A múlt és a jövő egysége

A X. Debreceni Költészeti Fesztivál a Libakerti Könyvtárba és a Kölcsey Központba csábította az irodalompártoló közönséget április 11. és 13. között. A programfüzetet szemlézgetve egy olyan többrétegű és izgalmas eseményre készülhettünk, amely a költészeten túl kitekint a populáris kultúra és a vizuális műfajok szomszédos mezejére, s mintegy közös nevezőt keres képhez és szöveghez, testhez és intellektushoz.

A rendezvény a 100 éve született debreceni költő, szerkesztő, Kiss Tamás verseinek szavalóversenyével kezdődött, majd a Kölcsey Központban a szerző emlékestjével folytatódott, ahol szövegeinek tükrében idéződött fel érzékeny és bensőséges viszonya szülőföldjéhez, a költészethez, s kora történelméhez.

A Költészeti Fesztivál második napjának zárásaként került sor a Kulter Szalon-estre, mely audiovizuális performansszal tette még izgalmasabbá a magyar irodalmi, vizuális és populáris kultúra találkozási pontjait és a költészet új lehetőségeit boncolgató beszélgetést. A Bényi Árpád Termet kezdetben a Szőr Zoltán nevéhez kötődő Forgotten Dreams nevű kísérleti, eklektikus stílusú elektronikus zenei projekt beatjei töltötték be, melyek a lágy, melankolikus tónusoktól a ropogósabb, lendületesebb színezetű hangzásvilágig hozták a Szalon-est tematikájába illő kevert áramlatot.

A zenei köszöntő után kezdetét vette a beszélgetés a KULTer.hu munkatársai közt: Áfra János, Barna Péter, Dunai Tamás, Herczeg Ákos, Papp Sándor és Vass Norbert ült ki a publikum elé, a moderátor Ureczky Eszter volt. A beszélgető felek bemutatása után a Kulteres tartalmak és a rovatstruktúra került középpontba. Megtudtuk, hogy az orgánum moduljainak kialakításánál fontos szempont volt az olvashatóság és az összetett, heterogén tartalom. E törekvés szolgálatában születtek meg a vizuálkult, popkult és litkult rovatcímek, melyek már önmagukban is színes tartalmat ígérnek. Ezen felül Barna Péter arra is felhívta a figyelmet, hogy az online felületek egyik kiemelkedően fontos lehetősége az, hogy az olvasó reagálni tud az írásokra, „kidühöngheti” magát, s a Kulter erre regisztráció nélkül lehetőséget ad.

Az olvasóközönségre térve elhangzott, hogy a fiatalokat, gimnazistákat kívánták a szerkesztők gondolkodásra sarkallni, s úgy tűnik, ez a törekvés annak ellenére sem vallott kudarcot, hogy a felület olvasóinak jelentős hányadát az idősebb korosztály teszi ki.

A beszélgetés további részében a vizuálkult rovat működtetésének főbb szempontjai közt Vass Norbert kiemelte, hogy lényeges a szerzők kapcsán az, hogy Magyarország valamennyi városát bevonják a Kulteres diskurzusba, valamint említette az interjúkat, a színész- és képzőművészportrék fontosságát.

A folytatás hozta az ígért műfaji egybehangzások kibontását, mely izgalmas példák említésével tette érzékelhetővé a vizualitás (azaz kép) és szépirodalom (azaz szöveg) közti, immáron halványra radírozott határvonalak helyzetét, látómezőre emelve a zenét is, vizsgálva a zene-líra viszonyát, s az audiovizuális élmény narratíváját. A beszélgetés néma, ám mégis sokatmondó kommentelői voltak a kivetített képversek, s vizuális költemények, melyek közt láthattunk párat többek közt Kele Fodor Ákos munkái közül is. Az első napirendi pont a képvers-vizuális költemény közti oppozíció felkutatása volt, s annak tárgyalása, vajon a vizuális líra mennyiben vizuális (azaz kép), s mennyiben líra (azaz szöveg). Hogyan olvashatóak ezek az opusok? A képvers és a vizuális költemény közti különbséget az új értelem létrejöttével adhatjuk meg, ami szerint a vizuális költemény túlmutat a képversen, új jelentésrendszert teremt. A vizuális költészet egyéb látványelemekkel egészíti tartalmait, ezáltal ad új vagy többletértelmet – tette hozzá Áfra.

A befogadás problematikusságát illetően a tárgyalt képszövegek nehezebben appercipiálható jellegéről esett szó, mely a kevert médiumok sajátsága. A lineáris és a nem lineáris olvasási módozatok feszülnek egymásnak, melyek adott esetben elvárják, hogy állítsuk fejre a szöveget.

Miután Dunai Tamásról kiderült, hogy nem úgy áll a versekhez, mint mellette ülő kollégái, inkább saját kutatási területére tért át, a képregények és a líra kapcsolatát keresve vitte tovább a beszélgetést. A 19. századi képregény jórészt verses szövegekkel kísért rajzsorozatokat jelentett. A továbbiakban említésre került a Wilhelm Busch által megjelenített kultikus Max és Móricz történet is, valamint Gróf Balázs, aki dalokhoz is készít rajzsorozatokat, sőt ismeretes a Persona Non Grata Minimal című számához készített animációs filmje is. Mondanom sem kell, mennyire belesüppedtünk immáron az intermedialitás kusza örvényébe, de hogy még mélyebbre sodródjunk, Csordás Dániel Nocturne című, álomvilágból építkező, egyszersmind profán szimbólumokkal operáló, nem verses szövege került fókuszpontba. Igazán izgalmas, ahogyan a Konkrét Könyvek képregény-pályázatának fődíját is elnyerő Csordás-mű képes képekkel lírát készíteni.

Az említett örvény tágítása a zene-líra és az audiovizualitás kapcsán történt meg a beszélgetés további menetében, amikor is Papp Sándor kérte s kapta meg a szót. Már mondanivalója legelején kijelentette, hogy az alternatív zenei irányzat áll hozzá a legközelebb. Duruzsolás indul, a teremben ülő „vadmetálos” begrimaszol, sokan szelíden mosolyognak.

Papp szóba hozza a Puskás-testvérek West Balkán-narratíváját, a tragédia feldolgozását, s kiderül, hogy a klipben megjelenő táncbeszédre mint a líraiság hordozójára tekint. (Talán mellékes az a kommentem ehhez kapcsolódóan, hogy ezzel a divatos, kevert médiummal, a tömegek kódrendszerébe ágyazódott tragédia feldolgozásával, a klip könnyed stílusával, az elektronikus zenei feltéttel egyúttal remek marketinget kreáltak maguknak a készítők.)

A Puskás-testvérek feldolgozása után a 30Y összetett szövegvilágára terelődött a szó, s arra, ahogyan a zenekar megjeleníti az irodalmat a színpadon. Beck Zoltán, a zenekar frontembere, aki nem mellesleg évtizedes barátságban áll Jónás Tamással, s jelentékenyen dolgoznak együtt, egyik interjújában így értelmezte a líra és a zene kapcsolatát: „[…] a lírát nem kell megmenteni, mert a líra van, működik. […] lehet, hogy ebben az időben ennyit tud a líra: egy-egy erős verset egy-egy izgalmas hétvégén. És lehet, hogy ez pont elég is neki. Amiben biztos vagyok, hogy rossz stratégia, ha azt gondoljuk: vannak a lírát pótló elemek. Vagyis ha a líra nincs, akkor van más, ami majd olyan lesz, mint a költészet. Például van egy rockzenekar, aminek születnek dalszövegei, azok a dalszövegek nem akarnak és nincsenek is köszönő viszonyban azzal, amit lírának nevezünk. Nem az a dolguk, nem az a létezésmódjuk, nem úgy működnek, nem úgy hatnak.” Majd hozzáteszi: csapnivaló költő lenne, s még ő sem olvasná verseit. Ami bizonyos, hogy a 30Y szövegeiről azt gondoltam kezdetben, hogy egy magyaros szakest kellő ékei lehetnek, s amolyan félbódultan „bogozd ki, ha tudod”-textusok. Mindenesetre úgy fest, kinőtte a csak a magyarosok és Beck Zoltán számára értelmezhető kontextust.

A zene mint a szöveg segédje lép be, s Vass Norbert ezután felhívja a figyelmet arra az újraértelmezett ősi jellegre, amelyben a vers visszaíródik dallá. Ehhez szolgáltathatnak példát Yonderboi mixei, melyeken a zenei alátétre verstöredékek kerülnek, mondjuk Pilinszky-szövegek. De ugyanilyen oda-vissza játékokat fedezhetünk fel az imént említett Beck Zoli és Háy János között. A zeneiség és a költőiség így korosztályokon át ívelhet – teszik hozzá Vassék – a kortárs zene eljut az idősebbekhez, a vers a fiatalokhoz. Ugyanilyen intermediális összetettség adódik a könyvfilmek által is – egészíti ki Áfra a beszélgetést.

Az elitirodalom és a popkultúra találkozásánál előkerülnek a Heaven Street Seven időmértékes lüktetésű szövegei is, majd Vass Norbert a popkultúra köntösébe bújtatott elitirodalom és kortársai közti baráti viszonyt a generáció problematikájából vezette le. Barna Péter a mediális közegek egybefolyása kapcsán szólt arról, hogy nem kellene annyira túldimenzionálnunk a fennálló helyzetet, ugyanis a versnek muszáj valamelyest kimozdulnia saját közegéből, hogy manapság érdekes legyen. Egy látványra éhes generációt, amely nap mint nap horribilis adagban kapja a vizuális injekciókat, ki kell elégíteni valahogyan. Ekkor, a vers kimozdulási lehetőségei kapcsán Ureczky Eszter a slam poetryre vezette át a diskurzust.

A slam poetry kapcsán az a legizgalmasabb, hogy nem a líra helyeződött át a popkultúrába, hanem a popkultúra felől jött a líra. Amerikai népköltészetnek aposztrofálhatnánk a műfajt, melynek másik elemi tulajdonsága, hogy közösségi költészetről beszélünk vele kapcsolatban. A rapszövegeket egy performansz keretében adják elő, mely tömegeket vonz. A színpadiasság, a performansz-jelleg más szintre helyezi így a szöveget.

Ugyanakkor Herczeg Ákos szerint kétséges, hogy a slam poetrytől el lehet jutni József Attiláig. Ha abban a tekintetben vesszük a slam poetry projektet, ahogyan az egyik főszervező, Saiid (Akkezdet Phiai) vélekedik róla, az én véleményem szerint sem. Ugyanis ő vallja, hogy a slam poetry közelebb hozza a fiatalokat a lírához, egyszersmind megkedvelteti velük a költészetet. Viszont a slam poetry egy egészen más műfaj, egy egészen más befogadói attitűdöt céloz. Ha nem lennének alatta kopogós beatek, s nem lenne az egész egy party, nem gondolom, hogy a közönség soraiban bólogató fiatal beülne egy József Attila-emlékestre. (Nyilván olyanok is akadnak, akik igen, de azok nem a slam poetry miatt.)

A közösségi rítusba ágyazott szórakozási felület viszont legalább annyiban szerencsés, hogy általa megidéződik a líra, újrapozicionálódik, egy külön műfajban éled újjá. Az előző századok újító szellemiségű szerzői nem kizárt, élvezték volna az új lehetőségeket. Hozzátenném, a slam poetry kapcsán érdekes lehet az is, ahogyan az előadó szöveget választ. Mi alapján esik például saját szövegére, vagy József Attiláéra a választás? Pusztán ritmikai kérdés, vagy közben azért értelmezői folyamat is zajlik?

Ha már az értelmezői folyamat került felszínre, a beszélgetés során újra meg újra előkerült az Ureczky Eszter által megemlített Ágnes Vanilla József Attila-feldolgozása. Az énekesnő adaptációja versszakokat hagy ki, ami egyértelműen értelmezői folyamatot láttat, ám ez például Hobó esetén nem mondható el, viszont ő is egyfajta hozzáférést ad a szöveghez – jegyzi meg Vass Norbert. A zenéről való beszéd zárásaként említődik meg a Beatrice és Szkárosi Endre izgalmas, többközpontú, hibrid projektje, melyben munkásgyerekeknek szolgáltattak dalszövegírói felületet egy pályázat keretein belül.

A beszélgetést lezárva Ureczky Eszter felelevenítette a tavalyi költészet napjára elkészült versmob 0411 című dokumentumfilmet, melyben negyvennégy költő vall a versről, annak helyéről, s jelentéséről. Végezetül a beszélgetők feladata válaszolni, mit jelent számukra a költészet.

Vass Norbertnek a költészet ima, Áfra Jánosnak áthelyezési kísérlet, melyben kiterjeszthetjük magunkat. Itt újabb kérdés merül fel: vajon a kritikus és a művész attitűdje hogyan fér meg egy testen, egy intellektuson, egy lelken belül? A választ Vass Norbert és Áfra János együttesen adják: szegmentál az ember, van jobb és van bal agyféltekéje, s talán így képes a költő kritikát is írni. Egyes szövegek adják magukat a kritikára, mások inspirálnak valamilyen módon. Visszakanyarodva az előző kérdéshez, Barna Péternek a költészet kiutat jelent, Papp Sándornak intimitást. Herczeg Ákos szerint a jó versbe bele kell halni, Dunai Tamásnak a gondolkodásváltást jelenti a lírai szöveg.

Az est záróakkordját a Fjord in the Orange Juice Sky nevű „avant-elektropop” stílusban alkotó duó audiovizuális projektje szolgáltatta. A bő harminc perces performansz alatt különböző kulcsszavak ugrottak be annak megfogalmazására, hogy vajon mit láthatunk, mit hallhatunk. Paradoxonok hadát véltem felfedezni, elsőként talán a színpadiasság-színpadiatlanság ellentétére hívom fel a figyelmet. A produkcióban a két zenész, Dimitry Rekun és Kiss Boglárka egy vetítővászon mögött játszott, különböző effektekkel kísért elektronikus alapokra. A terembeli pozíciónktól függően vagy csak a vászon által tükrözve láttuk az előadást, vagy – a terem szélén ülők – „félig” élőben, mivel a téglalap alakú vetítővászonból olykor „ki-kilógtak” az előadók. Színpadon volt előadva, mégis hiányzott belőle mindenfajta teátrális elem. A mozgalmas audiohatást a mozdulatlan vizualitás törte meg: a hang és kép egyértelmű dichotómiája tűnt fel. Nem mozdultak a testek, s olykor olyan érzésem támadt, mint amikor egy mozgalmas világot megjelenítő fotó eseményeit továbbgondolva a legapróbb részletek mozdulnak meg. Itt is valamilyen „mintha-mozgást” láthattunk, mely mellőzi a mimika általi értelmezési lehetőséget is. Arcok sincsenek, csak a terem szélén ülők látják Dimitry tenyerébe tett arcát, vagy azt, ahogyan a szaxofontól megszáradt ajkát megnyalja. Valamilyen izgalmasan kaotikus harmónia áramlott a performanszból, a mediális közegek különleges elegye született meg. A sejtelmes, visszafogott hangzásvilágban számomra a szaxofon erotikája is érdekes volt. Talán a nyolcvanas évek végi, kilencvenes évek eleji amerikai filmek szexjeleneteire kapcsoltam át. Kifelé menet hallottam olyan véleményt, hogy kép nélkül sokkal jobb lett volna az előadás, s hogy így terjedelmes volt, hiszen a mozdulatlanság unalmas. Számomra ebben a formában sokkal több kérdést nyitott meg, mintha egy „sima” fellépésen vettem volna részt – főleg a beszélgetésen elhangzott gondolatok tükrében.

Kulter Szalon-est a X. Debreceni Költészeti Fesztiválon, Kölcsey Központ, Debrecen, 2012. április 12.