van gogh, a hitetlen
nincs igazi magány
a vásznon a színek összeadódnak
a madarak csapatban vonulnak
új nő a letört ág helyén
púp ha ütik az ember fején
nincs igazi halál
a gyerek a bátyám szemével néz
az enyém apai kéz
a lány még meg sem születik
már az anyja nevén nevezik
félek
ha nem hiszek, semmit nem érdemlek
istentől kezdve egy új télikabátig
annyira szomjazom a hitet
hogy nem látom a térképet
mi a forráshoz vezet
egészen vak lettem
az élet álom
bár aludhatnék
sors bona nihil
belül van a becsület
kívül a fonákja
közönnyel hímzett arcok
a tovább netovábbja
véraláfutásosra csókolt
nyakak-arcok-búbáj
koszorú koszorú dalol
belőled a szomorúság
mész mész megdöglesz
árok az út szélén nem vicc
halott fölött guggol az élő
belekbe mélyed a tekintet
jósolni próbál belőle
bármit szebb jövőt még mára
a halottak szája súg mintha
széjjelnyílva szótlanságra
menj haza éjszakára
vaksötét körül és macskák az úton
feltartott farokkal körös körül
dörgölőznek – csak a dögszag teszi
tessék már lefeküdni és aludni
a tévében roncsok elegáns ruhában
beszélgetnek bután nem is érted
ha rád néznek ne tükörbe zuhansz
és megvág fal felé fordulva jobb lesz
sír valami vagy csak ciripel
a tücsök nem döglik meg télre?
fogalmam sincs mássz vissza az ágyba
hagyd a képeskönyvet a fenébe
örüljünk hogy vége van mára
ki ki nyugalomba
de álmunkban felszakad minden minta
mit a nappal hímez arcunkra
ott kinyílik minden ajtó
futunk egymás felé nem fáj
összesimul két tekintet
integet az öröklétnek
aztán a reggel nyirkos tenyér
tapint nincs e lázad
vedd le az álom vászonkötését
szépen gyógyulsz csak behegedsz
ma is fog fájni ma sincsen vége
csak a konvektor kattog csönd van
föltekert fűtésnél dideregsz állsz
mire is de valamire várva.
