(bocsánatot kérve Parti Nagy Lajostól)
Volt egyszer, hogy ne lett vóna… bőcs Gejza urunk épp mikor má majdnem lefejelte országunkat a gaz Eu-meg Rópa, úgy gondolá vala, megmenti igaz íróktársadalmát a gondolkodás szutykos, sáralkémiásos veszéjitől: felkőt reggöl, lefőzette az kávét, majd kaviáros, rántott nyiváklábbal szájában belenyútt valami díjas tálba, elkevert rajt kicsit, más fűszerekvel keveré annak silány ízit. Na, most szentté avatnak feleim, szót bele aranytükribe, mintha népéhez szóna ácsolt emelvényiről, teljesen meg vót elégedve magával. A bájos aranytükkör tsak nem akarta mutatni glóriát, szent fénykört bőcs Gejza szemje fehéribe, sőt még szemöldökin se. Ej, mivan kedves tükrömm, mé nem mutacc glóriásnak, magasztosnak, illen kinyilatkoztatás után. Nem felelé varázslatnak tükörkéje, tsak mutatta vala elégedetlen kőtők csoportját kiabáló szájukkal metafóra vudukat lövelve feléje. Haragra gerjedvén felparipázta magát es bekuncogott hivatalába szépen. Közben rázogatka ökleit, mán a fércbúkon is morognak, ejj aki panaszkodik el kell venni attól, há nem, lovacskám? Beérvén addig gondolkodott mitévő legyen, egészen tüskebokrot eresztett szakálla. Ezeknek mán semmi se lyó? Megspórolok nékik csomó időt, vesződséget, fejek törésit, asztán kiáltoznak, hogy nem köll a szamárvezető, a nyúka-piszka? Hogy nem lészünk irodalmi gyarmat? Micsoda hálátlan jobbágyok ezek? Hát tsak vigyázzkodjanak, úgy bezony! Gyorsan fel is hítta körmös vazallusit, pörköljenek mán oda ezeknek, írjanak ellenkiáltvány vagy tuggya ördög mis mit. Lebegett is a dobosbíró egész országunk felett. Ahogy így zsörtölőd es mérgelőd, megjelent irodája sarkába minden kőtők fejedelme Attila, es nagyban csóválta fejit. Ejnye, komám, mit csináltál? Hát szabad ezt? A nagy méregfelhőjétől először meg se ismerte hősünk a szellemet. Rá is rivallott, hát te mit akarsz, paraszt? Egyáltalán hogyan jutottál be? Előlépett ekkor a szobasarokból Attila, es szólás nélkül az asztalra vágott nagyot. Hujnya, most látta igazán urunk, ki es gyütt el hozzá, sápadzott orcája, és rángódzott szeme a nagy felismeréstől. Jaj, bocsánat, én nem…, fogott vón hozzá, mire amaz elkámforodott, csak az ütése helyén égett bele egy írás az asztal lapjába szépen: a nevemmel ne szórakozz, basa. Egészen szívre vette a történéseket, megkettőzték hát az őrséget, személyesen választotta ki a strázsákat, biztos, ami biztos. Aztat mesélik a gödrös csehókban, egy évig nem nyugodott lelkiismerettye, sóhajtozott álomtalanul éjszakánként, hallották tán még az üveghegyen balra és jobbra is a nyájukat terellő bojtárok.
