Ferdinandy György 2011-ben, a PICARO Kiadó jóvoltából megjelent könyve, A vadak útján nem egy klasszikus értelemben vett új kötet, hanem összefoglalás, már megjelent művek egybegyűjtött egysége, mely egy írói életutat követ végig.
Ahogyan már a könyv hátlapján is olvasható, egyes részei 1970 után már megjelentek, ám mostanra vált összefüggő nagyregény belőlük. A kötetet olvasva azonban felmerül a kérdés, vajon mennyire sikerül valóban regényformát öltenie a történeteknek, és egyáltalán miért fontos, hogy ne novellákként értelmezzük a szövegeket. Ennek meghatározása azért jelenthet problémát, mert maga a regényműfaj igen terebélyes családfával rendelkezik, ám ha a szövegek között találunk kapcsolódási pontot, már kijelenthetjük, hogy Ferdinandy koncepciója ebből a szempontból sikeresnek mondható.
Az elsődleges – és poétikai szempontból persze vitatható − közös vonás a szövegrészek életrajzi háttere. A regény ugyanis Ferdinandy életútjából ismert részletekből épül fel. Ismerős, a történelmi hűségnek megfelelő helyszínek és események sorjáznak, kezdve a hazából való kényszerű meneküléstől a francia élményeken át egészen a Puerto Rico-i egyetemi évek emlékéig. Ám mégsem érzem úgy, hogy itt az önéletrajziságon lenne a hangsúly, hiszen a központi cselekmény lineáritása sokszor nem egyértelmű, és több helyen érezheti úgy az olvasó, egy-egy élethelyzetbe nem azért kapcsolódunk be, hogy a történetet egészében megértsük, hanem hogy az elbeszélő lelki világában merülhessünk el, és azok az érzések kapjanak teret, amelyek a történések alatt lejátszódnak benne.
Itt térhetünk át a cím értelmezésére. A „vadak útján” igazából nem csak fizikai értelemben vett utat érthetünk, hiszen ugyanezen helyzetek akkor is bemutatásra kerülhettek volna, ha a főszereplő nem éppen Franciaországba kerül, vagy ha azután nem egy dél-amerikai egyetemen kezd el tanítani. Talán ezért is kevésbé hangsúlyos a helymeghatározás, melyet a szövegben gyakran a „trópusok” kifejezés jelöl. A „vadak útja” valójában a haza keresésének útját jelenti, hiszen poétikai szempontból a leggyakrabban visszatérő könyvbéli motívum maga a haza és annak különböző értelmezései. A probléma persze kétélű. Egyrészt arról van szó, hogy a szereplő megpróbál hazát keresni magának, másrészt pedig a viszonyát igyekszik rendezni szülőhazájával. Ezáltal megérthető az is, hogy a címben szereplő vadak olyan személyeket jelölnek, akik hazátlanok, szabályok nélküliek, miközben a kifejezés hordozza a gondolat általi megszállás, üldözöttség képzetét is.
A könyv időről időre felveti azt a kérdést, tulajdonképpen mit is jelent a haza, és mikor (mitől) érezhetjük igazán otthon magunkat. A menekülni kényszerülő szereplő ugyanis a könyv első fejezeteiben teljesen biztos abban, hogy Magyarország az a hely, ahol otthonra lelhet, ahová visszavágyik, és minden egyes helyszín, amit érint, mindössze egy átmeneti pont életútján. Még akkor is ezt gondolja, amikor Franciaországban már családot alapít, tudattalanul alakítva ezzel környezetét.
A haza keresése azonban szintén nem csak fizikai értelemben zajlik, és nem megszokott fogalmi értelmében használatos: olyan hely, ahol otthon érezzük magunkat. Ám ez nem csupán fizikai helyváltoztatással érhető el, az elbeszélő számára sokszor valami másról van szó: otthonának kezdi nevezni Franciaországot, hiszen családja, gyermekei már oda kötik, vagy hazájának érzi Alice-t, éppen azért, mert mindketten kívülállók és hazátlanok, de otthonának érzi magát az irodalmat is, mert az egyetlen menekvést jelenti a sivár, reménytelen élethelyzetekből.
Az elbeszélő a történet elején a hazát Magyarországnak véli, hiszen ez az az ország, amely a szülőföld fogalmával összekapcsolódik benne. A Francia vőlegény című fejezetben pedig már azt láthatjuk, hogy úgy is gondol vissza rá, mint a helyre, ahová bármikor visszatérhet, és minden más állapotát, a szerelmet is, átmenetinek, egy egyszerű kalandnak érzi, még akkor is, amikor már egy külső szemlélő számára világossá válik, hogy Franciaországban egy új élet bontakozik ki, mely független Magyarországtól. Az első illúzió, azaz a kötődés és az ideiglenesség akkor válik teljessé, amikor hazaérve már nem találja helyét otthonában, amikor képtelen visszailleszkedni egy közösségbe, mely nem sokat változott, ám önmaga olyan változásokon ment keresztül, melyek nem engedik vissza egykori kötelékeihez. Egyszerűen más szemmel kezdi el nézni a világot. Így azonban az egyetlen hely, amit biztosnak gondol, elveszik életéből, az egyetlen érzés, mely minden gondolatát átszőtte, a bizonytalanságba taszítja a főszereplőt. Hiszen éppúgy, ahogyan azt a borítón szereplő figurán is láthatjuk (egy öltönyös utazó alak, akinek egy földgömb és egy Republicana Dominica feliratú bélyegszerű téglalap van a feje helyén, ruháján átlósan piros-fehér-zöld színek), ha az utazó már nem is lehet otthon hazájában, akkor sem törölheti ki a „zászló színeit” elméjéből.
Úgy vélem, a hazalátogatás jelenti a történetek csúcspontját. Itt szembesül azzal az erővel a főszereplő, ami átszövi minden gondolatát, ami azért is nagyon egyedi ebben a helyzetben, mert maguknak a történeteknek nem tudatosan válik ez a léthelyzet középpontjává, főként ha a hazatérés előtti eseményekre gondolunk. Ez a kapcsolódási pont azért válik érdekessé, mert a történetek eredendően különálló novellákként, nem pedig összefüggő regényként öltöttek alakot, utólag lettek összeszerkesztve, ám szándékoltan vagy nem, ez a helyzet mégis valamiképp az elmondottak betetőzésének tűnik fel.
Számomra a kötet legérdekesebb és talán legmélyebb részét a trópusi életet leíró részek, azaz a Szerecsenségem története és az Üresjárat című fejezetek jelentették, ahol főszereplőnk, Gyuri, a Puerto Rico-i egyetemen próbál helyieket tanítani, több-kevesebb sikerrel. Ez az a pont, ahol hősünk már csak lebeg az életben, érzéseit a hiányok uralják, hiszen minden, amit hazának tartott, Magyarország, felesége és édesapja is már csupán emlékek, és a szálak, melyek ehhez a valósághoz kötötték, mintha mind-mind elszakadtak volna. Ezek a fejezetek egy kiforrottabb érzésvilágot, egy egész megélt élet tapasztalatait tárják fel előttünk, ami a fiatalabb elbeszélő számára a kötet elején még értelemszerűen nem volt adott. Itt már képes úgy beszélni az érzéseiről, a hiányról, hogy nem ringatja magát álmokba, és a jövő reménytelensége is világos tényként áll előtte.
Úgy érzem tehát, hogy a kötet valóban regényként él, hiszen célja az érzések útján azt megmutatni, hogyan is esik szét egy identitás, egy emberi élet, ha elszakítják gyökereitől, még akkor is, ha az irodalom enyhet nyújt szenvedéseinek. A történet mégis apró reménysugárral zárul, hiszen főszereplőnk egy karácsonyi lapot kap fiától, amin a LOVE szó olvasható. Talán ezzel mutatkozik meg élete „üresjáratának” értelme: bármilyen vad volt is az út, egy olyan lényt „alkotott”, aki képes arra, hogy szeressen.
Ferdinandy György: A vadak útján, PICARO Kiadó, Debrecen, 2011.
