Nem is gondolnánk, hogy a hirtelen feltörő emlékezést valójában a test irányítja. A kívülről tapasztalható illatok, hangok, ízek vagy akár az érintés a testben megtapadt emlékeket hívja elő. Ilyen az impresszió. Erre a gondolatra alapoz Király Kinga Júlia legújabb, A test hangjai című kötete. Az 1976-ban született marosvásárhelyi író-dramaturg könyve olykor a kísérletezés jeleit mutatja; tizenegy részből álló novellafüzére kifinomult érzésvilágról tanúskodik, ugyanakkor hiányosságai is vannak.
A test hangjai a testben megtapadt emlékezet megszólaltatására vállalkozik. Mindenekelőtt elbeszéléskötet, melyben a mesélés kapja a főszerepet. A tizenegy történet laza füzérét egyetlen mesélőtől halljuk, nevezetes Váli Grétitől, aki a testében megszólaló jelzéseket hívja segítségül, hogy kibontsa a saját és az idősebb generációk emlékezetét. A kötet anekdotikusságában regényszerű próbál lenni, amit nem cselekményességével, hanem stílusával, mozaikosságával és benyomásjellegű emlékezésfutamokkal ér el, mintha a nőiség egyetemes zeneiségét kívánná megragadni. A főhős, Váli Gréti elbeszéléseiből ismerjük meg a fiatal nő kiszolgáltatottságait, örömeit, a férfi test utáni vágyat, illúziókat, az eszmék magunk általi megcsúfolását. Történeteibe egy fiatal, szenvedélyes nő emlékezetén keresztül nyerünk bepillantást – flört a nagykövettel, szerelem a velenceivel, majd Lázárral. Az anya generációját Zára képviseli, a maga kihűlt házasságának történetfoszlányaival. A nagymama nemzedékéből Gitta és nővére, Klió, a régmúltból pedig az igazi ledér, a felakasztott Trencséri Zója példázza az önkényes nőt, aki a társadalmi-morális keretekből is kiesik.
A könyv utalásrendszere kellően kidolgozott. Miközben a mesélés lendülete viszi előre az elbeszélést a boldogság és elhagyatottság állapotain, Gréti saját emlékein és a családi legendárium darabjain keresztül. Amíg a történés erre-arra kacskaringózik, addig a gondolatfolyamok képi hasonlatai, szellemes asszociációi összefűzik, egységbe hálózzák a különálló történeteket. Egy megfoghatatlan prózai anyag úgy áll előttünk, akárcsak a zene hangjai. Valahol a test matériája és egy személyesen fiktív valóság között lebeg. Ugyanakkor helyenként zavaró ütemben vándorol a szerző az elbeszélésnemek között. A szöveg egy-egy életszerű szituációból álomszerű folytatásba lép át, majd úgy tér vissza, hogy helyszínt és időpontot is vált: „Szóval csak ücsörögtek, a nap már magasra hágott, lefőztek még egy adag teát, eljutottak a japán-tárgyalás tetőfokára, vagyis kerülgették a forró kását, hátha ettől jobban kihűl, s alkonyodott mire a fotográfus észrevette, hogy bár egyre inkább érdekli, a tárgya nem látja őt. Védtelen lesz, metszőn védtelen, fekete és fehér. A hatalmas páncélszekrényből több objektívet is előszedett. De valahányszor keresztülnézett rajtuk, olyan súly telepedett a szemhéjára, hogy minduntalan a mögötte álló asztal sarkába kapaszkodott, nehogy eldőljön.” (101. ) – Ez a fajta diszharmónia, a nehezen követhetőség sajnos végig jellemzi a szöveget.
A test hangjainak közös motívumrendszere az, ami átszövi és egységbe foglalja a könyv különböző helyszínein és időben játszódó elbeszéléseit. Valamennyi novella egy a testet tápláló élelmiszer vagy ital nevét viseli címként. S anyagában mindegyik kapcsolatban is áll a szöveg motívumaival. Vegyük például A méz című elbeszélést, mely a történelmi nemzedék fejében játszódik, az utolsó ledér történetét foglalja magába, s erőteljesen alapoz a testnedvekre. „Eleinte csak szikrázó torokkal bömbölték fel az égre éhségüket, aztán természetes életösztönüktől hajtva már nem pazarolták másra az apadó nedveket, s végül még a ritkán kiejtett szavaknak sem maradt ereje, lévén, hogy aki kiejtette őket, nem gondolt immár semmire. Nem volt a kérőknek könnyű dolga.” (235.) Vagy ott van A só című szöveg, amely a gyerekkorból felsejlő illatokat kapcsolja össze, és ezek impressziója indítja meg az emlékezést. „Most a bordófalú hálószobában állott verítékszag terjengett, amely ugyanolyan fojtó volt, mint a tíz évvel azelőtti anyaölbe rekedt tengerillat, vagy a kötelező esti séták illata, amelyet a part közelében fickándozó delfinek finom permettel itattak át, és, ha pontos akart lenni a hirtelen ráakaszkodó visszatekintésben, holott a pontosság, legalábbis az emlékezésé, nem feltétlenül akarat kérdése, mert a részletek úgy keresik az összetartozást, mint a párává vált vízmolekulák, amikor cseppfolyóssá készülnek újra összeállni” (43−44.).
Ledérkönyv, olvassuk a kötet alcímét, ami a szenvedélyeknek való kiszolgáltatottságban, a kitárulkozó történetmesélésben nyerhet indoklást. A gondolatfutamok esszenciája képi hasonlatokban, metaforában lepárlódó szellemes asszociációkat hoz létre. De néha úgy érezni, ezek az őszintének tetsző megnyilatkozások inkább elbagatellizálják a vallomást. A kötet azon elbeszélései kedvelhetők jobban, melyek híján vannak az effajta súlytalanításnak. Kidolgozottnak látom viszont a kötet utalásrendszerét: a visszatérő szereplőket, motívumokat, amelyek átszövik a könyv különböző helyszínein és más-más időben játszódó, olykor eltérő stílusú elbeszéléseit.
A test emlékezete tehát illatokat, ízeket, felvillanó képekből mozaikszerűen összeállt epizódokat, de még inkább hangokat jelent. A szerzői intenció szerint az érzések hangfrekvenciákkal azonosíthatók; az emlékezés mélyéről induló hang elviselhetetlen robajjá válik, mire a nyaki ütőérhez ér, és a dühnek van a legalattomosabb kiterjedése, amely a lihegéstől a vinnyogásig az emberi fül számára fölfogható hangtartomány. A test emlékezete harmonikus és diszharmonikus zenei hangokban ölt testet Király Kinga Júlia prózájában. Zeneműként szólalnak meg a szerelmi viszonyok, a megcsalt hűség bömbölő hangjai, a családi legendárium szimfóniája és a hétköznapok összhangzata.
Kérdés, hogy mennyire sikerült megragadni a történetek közötti közös zenei szálat. Mennyire tekinthető a könyv egy egységes „partitúrának”. Bár a test hangjai valóban lehetnek rendezetlenek, ahogy ezt az összeszabdalt történetvezetésben érezhettük, a róla szóló szövegek azonban Király Kinga Júlia tolmácsolásában talán túlságosan is csaponganak ahhoz, hogy a test emlékezetének és hangjainak valamiféle szüzséjét feltárják. A víz című záródarabban egy domináns férfihoz való illeszkedés kudarca után odajut a női elbeszélő, hogy az emlékei által önmaga szólamát fedezi fel. A kör tehát bezárul, és így a könyv is célirányosan önmagához érkezik, csak a terjengősség lehet az, ami az olvasót gátolhatja ebben a közös megérkezésben.
Király Kinga Júlia: A test hangjai, Kalligram, Budapest, 2011.