Orosz István kiállításán grafikák és deszkametriák (fainstallációk) fogadnak. Utóbbi fogalmat a Google sem ismeri még. A geometriai formák előtt mozgunk és a látvány is mozog, irányt vált, más-más arcát mutatja meg. Olykor elég csak szemünket mozgatni, és egy másik térbe billenünk. „Titok-dobozt” nézünk, feltárul a belső világ, amelyet mindig is kerestünk.
A felfedezett szimmetriákban a promesse du bonheur, a boldogság ígérete is jelen van. Milyen mozgalmasak a megdermedt formák, nem folyót látunk, nincs sodrás, de van meder, mélység, és van magasság is, hegycsúcs, völgy, szakadék. Viadukt. A kiállított művekben ott munkál valamiféle emberhez méltóbb viszony utáni vágy s egyben ennek lehetősége is (Adorno). A labilitást érzékeljük, azt, hogy a felszín és a mélység közötti egyensúly megbomlott. Szemünk igyekszik megszüntetni az egyensúlytalanságot, a káoszt. De képtelen rá. A rejtvények felkeltik bennünk az igényt, hogy az egészről, rész és egész viszonyáról gondolkodjunk. A részmozzanatok egységre törekszenek.
Ezek a művek nem engedik, hogy ingereink eltompuljanak, hogy elszigetelt egyének legyünk. Orosz folyamatosan kétségbe ejtve arra ösztönöz bennünket, hogy kételkedjünk. Amit látunk, tényleg az, amihez szemünk szokott? Lemondani a megszokásról és elfogadni a fel nem oldott ellentmondásokat. Felejteni, felvillantani valamit, majd ejtőzni, hintázni a kialvó újrafelismerésben. Az optikai csalódást, élményt nem lehet szétszedni, egyszerre létezik is valami, meg nem is. Misztérium. Síkban elbeszélve. Calvino írja, hogy temetéstől temetésig tart a béke. A deszkametrikákban folyamatos a háború, a káosz. Egyszerre kell börtönőrnek állnunk és rabnak. Ilyen ház, tér (börtön) nem építhető. De ott van a fejünkben, él, látjuk.
Beszűkülés és tágasság folyosóit járjuk, hol eltűnünk, hol felbukkanunk, búvópatak módjára. Néha keresztúthoz érünk, nincsenek stációk, csak csillagtúrák. Egy új világba helyezzük magunkat, amelyben mi határozzuk meg a szabályokat. És ahol Bolyai Appendixe szerinti a rend. Felfedezünk. Nekünk is megvan a magunk Északnyugati átjárója. Orosz István kapcsolatot teremt új és régi között. Örökös előtte, és örökös utána. Felcserélhetők. Egyszerre vagyunk fent és lent. Szemünket kinyitjuk, becsukjuk, hol az egyiket, hol a másikat. Érezzük a súlytalanságot, a lebegést, a mélységet és a magasságot. A távolságot és közelséget. Egy balkonon állunk. Európa legszebb balkonján: Brühlsche Terrasse, Drezdában. Ha az X-helyre lépünk, azt láthatjuk, amit Caneletto látott. A kiállítóteremben bárhova tartunk, pillantásunk mindig más teret és időt érzékel.
Át kell hatolnunk az installációk anyagi valóságán, hogy testetlen lényegükhöz jussunk. Orosz István legapróbb részleteiben is kézzelfogható világot mutat be. A deszka, bár tömör, egyszer csak beomlik, hiány keletkezik, feneketlen szakadék látszik. A teljességigényt leleplezi a mögötte ásító űr. Nincs fogódzó, zuhanunk, esünk. Megszűnik az árnyék. Ráktérítőn vagyunk, ahol a Nap sugarai a nyári napforduló napján merőlegesen esnek a Földre. Türelmetlen vagy, szeretnél már valami bizonyosságot? Szilárd talajt a lábad alatt? Eltévedtünk volna? Ahogy megszoktuk a nem-olvasást, megszoktuk a nem-nézést is. El kell felejtenünk a megszokott módon nézni valamit. Ráébredünk a távolságra, a különbözőségre, amelyek nem elválasztanak egymástól bennünket, hanem ellenkezőleg, összekötnek.
A falról leemelhető tér és idő: deszkametria. A trompe-l’oeil módon elénk tárt világban keresni, meglátni és megérteni valamit a homo ludens sajátja. És ki nem akar játszani?
Orosz István grafikusművész kiállítása 2012. május 12-ig tekintető meg Budapesten, az Erlin Galériában.
a cím tagolása nem elírás következménye, csak az irányvesztést jelöli 🙂