A sztereotípiák rosszak, a művészet demokratizálhatósága is rossz, a laikusok meggyőzhetetlenek, marad végül az elefántcsonttorony. Röviden ezekkel a gondolatokkal jellemezhető, miben volt más a Prózarázás második része az első alkalomhoz képest.
Kezdem azt hinni, hogy Falvai Mátyásnak fixációja az a bizonyos atlétatrikóban történő írás. Az est elején a bevezetőben ismét felemlegette azokat a hollywoodi kliséket, „sztereotip mítoszokat”, amelyek szerinte meghatározzák a prózaírókról kialakult képet a magyar olvasóközönség esetében is. Emlékeztetőül: a borostás, alkoholista, balhés életű fazon egy nap egyszer csak atlétatrikóban leül a régi típusú írógépe elé, és egy szuszra, lázas cselekvéskényszerben megírja a nagy művet, ami mind szakmailag, mind anyagilag óriási siker lesz.
Míg az első alkalommal Szabó Tibor Benjámin személyében egy olyan fiatal prózaírót ismerhetett meg a közönség, aki a sztereotípiákat egyfajta eszköznek tekinti, ha már vannak, amelyeket fel lehet használni, így jól jönnek az írónak is, addig a második est vendége, Gerőcs Péter teljesen más szemléletet képviselt. Rögtön azzal kezdte, hogy rossz dolog, hogy vannak ezek a sztereotípiák, amik ráadásul nem is annyira Hollywoodból rontanak ránk, hanem az európai zsenikultusz maradványai. Itt rögtön egy kis kultúr- és mentalitástörténeti fejtegetésbe kezdett, aminek része volt többek között az elit- és populáris kultúra 18. századi szétválása, valamint az ókori költőideál mibenlétének kérdése is, míg végül visszajutott a kiindulási ponthoz, nevezetesen rossz dolog, hogy kialakultak ezek a sztereotípiák a művészlétről. Régebben ő maga is próbálta meggyőzni az úgynevezett laikusokat, hogy az irodalom nem elefántcsonttoronyban születik, de be kellett látnia, hogy a laikusok meggyőzhetetlenek, és marad az elefántcsonttorony.
Gerőcs szerint az irodalom amúgy sem tudja, soha nem is tudta átütni a falakat, soha nem jutott el a valóban szélesebb közönséghez, az olvasás tulajdonképpen mindig ugyanolyan szűk réteg szokása volt. Az irodalomnak ráadásul van egy szükségszerűen elitista önértelmezése. Sőt a művészet demokratizálhatósága egyenesen rossz dolog, a művészetnek nem ez a jellege, a művészet nem demokratizálható. Komoly, az alkalomhoz képest talán túlságosan is súlyos gondolatokról volt itt szó, amelyeknek természetesen megvan a saját igazságuk, ám Gerőcs ide-oda csapongó előadásmódja miatt ezek az amúgy is könnyen félreértelmezhető szavak szerencsétlenül lógva maradtak a levegőben.
Falvai is inkább a sztenderd kérdéseivel folytatta a faggatózást. Szóba került ezen az esten is az „elsőkönyves para”, amin a házigazda azt érti, hogy az ember nagyon hamar szégyellni kezdi első kötetét. Gerőcs nem tapasztalt magán ilyesmit, bár nem foglalkozik már első kötete szövegeivel, azért még szereti őket. Látja hibáikat, esendőségeiket, de megtagadásról, gyűlöletről nincs szó.
Az első kötet, annak megjelenési körülményei kapcsán nem lehetett szó nélkül elmenni Márton László hatása mellett sem. Mint ismeretes, 1998-ban Gerőcs egy tehetségkutató pályázat díjazottjai között volt, jutalomképp pedig Márton László lett a mentora. Szerintem nem kevés provokatív szándék volt abban, ahogy Falvai rákérdezett, nem nyomja-e egy fiatal író próbálkozásaira rá a bélyegét egy mentor, nem áll-e fenn, hogy a mester rátelepszik a tanítványára. Gerőcs szerint van az emberben egy természetes majomkodás, természetes reflexió a mestere munkáival szemben, és tény, hogy Márton, aki az írásainak első olvasója volt, hatást is gyakorolt a szövegekre, de ez a mester−tanítvány viszony már lezárult.
Ugyancsak szó esett az est folyamán A Privát Mészöly című dokumentumfilmről is. Gerőcs elmondta, hogy neki korábban nem volt semmiféle szakmai kapcsolata a filmezéssel, hanem kedvese, Dér Asia által jutott el ehhez a kifejezési formához. Arra a kérdése, hogy ez a filmes kaland egyszeri alkalom volt-e, vagy tervez hasonlót hosszabb távon is, Gerőcs azt válaszolta, hogy egyszeri kalandnak tartja, ugyanakkor a film készítése közben megtanult vágni, és azóta elvállal ilyen jellegű munkákat is.
Nem maradhatott ki a beszélgetésből a Könyvhétre megjelenő új könyv, a Tárgyak című elbeszéléskötet és az éppen befejezett regény sem. Előbbiről inkább Falvai észrevételei voltak érdekesek, ahogyan a narráció és az elbeszélés tárgya közti túlzott távolságot, az elbeszélhetőség megkérdőjelezését, valamint a megkérdőjelezés megkérdőjelezését emelte ki. A regény kapcsán pedig felmerült a kérdés, hogy ez belső indíttatásból született-e, vagy a magyar irodalmi életben ismert „regénykényszerről” van-e szó. Gerőcs úgy válaszolt erre, hogy ő mindig regényt akar írni, csak aztán novella lesz belőle. Már tizenkét évesen is volt regényterve, s számos regénytöredéke is készült, amit aztán később megsemmisített. Regényt írni – ez egyébként egy paradox felvetés szerinte, hiszen a regény úgy van kitalálva, hogy azt nem lehet megírni, aztán van, hogy valahogy mégis sikerül. Az este folyamán a szerző Sehol atyám és Lecsókolomozott című írásait olvasta fel. Arra a kérdésre pedig, hogy számára mitől próza a próza, Gerőcs először nem akart válaszolni, majd közhelyeket próbált összeszedni, míg végül kvázi zárszóként annyit mondott: legyen jó a szöveg.
A Prózarázás következő beszélgetésének vendége Csapody Kinga lesz. Megláthatjuk tehát, hogy a női szerzők esetében hogyan is állunk a sztereotípiákkal. Van egy tippem, hogy az atlétatrikó ez alkalommal kevesebb szerepet kap majd.
Prózarázás vol.2 – Gerőcs Péter, Púder Bárszínház, 2012. március 28.
