G. a kémények, kormos, hosszú lakóépületek, horpadt utak mögötti új diszkontba ment be, egy külvárosi áruházba, ami a napokban nyitott. És várta a tisztelt vevőket. Mert mindenki számít. Az éhség nagy úr, az éhség felzabálja a lelket. És G. nagyon éhes volt, és szerette a lelkét, ezért bement a lapos épületbe, fogta a himbálódzó bevásárló kocsit, tolta be a sok tarka áru közé, vett csokoládét, kólát a polcról, aztán indult a pénztárhoz. És ekkor vette észre, hogy nincsen pénze. Semmi. Az új, még kihalt betonépület-áruházban, a francia pezsgők előtt kiverte a verejték. A teste szólt, enni kell, az esze visszaszólt, az otthona messze, órákig tart, mire hazaér, de enni kell, ez joga az embernek, és ekkor elfogta a düh, és döntött: eleget fizetett életében. Most nem. Most már nem fog. Ezúttal ellopja, kiviszi, megeszi. Ingyen, mert ez jár neki. Éhes. Befordult a polcok közé, a pulóvere alá dugta a csokit, a kólát. És elindult a pénztárhoz. A pénztárban fiatal nő ült, G. mutatta, semmije, ő semmi itt. A lány unottan nézett, G. átsétált. Ekkor lépett hozzá egy férfi, uram, mondta, kérem. Ő felhúzta a szemöldökét szórakozottan, mi van? Mit akar? Kérdezte. A férfi ekkor megfogta a karját, és azt mondta, jöjjön, nem kell ez itt, a biztonságiaktól vagyok.
Mi nem kell, kérdezte ő még mindig, hová és miért menjek? És ki maga? A férfi rántott egyet a karján, mit okoskodik? Jöjjön már, mondta, az irodába. G. arra gondolt, hogy az anyja mindig azt mondta, éhes ember soha ne menjen vásárolni. És, hogy ez milyen hülyeség. Ebben a világban az ember örül, ha nem éhes. Mit mondott, kérdezte a biztonságiaktól a férfi. Semmit, válaszolt G., nem értem ezt az egészet, tette hozzá erőtlenül, az éhes ember mérges ember. Ez jutott eszébe. Az őr lassan ránézett, jöjjön csak, mondta halkan, majd odabent fenyegethet.
Az irodában mondták, tegye ki az árut az asztalra. Látták, ne húzza az időt, vegye csak elő. G. állt az asztal előtt, majd végül kitette a kólát és a csokit. Az egyik férfi, A. őr lefényképezte az asztalt és G.-t.
Neve, kérdezte a másik őr, B., az igazolványát kérem. Jegyzőkönyvet írunk. G. úgy döntött, életében eleget igazolta magát, és elég volt, nem adom, mondta, magának nincs joga ilyet kérni, nem és nem. A. gúnyosan nevetett, majd azt mondta, ne akarjon bajt. Ne akarja, hogy rendőrt hívjanak. Mindegy nekem, mondta G., életemben soha nem loptam, de most nem volt…, de nem magyarázom el maguknak, minek? Voltak már éhesek? És szomjasak?
A. és B. komoran hallgatták, aztán A. kihúzta az asztalfiókot, onnan kivett egy fényes diktafont, kikapcsolta, majd intett B.-nek. B. ekkor mellbe lökte G.-t. Ő feldöntött egy széket, a falnak zuhant.
Ez az alak nekem támadt, mondta B., a tolvaj bejön az új áruházba, a környékünkre, lop, és rám támad. G. feje fájt, a homlokát beütötte a falba. Eltévedtem, délelőtt rossz buszra szálltam, állt fel lassan, törölte az arcára szivárgó vért, de minek mondom ezt magának? A. hallgatott, B. őr megkérdezte, miért nem adja át az igazolványát? G. azt felelte, mert elege van. A. és B. néztek rá, A. azt mondta, hogy ha nem igazolja magát, joguk van kényszerítő eszközt használni, ha kell.
Gregornak hívnak, mondta G. könnyedén, van becenevem is, de azt talán már nem kell elmondanom. És megkérdezte, megeheti-e a csokit az asztalról, mert éhes. Azért is jött be a boltba. Eleget éhezett életében. Többet nem akar. Egy pillanatnyi éhség is elviselhetetlennek tűnik már. És kólát is inna, mert szomjas is, és többet nem akar szomjúságtól szenvedni. B. ekkor ütötte meg egy gumibottal. A vállát. Nagyon fájt. Mintha erős és bénító elektromos ütést kapott volna, de G. csak állt és arra gondolt, ez új dolog. Ez a verés. Az életében. Mit mondtál, kérdezte A. halkan, mi neked az új? Szomjas vagyok, felelte G., inni akarok. Eleget vártam életemben a jóra, adjanak már inni. És dobbantott a lábával. A. ekkor ütött az arcába, B. felröhögött, kicsavarta G. kezét, és a földre nyomta. Nagyon fájt, ahogyan B. a hátán ült. Térdelt? G. nem tudta, csak azt gondolta, nem akarja. Ezt sem. Hogy egy kövér ember ő a hátán térdeljen és közben nevessen. Kérte, hogy engedjék el. Inni akarsz, kérdezte A., és felröhögött; enni is kérsz? Mit hozzunk? Mondtam, válaszolta G., kólát, ha lehet.
Röhögtek. B. erre G. ujjaira lépett, A. pedig lefényképezte őket. B.-t a földre nyomott G. hátán, mert ez nem lehet igaz, hogy ekkora állatot fogtak.
G. ekkor megrázta magát, B. sziszegett, megfeszítette a testét, de ez nem segített, ő lelökte a kövér, puha testet, könnyedén felpattant, az asztalról felkapta a gumibotot, majd A. arcába ütött. Háromszor. Pontosan a szemébe. Utána elvette az asztalról a csokit és futni kezdett. Ki az épületből, ki a szabadba, a kihalt utcán lefelé.
Követték. A. és B. és egy harmadik férfi. Rohadék, állj meg, szétrúgom a fejedet, ezt üvöltötték egyre mögötte. Hallotta, hogy fémesen csattant valami, utána lőttek, valószínűleg gumilövedékkel, G. futott tovább, és arra gondolt, ez új dolog. A futás. De milyen szép. És hogy mostantól futnia kellene minden hajnalban. Futott tovább a sötétedő, széles, kihalt utcán.
Aztán látta, hogy B. elmaradt, csak A. és a harmadik férfi követte. Ekkor pillantotta meg a temetőt. A rozsdás vaskapu nyitva volt, G. befutott a homályba, a sírok között rohant tovább. Aztán elfogyott a lélegzete, nem bírta tovább. Hirtelen azt érezte, eleget menekült életében, nem fog többet. Leült egy sírra és várt.
A. és a harmadik, ismeretlen férfi megálltak előtte, majd zihálva rángatni kezdték, rugdalták, ütötték. Ekkor az egyik sír mögül férfi bukkant fel a sötétből. Rongyos ruhában, borzasan, sárosan, kezében kalapáccsal. G.-re nézett, aztán megkérdezte tőle, mit akar? Mi legyen ezekkel?
G. azt kiabálta, pusztuljanak.
A férfi némán fejbe vágta A.-t, aztán kétszer a vinnyogó harmadik férfit. Utána G.-hez fordult és azt mondta, eltemeti őket, ezeket itt már nem fogja keresni senki.
Ne aggódj, mondta aztán lassan G.-nek, de a lelked mostantól, bármit is teszel, mostantól az enyém.
