Mit lehet tudni róla? Mit csinál? Honnan lehet ismert? Jellegzetesen ezeket a kérdéseket tették fel számomra ismerősök, ha beszélgetések során szóba került, hogy Bencsik Orsolya lesz az utolsó Prózarázás vendége. Majd meglátjuk, mondogattam. És megláttuk. Sajnálhatja, aki lemaradt róla.
Rögtön egy kis izgalommal, pontosabban annak levezetésével kezdődött az este. Bencsik Orsolya egyenesen Topolyáról érkezett, és könnyen előfordulhatott volna, hogy még a szokásoshoz képest fél órával későbbre tett kezdésre sem érkezik meg. Végül minden rendben megoldódott, látszott ez abból is, ahogy házigazda és vendége sztorizósra vették a figurát, például, hogy mennyire lehet egy „pesti srácnak” a szerbiai menetrend bonyolult és érthetetlen. Egy kicsit talán mindenkit meglepett Bencsik határozottsága, magabiztossága, ahogy magához ragadta a szót, kezdeményezett, különösen annak fényében volt ez érdekes, amit a legutóbbi alkalomról, Grecsó Krisztián profi fellépéséről írtam, de éppen így lett az este igazán érdekes.
Bencsik Orsolya az Ivo Andrić nevét viselő vonattal érkezett, adódott hát a kérdés, hogy mennyire szeretné, ha valamit elneveznének róla. Bencsik elmondta, hogy nem érez magában akkora narcizmust, hogy ezzel foglalkozzon, amúgy is az utókor dönti el, hogy elnevez-e róla bármit is (hogy aztán később átnevezze azt). Bár kétségtelen, hogy izgalmasnak találná, ha Topolyán, melynek történetét és mindennapjait szétírja a szövegeiben, lenne róla valami elnevezve.
Ha már szóba került a kisvárosi-falusi miliő, Falvai Mátyás arra kereste a választ, vajon nem jön-e kifejezetten jól az effajta háttér egy prózaírónak. Bencsik először általános értelemben próbált erre választ adni, szerinte mindenki hozott anyagból dolgozik, akárhol is nőtt fel, másrészről, saját pályáját tekintve, azt tartotta fontosnak kiemelni, hogy egyszer már elköltözött otthonról Szegedre, később költözött csak újból vissza Topolyára, mindez hozzájárult ahhoz is, hogy a hellyel mint témával is képes legyen foglalkozni.
Kihagyhatatlan téma volt a határontúli, ezen belül is a vajdasági irodalom. Bencsik hosszú irodalomtörténeti fejtegetésbe ment bele az Új Symposion és annak utódlapjai kapcsán. Kötődése annyi a legendás laphoz, hogy 2010-ben egy szám erejéig részt vett a szerkesztésben. Felmerült a kérdés, hogy a vizualitásra nagy hangsúlyt fektető kiadványban mennyire kerül hátrányba a próza. Bencsik szerint volt olyan Symposion-szám, amiben az olvashatóság rovására ment az illusztráció gazdagsága, de abban a számban, melyet ő is szerkesztett, már sikerült helyreállítani az egyensúlyt. Az illusztráció kérdése Bencsik Akció van! című friss novelláskötetére terelte a szót, a könyvet ugyanis Emil Kadirić munkái teszik különlegessé, amelyek az egyes ciklusokat választják el egymástól.
Visszatérve a határontúliság kérdésére, Bencsik elmondta, kik fontosak számára saját generációja tagjai közül. Többek között Danyi Zoltán, Terék Anna, Aaron Blumm, hangzott a felsorolás, illetve külön mint „áttelepültek”, elhangzott Orcsik Roland és Kollár Árpád neve is.
Ezek után a generációs közös témák iránt érdeklődött Falvai, hogy vajon összeköti-e ezeket a fiatalokat valamiféle közös téma. Bencsik szerint, ha tematikailag nyíltan nem is jelenik meg minden esetben, de fontos közös élmény a háború, és hogy tanúi voltak egy állam széthullásának. A generációs kérdések később más megközelítésben is szóba kerültek, azt a felvetést járták körül a beszélgető felek, ami már többször előfordult a Prózarázás korábbi estjei alkalmával is, hogy valóban van-e valami trend a nagyjából 25−35 év közötti alkotók témaválasztásában, a gyerekkor ennyire hangsúlyos megidézésében, vagy ez minden generációra jellemző. Bencsik egyetértett a házigazda prekoncepciójával, igen, ebben az életkori sajátosságon túl is lehet valami.
Merthogy a kötetre Falvai szerint a szürrealizmus, az öntörvényűség, egyfajta szimpatikus őrültség és nem utolsósorban a humor jellemző. Mindezek forrása pedig talán az az elbeszélői hang, amelynek korát nem lehet beazonosítani, s ha nem is feltétlenül gyerekről, de legalábbis egy gyerekes narrátorról van szó. Bencsik annyit tett hozzá, hogy nem is lehetett volna másként, mint ilyen hangnemben megírni ezt, hiszen ezzel lehetett a traumatikus szituációkat normálisnak ábrázolni, ami aztán mindazokat a jellemzőket eredményezte, amit a házigazda is felsorolt.
Ebből adódott a következő kérdés is, hogy kitől tanult, ki volt hatással Bencsik Orsolya prózájára. A vendég először arról beszélt, hogy mások kikkel szokták írásait (nemcsak az Akció van!, hanem első, Kékítőt old az én vizében című vegyes műfajú kötetét is) összefüggésbe hozni. Esterházy Péter, Nádas Péter, Tolnai Ottó, illetve Lovas Ildikó, Balázs Attila neve is felmerült, majd elmondta, hogy valójában az olvasottaktól, azok hatásától nehéz függetlenítenie magát egy írónak, hogy meglegyen, megmaradjon az ő saját egyedi hangja.
S ha már szóba került az első kötet, érdekes volt Bencsiket hallgatni arról is, hogy ő mindig történeteket szeretett volna írni, ám korábban inkább a versben találta meg saját magát. A Korábbi Prózarázások alkalmából is szó esett a kispróza mostoha szerepéről, ez esetben nem is kellett a házigazdának rákérdeznie, Bencsik magától kezdett erről beszélni, miközben úgy tűnt, számára a verstől a novellákon át a regényig eljutni egy belső fejlődési út képzete is egyben.
Végül elhangzott az utolsó kérdés, az a bizonyos mitől jó egy próza, illetve mi az a komponens, ami nélkül nem az. Bencsik szerint a legfontosabb a valószerűség illúziója (értve ezt általában a műalkotásokra, nem csak az irodalmi szövegekre), és baj van, ha ez nincs meg a prózában, ha nem tudja az olvasó magát annak világába beleélni.
Bencsik a beszélgetés felénél a Hernyók, míg legvégén a Zongora birssel című szövegét olvasta fel. A közönség tagjait is meg-megnevettető szöveg nagyszerű zárása volt az estnek és egyben az egész sorozatnak.
Prózarázás vol. 7 – Bencsik Orsolya, Púder Bárszínház és Galéria, 2012. június 5.