A lovas filmek mára már szinte külön zsánerré nőtték ki magukat, mely sokkal inkább szól a TV előtt ülő fiataloknak, mint az érettebb nézőknek, mivel a legtöbb lovas film egyben ifjúsági mozi is. A gyerekek valamennyire talán még bele tudják élni magukat az állat kalandjaiba, mi felnőttek azonban nem tudunk mit kezdeni vele. Főleg akkor nem, ha az eseményeket háborús köntösbe csomagolják.
Történetünk azzal kezdődik, hogy a fiatal csikót, Joey-t – nemes állat létére – igahúzónak állítják be új gazdái, a Narracot család. A lóról időközben kiderül, hogy jóval több, mint aminek elsőre látszik, így aztán a tökéletesség-kultusz hajszálpontos mintatermékévé válik: akik szépek, azok érdemesebbek az életre, a szeretetre és természetesen okosabbak is. Értik továbbá, amit a szerencsétlen emberek akarnak tőlük, még a gazdi hívószavát is felismerik. Joey persze nemcsak erősebb egy igahúzó állatnál, hanem gyorsabb egy versenylónál is, épp csak repülni nem tud, bár egy tankot azért így is képes átugrani. Aztán kitör a háború – igazából tök mindegy, hogy melyik –, és a lónak mennie kell. Albert megígéri, hogy érte megy.
Michael Morpurgo ifjúsági regénye viszont nem a csodaparipáról és önzetlen gazdájának különös kapcsolatáról szólt, illetve nem csak erről. Sokkal inkább azt mutatta be, hogy a ló útja során milyen emberekkel találkozik, és hogy ezeknek az embereknek az életében miféle drámák játszódnak le. Ezen körülmények felvillannak ugyan a filmben is, csakhogy mindegyik teljesen érdektelen marad a néző számára, mivel ordító közhelyekről van szó. Mivel a főszereplő lényegében tényleg egy ló, A-kategóriás sztárokat nem találunk a stáblistán, csak a mellékszerepekben tűnnek fel nagyon-nagyon ismerős arcok. Az öreg szerelő a Drive-ból, a spíler a Spílerből, a vezető oktató a Hajrá, boldogság!-ból, fiatal srác a Felolvasóból, meg Loki a Thorból, Lupin a Harry Potter-ből és a BBC-s Sherlock Holmes. Ha más nem is, ennyi biztosan be fog ugrani róluk. Közülük David Thewlis egyébként annyira jó, hogy egy ideig hihetően többdimenziós figurát játszik, de csakhamar kiderül, hogy csupán egy impotens taplót alakít, aki épp földbirtokosként sanyargatja a békés káposztatermelő háborús veteránt a jeffersoni agrártársadalom idilljében.
Ezeknél a papírmasé figuráknál viszont akad még rosszabb, amit leginkább a főszereplő Albert és idétlenül vigyorgó cimborájának kapcsolatával lehetne a legjobban szemléltetni. Miután Albert saját életét kockáztatva menti meg a rajta folyton poénkodó “apám kinyalja a seggem” srácot, végignézi, ahogy a legjobb barátja szörnyethal. Sajnáljuk őket? Megérint a drámájuk? Nem. Mert mit tudunk kettejük kapcsolatáról azon kívül, hogy az egyik folyton röhög, miközben a másik a lováról beszél? Két áthúzás a forgatókönyvben, és a srácnak nyoma sincs. A dezertőr németekkel ugyanez a helyzet, egy értelmes szót nem voltak képesek váltani egymással, ami tovább színezné testvéri kapcsolatukat. Joey egyébként mindenkire halált hoz, aki megpróbálja gondjába venni, még a saját párjára is, merthogy ebben a filmben még olyan is van. Ló-szerelem. A konklúzió persze mindig az, hogy a háború rossz, és az tehet az egészről. Sok új tehát nincs a nap alatt, de a Hadak útján sokkal inkább szeretne szimpla dráma maradni, emberi sorsokról. Háborút illető morális kérdésekbe, vagy fals – esetleg szórakoztató – dicshimnuszokba nem szeretne belefutni, bár a bátorságról így is kapunk néhány tételmondatot. Nem is a kritikus hangvételt hiányolom a filmből, hanem egy épkézláb ötletet. Spielberg ehelyett inkább arra koncentrál, hogy milyen kameraállásokból és mennyire éteri naplementében tudja felvenni a lovat, ami egyébként szép is.
A Hadak útján is a tartalmasnak szánt látványmozik egyre terebélyesedő csoportjához tartozik, amik csak ürügy szintjén képesek mondani valamit a világról. A Ryan közlegénynél vagy a Sólyom végveszélybennél – csak hogy háborús filmeknél maradjunk – ez a recept még valamelyest működött, talán mert az üzenet bele volt kódolva a gépfegyver recsegésébe. A Hadak útján viszont nem próbál szembesíteni a háború borzalmaival, még csak vér sincs benne, lényegében nem is háborús film (ahogy a Pearl Harbor sem volt az). Sokkal inkább egy szentimentális giccshalmaz. John Williams zenéje önmagában jól fest, ahogy Janusz Kaminszki képei is elragadóak néhol, de a kettő együtt totálisan kioltja egymást. Spielberg néha a határvonalon egyensúlyoz, de legtöbbször átbillen rajta. Pedig tud ő zsonglőrködni háborús témákkal érzelmes köntösben, nézzük csak meg – a szintén általa rendezett – A Nap birodalmát. Az, hogy esetleg van néhány tényleg jó jelenet, ekkora hibafaktornál már szóra sem érdemes.
Legutóbb a Cowboyok és űrlények akarta ilyen hévvel felmondani a kötelező sablonszótárat. A Hadak útján annyival azért jobb nála, hogy legalább a dramaturgiában van valami érdekes, mert kezdetben a Hosszú jegyesség (szintén nem háborús film) nyomozósdijára hajaz, de a játékidő előre haladtával egyre világosabb, hogy Albert nem nyomokat követve fogja megtalálni paripáját, hanem csak véletlenül összefutnak az egyik fronton. Persze hiba lenne azt állítani, hogy a Hadak útján sokkal több szeretett volna lenni, mint ami lett, mert pontosan olyan, amilyennek az előzetesben is láthattunk. Cukormázas paci-mozi vörös égbolttal, a háború szélsőségeibe rakva, helyenként Spielberg-féle cuki kacsákkal tarkítva. Csalódni csak azok fognak, akik többet vártak.
Hadak útján (War Horse), 2011. Rendezte: Steven Spielberg. Forgatókönyv: Lee Hall & Richard Curtis, Michael Morpurgo azonos című regénye alapján. Főbb szereplők: Jeremy Irvine, Peter Mullan, Emily Watson, David Thewlis, Tom Hiddleston, Benedict Cumberbatch, Eddie Marsen, Robert Emms, David Cross. Forgalmazza: Forum Hungary.
