Gary Ross filmje olyan, mint a Battle Royale, az 1984, a Truman Show és Az ötödik elem összekeverve, felrázva, és néhány ókori Rómára való utalással felöntve. Érdekes próbálkozás. Könnyen kisülhetett volna belőle valami nagyon eredeti is. Csakhogy a bizarr jövőkép, illetve a modern szórakoztatóipar kulisszái pusztán háttérként szolgálnak egy unalmas és eléggé kiszámítható történethez.
Hogy ez a történet hol és mikor játszódik, a filmből nem derül ki. Réges-régen, egy messzi galaxisban? Vagy itt a Földön, a jövő Amerikájában? (Persze, ha ismerjük a könyvet, akkor világos, hogy utóbbi.) Mindössze annyit tudunk meg, hogy van egy állam, amelyben volt valaha egy lázadás. A lázadás győzelmével aztán új rend jött létre. S hogy e felkelés fontosságát hangsúlyozzák, évfordulóját pedig méltóképpen megünnepeljék, minden évben rendeznek egy véres játékot. Az éhezők viadalát. Ehhez az ország tizenkét körzetéből egy-egy fiút és lányt választanak ki, akiket rövid harci kiképzés után egy óriási erdő-díszletbe engednek, hogy ott a tévénézők milliói szeme láttára gyilkolják le egymást, míg végül csak egyikük marad életben.
A film főszereplője, Katniss Everdeen (Jennifer Lawrence) önként jelentkezik a viadalra, hogy ne a kishúgának, az eredetileg kisorsolt Primnek kelljen részt vennie azon. A társa Peeta Mellark (Josh Hutcherson), mentora pedig az egykori bajnok, a részeges Haymitch Abernathy (Woody Harrelson) lesz. Együtt utaznak a fővárosba, ahol a küzdelem helyszínéül szolgáló aréna áll. Mielőtt elkezdődne a gyilkos kaland, a showman Caesar Filckeman (Sanley Tucci) műsorában próbálhatnak támogatókért lobbizni, az elitnek ugyanis van némi beleszólása a meccs végső kimenetelébe.
Amikor elindul a torna, Katniss az erdőbe menekül, és bujkálni kezd, Peeta pedig összeáll néhány szervezkedő fiatallal (így próbálja segíteni a lányt). Mikor megölik a legfiatalabb résztvevőt – akinek Katniss a szabályokat felrúgva segíteni próbált –, az őt delegáló tizenegyes körzetben zavargások törnek ki. Hogy az embereket lecsillapítsák, a játékvezetők bejelentik, hogy változtattak a szabályokon: lehetséges holtversenyben győzni, hogyha a játék végére két, azonos körzetből érkező versenyző marad talpon. A rendezők terve beválik: Katniss nem lázad többé, hanem megpróbálja megkeresni Peeta-t, hogy együtt győzzenek.
A szereposztás majdnem tökéletes. Woody Harrelson, mint kiégett bajnok, Hutcherson a félszeg fiú szerepében, Stanley Tucci pedig ripacskodó műsorvezetőként alakít jól, de Donald Sutherland és Lenny Kravitz is remek választás volt. Az alig szóhoz jutó mellékszereplők csak miattuk nem maradtak szürkéllő papírmasé-figurák. Jennifer Lawrence játéka azonban kritikán aluli – különösen ezek mellett a férfiszínészek mellett. Amit Lawrence csinál, az szerintem a Barátok köztben való epizódszerepléshez is kevés volna. Utoljára Elijah Wood „játéka” volt ilyen semmitmondó és sótlan a Gyűrűk Urában. Egyszerűen érthetetlen számomra a szerepeltetése! Talán csak az utolsó tíz percben produkál valamit, amit színészi játéknak lehetne nevezni. Felháborító tehetségtelensége pedig élvezhetetlenné teszi a filmet.
A környezet ábrázolása kevésbé volt fontos a készítőknek. Ennek megfelelően – az utópikus moziktól eltérően – Az éhezők viadalában nagyon kevés nagytotált látunk. Sem a jövőbeli tájat, sem pedig a gigantikus fővárost nem akarja megmutatni nekünk a rendező. Rengeteg igazán közelit kapunk viszont, amelyeken csak egyetlen, vagy legfeljebb néhány arcot látunk, még a tömegjelenetek esetében is inkább csak az arcokat mutatják. S a nézőnek a helyszíneket, a helyzeteket is többnyire a részleteket bemutató képekből kell összeraknia. Ez a megoldás, illetve a sok kézikamerázás egy erős jelenlétérzetet kelt, ami igen hatásos. A furcsa, földöntúlinak ható zene pedig annyira jól illeszkedik a képekhez, hogy szinte észre sem vesszük az egész film alatt, hogy volt a hangokon és zörejeken kívül más muzsika is. Különösen hatásos például az a jelenet, amelyben Katniss a méhkast próbálja levágni: alig van némi hangulatfokozó zene, és az is a rovarok döngésével keveredik.
Ha már a háttértörténetről csak nagyon keveset tudunk, akkor azt várná a néző, hogy a szereplőket jobban megismerjük, ahogy a cselekményt jobban kibontják. De sajnos egyik sem történik meg. A film első negyvenöt perce emiatt rettentően lapos és vontatott – a szereplők motivációjára nem derül fény, s még a jellemük sem igazán rajzolódik ki. Ezután legalább az akciórészek szolgáltatnak némi izgalmat, de a karakterábrázolás terén továbbra is sok hiányossága van a filmnek. Így aztán a fordulat a végén, és maga az optimista befejezés is megalapozatlan, és giccsesnek hat.
Egyáltalán nem világos például, miért utálja eleinte Katniss Peeta-t. Többször villan fel egy emlékkép, amelyben együtt látjuk őket – ám abban nem történik semmi, ami a lány ellenszenvét megmagyarázná. Azonkívül, a verseny előtt éppen Peeta volt az, aki meg akarja mutatni: nem uralkodhatnak felette a szervezők. Katniss viszont egyszerűen csak nyerni akar. Nem tudni, miért, minek a hatására kezd el mégis menekülni, és másokat megmenteni. Ugyanúgy érthetetlen, miért lázadoznak az emberek Rue halála után. Hiszen a történet szerint ez a hetvennegyedik viadal – tehát elég sokat láthattak már. (Ezt nyilván azért nem értjük, mert semmit nem tudunk ennek az utópikus világnak a működéséről.)
Nem tudjuk meg igazán, milyen világ ez. Nem tudjuk, milyenek a versenyzők, mi motiválja őket. Nem tudjuk, mi ellen és miért lázadnak. Nem tudjuk, mi történik velük a verseny után. Röviden: nem tudunk meg gyakorlatilag semmit. Vicces, de magából a film címét adó viadalból is alig látunk valamit, hiszen végig a fák közt bujkáló Katniss-szel történteket követjük nyomon. De azért a végén megnyugodhatunk: hiszen hollywoodi szokás szerint ismét győz a hazugság, hogy az embernek bármi sikerülhet, csak akarnia kell…
Az éhezők viadala (The Hunger Games), 2012. Rendezte: Gary Ross. Írta: Gary Ross, Suzanne Collins, Billy Ray. Főbb szereplők: Jennifer Lawrence, Josh Hutcherson, Liam Hemsworth, Stanley Tucci, Woody Harrelson, Elizabeth Banks, Toby Jones. Forgalmazó: Forum Hungary.
