból, s a szülők – a mindig szigorú és igazságos apa (Brad Pitt), illetve a mindig megbocsátó és szeretetreméltó anya (Jessica Chastain) – e tramuát próbálják feldolgozni. A film – szerencsére – mégsem a nihil és a kollektív fájdalom körül forog, hanem az egyik, immár felnőtt fiú, Jack (Sean Penn) visszaemlékezését helyezi a cselekmény középpontjába, így mondhatjuk, hogy a fél film egyetlen hatalmas flashback. A múltban tett mentális barangolásról van tehát itt szó, ami jellegéből adódóan kerüli a pontos időrendiséget, és ahogy az a keserű emlékekkel lenni szokott – pláne, ha a halálhoz kötődnek –, megindító gondolatokra sarkallnak.

A gondolatok örvénylése csakhamar Istenhez sodor minket. Ez a vallásosság (szélsőséges esetben a megtérés vagy hitvesztés) a keresztény gyászoló ember számára jól bejáratott kiút: az önző természet, mely elveszi szeretteinket és a feljebb való, „emberbarát” kegy közül természetesen az utóbbi alternatívát „érdemes” választani. Jack azokra az időkre gondol, amikor még gyerekként együtt volt testvéreivel: közösen véghez vitt csínytevések, a játék, mely az üzleti úton lévő apa távollétében felszabadultabb volt, az anya oltalmazó jelenléte, a kistestvér érkezése, a tekintélyelvű családfő már-már groteszk megnyilvánulásai. A történéseket kissé elemelik a genezis képsorai és a suttogó narrációk. A karakterek mondatai sajnálatosan háttérbe szorulnak az olyan ominózus jelenetek mellett, mint az ősrobbanás, a Naprendszer kialakulása és a dinoszauruszokat elsöprő égitest becsapódása. Ezek látványa törpévé teszi az emberi létet (és a közönséget), annak törékenységére mutat rá, s figyelmeztet minket: Isten kreativitása nem merült ki az ember megteremtésében.

A transzcendencia mindvégig ott lebeg előttünk, minden egyes atomból valamiféle felsőbb hatalom kacsint vissza ránk. Malick elementáris erővel tudja átadni panteisztikus világlátását. A megszerkesztett kompozíciók, a hintázó kameramozgás, a lopott tekintetek spontaneitása varázslatos atmoszférát teremtenek. A CGI-technológia használata sem rí ki, hisz az – nem úgy, mint a kommersz műfajokban – nem öncélú, sőt szervesen beépül a rendező koncepciójába. Az új tendencia, miszerint egyre több művészfilmes eszköztárában lelhetjük fel a számítógép által generált képeket, mindenképp pozitív. Egyúttal azonban annak veszélyét is jelenti, hogy a szerzők lelkesedése túláradó lesz az új „játékszert” illetően. Néha Malicknál is ez a benyomásunk: olykor átesik a ló túlsó oldalára, és a grandiózus CGI-képeken merengve az az érzésünk támad, mintha Isten megbízásából készült propagandamozit néznénk.

Az eddigiek alapján talán a modern európai filmkultúra innovatív, szerzői filmes cselekményvezetése jut eszünkbe, de azért tévedés ne essék: ízig-vérig amerikai köntösbe bújtatott asszociációkat látunk. Az Egyesült Államok történelmi kisebbségi érzéséből származtatható Ödipusz-konfliktus, a gyökerek elleni lázadás – amit nevezhetünk Európának, apának vagy Istennek – egyaránt megbújik Jack és apja problémás kapcsolatának allegóriája mögött.

Az élet fája nem pusztán az embereket osztja meg, hanem az egyes individuumot is: belső konfliktust szülhet az a visszatetszés, amit az első megtekintést követően érezhetünk az ősi, de tartalmas gondolatok túlburjánzása okán. Ez a film az a film, ami annál többet nyújt, minél többször nézzük meg, egyre több és több időt hagyva nekünk, hogy elmerüljünk önmagunkban.

Az élet fája (The Tree of Life) 2011. Rendezte és a forgatókönyvet írta: Terrence Malick. Főbb szereplők: Brad Pitt, Sean Penn, Jessica Chastain. Forgalmazza: SPI és Corner Film.