A költői esszének komoly hagyományai vannak a magyar irodalomban, ugyanakkor (szerencsére) nem minden költő jó esszéíró automatikusan. Térey János lírai, epikus és drámai műveiben is megszokhattuk az erős alaphangot: ez a hang most irodalomtörténeti, művészetelméleti, építészeti, vagyis tágan értve kritikai történeteket mond el, amelyek egy „sajátos szellemi önéletrajzzá” állnak össze.
Ahogy a szépíróként is tevékenykedő írók elméleti jellegű írásaira jellemző, ebben az esetben is elsősorban a saját életmű pozicionálása, jobb megértése és megértetése a „mögöttes szándék”. Mert ugyan mi más tétje lenne néhány lapon összefoglalni nagy író- és költőelődök értékelését, majd mutatványként közölni egy-két periférikusnak, de figyelemre méltónak tekintett szöveget (a „második vonalból”) olyan költőktől, mint Petőfi Sándor vagy Arany János?
A kötet koherens egészet alkotó első felében, akár egy irodalomtankönyvben, végighaladunk a megkerülhetetlen figurákon, és megtudjuk, hogy valóban megkerülhetetlenek. Térey fesztelenül, ám kissé saját pózába dermedve villant fel izgalmas részleteket: az ismert életrajzi körülményekre vagy szövegekre csak utal, de felhívja a figyelmet néhány bepókhálósodott apróságra, jóllehet égbekiáltó újdonsággal nem tud szolgálni. Megmondja, mi tetszik neki, és mi az, amit felejthetőnek tart. Három oldal Petőfiről? Kettő és fél Aranyról? Nem kelt botrányt, de jelzi, megtenné, ha látna rá okot.
Azért nem mindenki egyenrangú: a gyanús demokratizmus mögül olykor kilóg a terjedelem lólába: a nagyobb kedvvel és alaposabban tárgyalt szerzők közelebb állnak írói alkatához: Szomory Dezső, Vas István vagy Somlyó Zoltán (nem véletlenül a kevesebbet, urambocsá’ nem forgatott szerzők) fontosabbak, mint Ady vagy Kosztolányi. A friss, reflektált és őszinte hangnem miatt az egymás után olvasva igencsak mechanikusnak tűnő darabok is dicsérendők: Cserna-Szabó András „mérgezett hajtű”-i ugranak be a közelmúltból, egyébiránt ennek az (irodalomtörténeti) esszétípusnak nincs jelentékeny előzménye, már csak a jól ismert és rég megunt szakrális irodalomszemlélet miatt sem.
A kötet mottója még a korábbi Térey-könyveknél is pontosabb találat, utolsó két sora így hangzik: „Hadd tudjam végülis én melyikük vagyok / Én aki ismerem a többit” (Apollinaire: Menet, Vas István fordítása). Papírról, könyvekből, antikváriumokból szenvedélyesen felkutatott ritkaságokból, mosócédulákról, gyengékből és élethossziglan fiókban tartott kéziratokból, szerencsés esetben (az idő kegyéből) személyesen is ismeri a többit. Akit lehet, lehetett, azt személyesen is. Mint egy megszállott, kissé bogaras irodalomtörténész, felkutatja a személyeket, és ha már ők nincsenek meg, egykori lakhelyüket, tárgyaikat, kézirataikat. Ez a teljességre való törekvés megkapó és irigylendő. S ahogy ezt igyekszik a tőle telhető szerénységgel prezentálni az olvasónak. (No persze ez nem mindig sikerül: idéz például Vas István leveléből, amelyet már a „Kedves Fiam!” megszólítás és a kollegiális tanácsok is az ő fiatalkori költővé avatásának szakrális dokumentumává minősítenek.) Alapos háttérvizsgálatok után próbálja a szerző ezek közül a költők közül kitudni magát.
A legerősebb, legpolémikusabb szöveg ebben a részben mindenképpen a Nemes Nagy Ágnes-esszé. Már a címe is (Kész férfi) komoly feminista-ellencsapást vetít előre, hát még a továbbiak. A szexualitásról való beszéd elfojtása kapcsán írja: „Jelentékeny félsz érhető itt tetten. Komoly kozmetikázással van itt dolgunk.” Később, indulatosabban: „Nem képmutatás ez a túlzott kamuflázs? Ez a saját szobor? Ez a hűséges és merev ragaszkodás jól fölépített szerepéhez?” Nemes Nagy női verseiről szólva úgy látja, hogy „mindig láthatóvá válik bennük valami zavaró hárító, védekező mechanizmus. És érezhető a sértettség pátosza.” Az esszé utóéletéhez tartozik, hogy – amint a lábjegyzet közli, a költő „jogörököse az esszé általa sérelmezett tartalma miatt nem engedélyezte” a tervezett versek közlését, valamint az is, hogy a Jelenkorban többen is hozzászóltak a szöveghez, leginkább árnyalni igyekezve a sarkos véleményt. Provokatívnak kell lenni mindenestül? (Amint a Jelenkorban ez ügyben kialakult vita is mutatja: ez egy járható út, hiszen még ha Térey túl is lő a célon, generál(t) némi Nemes Nagy-diskurzust.)
A kötet második fele, amely ellenpontozásképp is inkább széttartó, mint egységes, több külön fejezetből áll, eklektikusabb, mondhatni habzsolja a legkülönbözőbb témákat, amelyek a nagybetűs, fosztóképző (magas, populáris, underground stb.) nélkül értett és művelt kultúra égisze alatt találnak egymásra és igen: lesznek egymás szövetségesei. Nyilván határozott szerkesztői gondolat jegyében, de bekerültek esetlegesnek ható szövegek is. Ezek mind gesztusértékűek. Gesztus, hogy éppen ezek a nevek tűnnek fel, egy-egy név felvillantása is fontos jelzés: Térey saját (szöveg)univerzumának sarokpontjai és határkövei. (Teszem azt, Poós Zoltán, Kemény István, Peer Krisztián.)
Szabó Lőrinc Vers és valóság című kötetét említi valahol: maga is nagyjából hasonló, de nem annyira alapos kommentáló cikkeket ír saját verseihez, köteteihez. Skizofrén helyzet: az író (milyen dühvel fakad ki a költő megnevezés ellen.!) a százszor elátkozott interpretátor helyzetébe kerül. Önmagát, saját művét eltartva, egy műtőlámpa fényénél elemzi: noha reflektál is mindennek furcsaságára, nem kerülheti el az olykor megmosolyogtató mondatokat. Az Ultra című verseskötetéről jegyzi meg: „Én nagyon jó, tulajdonképpen problémátlan viszonyban vagyok ezzel a könyvvel.” Erre az első részből mintegy ráfelesel egy Faludy Györgynek címzett kiszólás, amelyben a Kirándulás a Koloska völgybe című versében elejtett megjegyzésre – melyben a vers narrátora „elég jó” versnek minősít egy saját verset – ugrik Térey: „ne ő mondja meg”. Vannak ilyen kapcsolódások, mint amikor kifejti: „Iszonyatosan mulatságos, amikor egy költő verset elemez, de ha a sajátját, akkor gyakran még kínos is.” Majd terápiára, illetve a „kérdező érthető kíváncsiságára” hivatkozva, saját kételyein könnyedén átlendülve mégis engedélyezi magának az elemzést, noha ez inkább tematikus jellegű, vagyis tárgyi tudást oszt meg, amely a szöveg árnyékában hat, és nem szövegcincálós, toposzmagyarázós jellegű. Tehát többször feszültségbe kerül Térey egyik kijelentése a másikkal: ha tudatos szerkesztői munkát sejtünk, és sejtünk, akkor ez is jelentéses.
Térey esszéiből – és nemcsak a kötet első, tankönyvjellegű feléből, sőt – markáns irodalomkép áll össze: saját poétika, saját esztétika, saját kánon. Sokszor az odavetett, mellékesnek tűnő félmondatok jelentősebbek, mint a fő gondolatmenet, vagy legalábbis egyenértékűek. Ezek a „véletlenszerűnek” ható utalások többféle szempontból, de egyként nagy összefüggéseket, névsorokat próbálnak meg felvillantani. Ugyanakkor e névsorok sajátossága, hogy nem az irodalom szent helyének (van ilyen? mondjuk, hogy van) ajtajára függesztődnek ki, hanem kis- és közepes terjedelmű esszékben bújnak meg. Ajánlatok, illetve variációk: variációi a mérhetetlen irodalomtörténet elrendezésére, ekképp kísérletek. Markáns, határozott, de mégiscsak kísérlet. A nyitottság pedig rendkívül jót tesz az amúgy kánonátrendező szándékát ki is nyilvánító könyvnek (hiszen szíve szerint kicsapná kezünkből könyvheti újdonságainkat és Szomoryt nyomna a helyébe): ahol a Depeche Mode és az Európa Kiadó koncertje által kiváltott esztétikai élmény nincs elválasztva a mások által „magasirodalomnak” nevezett valamitől, ott az ajánlat megfontolandó.
Még egy szót a címről: a Kovalik Balázsról írt rövid szöveg felütése ez, a színházi rendező munkájának értelmére kérdez rá, de természetesen a puska egyik csöve visszahajlik, s magát a vadászt célozza: még fontosabb volna hát eldönteni, most akkor ez a válogatás, szerkesztgetés, adagolás, amit Térey művelt, végtére is mi volna? Teremtés vagy sem? Minek nevezzük azt, ha az önmagát elsősorban olvasóként meghatározó író − „megszüntetve-megőrizve” a kánont − az olvasóként és íróként is felléptetett íróhőseit szétolvasva formál egy történetet, amely ennek az akcióregény-esszékötetnek a – nem csak irodalomtörténeti izgalmakkal felszerelt – meséje? Erre a kérdésre nem kell megfelelnünk, két válasz közötti ingadozás, a termékeny feszültség, a méla töprengés maga a cél: „Olvasni, olvasni, olvasni!”
Térey János: Teremtés vagy sem. Esszék és portrék, 1990-2011, Libri Kiadó, Budapest, 2012.
