Végleg hátrahagyva az amerikai filmipar által sugallt írósztereotípiákat, a Prózarázás ötödik estjén két kritikusként és szerkesztőként is tevékenykedő fiatal prózaíró beszélgetett novelláról, generációs példaképekről, az írás taníthatóságáról és még sok minden másról.
“Beszélgetünk, de nem szakmázunk” volt valamikor március első felében az egyik alaptétel a Prózarázás – irodalmi csendesülős fiatal prózistákkal beszélgetéssorozat kezdetekor. Bár ez valójában soha nem teljesült, hiszen Falvai Mátyás, a rendezvény házigazdája vendégeit mégiscsak „szakmájuk”, író mivoltuk miatt hívta meg, az ötödik beszélgetést mégis mindennél jobban áthatotta az „és te, kolléga, hogyan látod ezt?” hangulata, nem csak a házigazda, de vendége, Darvasi Ferenc részéről is.
Legfontosabb szerepe természetesen Darvasi Ferenc Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra megjelent első, Elválik című kötetének volt. Ehhez kapcsolódóan terelődött a szó a kritikusi tevékenységre, hiszen Darvasi így kezdte, ezzel lett ismert az irodalmi életben. A kérdés úgy szól, hogy most – mint már kötettel is rendelkező prózaíró – hogyan viszonyul a kritikaíráshoz, összefér-e a két szerep, hogyan ír például saját nemzedéktársairól.
Darvasi elmondta, hogy régen könnyebb volt, most már ez megváltozott, és inkább csak olyan kötetekről ír, amikről pozitív kritikát tud megfogalmazni, de valójában már nem is szándékozik ezzel foglalkozni, minél több teret szeretne a prózaírásnak engedni. Szeretett kritikát írni, de most a próza fontosabb számára.
Mivel egy novelláskötetről van szó, a beszélgetés a novella jelenkori magyar irodalmon belüli helyzetével folytatódott, hogy ezt sokan afféle átmeneti tevékenységnek tekintik, az igazi alkotással, a regényírással szemben, és hogy nem nagyon van novellista indíttatású prózaírónk (Szvoren Edinát említették, mint pozitív ellenpéldát), ugyanakkor olvasva az Elválik kötetet, Falvai szerint most már Darvasiról is el lehet mondani, hogy vérbeli novellista.
„Abszolút ebben találtam meg magamat”, hangzott el a felvetésre érkező válasz a vendég részéről. Szerinte ugyanis, aki regényt szeretne írni, annak határozott véleménye kell, hogy legyen a világról, a világlátását határozott állítás formájában akarva megfogalmazni, s Darvasi szerint benne nincs efféle indíttatás. A novella más, az csak egy kiragadott részlet a világból. Erre a gondolatmenetre később is visszatértek, Falvai rákérdezett, hogy egy novelláskötetben, ami ilyen hangsúlyosan a kisemberekről szól, nincs-e meg az a bizonyos határozott állítás a világról. De persze, megvan, ám a regény mégiscsak sokkal komplexebb valami ennél, reagált Darvasi.
Az Elválik kötet két állandó szereplője a foci és a vonat. A szerző elmondta, hogy mindkettő gyerekkorától fogva az élete része, nem valamiféle mondanivalóhoz kereste szándékoltan ezeket a motívumokat, hanem magától értetődő volt, hogy ezek az írásaiban szerepet kapnak.
Tar Sándor, Mándy Iván, Krasznahorkai László neve többször is felmerült a beszélgetés során, s ha már előkerültek a példaképek, az elődök, Falvai arra kereste a választ, hogy ahogyan egy másik, most már a középnemzedékből is kiöregedő generáció számára Ottlik Géza és az Iskola a határon volt a közös példa-, illetve előkép, saját nemzedékében vajon van-e ilyen egyértelműen közös alapszöveg. Darvasi előbb úgy fogalmazott, hogy könnyű a válasz, nem kell sokat gondolkozni rajta, mert szerinte nincsen. Aztán kicsit lamentált még a kérdésen, talán Krasznahorkai Sántántangója, majd vissza is kérdezett, hogy vendéglátója szerint is így van-e. Falvai is egyszerű választ adott: ő nem olvasta a könyvet.
A beszélgetés során ez a jelenet fordítva is lejátszódott, Falvai Hrabal-rajongásához éppenséggel Darvasi nem tudott sokat hozzátenni. Az apropója a szerző felemlegetésének pedig az Elválik szövegeinek élőbeszédet imitáló dikciója volt. Falvai szerint ezáltal a kötet elsősorban Hrabal, másrészt Háy János (aki a kötet szerkesztője is volt) írásaira emlékeztet. Darvasi nem kívánt a cseh mesterről sok szót ejteni, viszont azt elmondta, hogy számára fontos volt a novellák nagy részében az énelbeszélés, méghozzá abból a megfontolásból, hogy az olvasó meg szeretné érteni az egyes szám első személyű elbeszélőt, szinte reflexszerűen szimpátiát szeretne vele érezni, ám mi van akkor, ha olyan narrátorról van szó, akivel szemben ez nehéz, vagy talán nem is lehet.
Ha már szimpátia, Falvai feltette a kérdést, hogy megérdemlik-e ezek a már kellemetlenül esendő kisemberek azt a szimpátiát, amit a szerző tanúsít irántuk azzal, hogy történeteikkel foglalkozik. Darvasi szerint igen, hiszen mindenkinek megvan a maga története a mögött, amit a többi ember lát belőle.
A beszélgetés során szó esett még természetesen a Bárka folyóiratról, a hozzá kötődő, egy nemzedékhez tartozó prózaírókról, arról, hogy Békés megye nagyon is prózai, nemigen lehet költeménybe foglalni, ami ott van. Szó volt a szocioirodalom alacsony presztízséről, ennek irodalom- és kultúrtörténeti okairól. Felmerült az írás oktatásának, a kreatív kurzusoknak a lehetséges haszna és értelme, Darvasi önmagáról úgy vallott, hogy e tekintetben ő „konzervatív és bunkó”, szerinte az írást nem lehet tanítani, az valami betegség, valami belső kényszer és indíttatás a be nem gyógyuló sebek újra és újra kapargatására.
Az est végén pedig elhangzott Falvai immáron egyetlen állandó kérdése, hogy vendége szerint mitől próza a próza. Darvasi úgy válaszolt, hogy a próza szuper dolog, a legfontosabbnak pedig a karaktereket tartotta, ami szerinte még a posztmodernben is a legfontosabb volt, még akkor is, ha épp lebontani készült azt. A beszélgetés során Darvasi Ferenc a kötete címadó írását, az Elválik című novellát olvasta fel.
Prózarázás – vol. 5: Darvasi Ferenc, Budapest, Púder Bárszínház és Galéria, 2012. május 10.
A fotókat Szabó Tibor Benjámin készítette.
