Érhet-e szerzőt nagyobb megtiszteltetés annál, hogy legendás szereplői valós alakot öltenek? Aligha. A mester halálának ötödik évfordulóján, Túlélni minden áron című filmjével a National Geographic akarva-akaratlan ekképp tisztelgett Kurt Vonnegut munkássága előtt.
Vonnegut legkiforrottabb darabjai (a Macskabölcső, a Galápagos, de még Az ötös számú vágóhíd is) az apokalipszis utáni élet lehetőségeit kutatják. Természeti katasztrófák, pusztító háborúk, gazdasági világválság; ezek mindennapjaink szerves részei, és magukban hordják az emberi civilizáció megszűnésének lehetőségét. A vonneguti hős arról ismerszik meg, hogy a túléléshez mindene adott: bármi is döntötte romba a világ rendszerét, elég készletet hagyott maga után ahhoz, hogy ne éhezzen, ne fázzon.
Plasztikus (és reális) példa erre Az ötös számú vágóhíd fogolytábora, ahol az angol hadifoglyok egy adminisztrációs tévedés miatt a rendes ellátmány tízszeresét kapják. Még jobb (bár kevésbé reális) A Titán szirénjeiben szereplő két katona esete, akik navigációs tévedésből űrhajójukkal elvétik a Földet, és rossz bolygóra (!) szállnak le, de elég oxigénkapszulát és ételt (no meg persze cipőpasztát) vittek magukkal ahhoz, hogy akár évszázadokat is ott töltsenek.
A NatGeo által sugárzott, Túlélni minden áron című dokumentumfilm olyan embereket mutat be, akik a közelgő világvégére készülnek. Hihetetlen mennyiségű (tartós) élelmiszert, vizet halmoznak fel, földet művelnek, kijátszva a városi törvényeket állatokat tartanak (ha ugyanis a kecskének nevet adnak, nem haszonállatnak, hanem házi kedvencnek minősül), és így tovább. Ez még önmagában nem vonneguti vonás. Az azonban már annál inkább, hogy mindezt egy úszómedencében teszik. És csak az első családnál járunk…
A film négy ilyen „közösséget” mutat be, a felkészültség foka szerinti növekvő sorrendben. Az első család túlélési stratégiájának ismertetése után, mikor „szakértői vélemények” következtek, meg kell mondanom, arra számítottam, hogy pszichológusokból és pszichiáterekből álló stáb látja el tanácsokkal a családot, hogy pihenjenek többet, nincs akkora baj, figyeljenek egymásra, kapcsolódjanak ki, de nem ez történt! A készültség fokát egy katonai- és rendvédelmi szakértőket felsorakoztató testület osztályozta, sőt javaslatokat is tett a további fejlesztésekre, illetve felhívta a figyelmet a hibákra. Nagyon tanulságos volt, annyi szent!
A televízió elől vegyes érzésekkel álltam fel, és nem csak az olyan kijelentések miatt, mint például „minden családtagnak van egy Colt AR-15 gépkarabélya”, sokkal inkább azon szenvtelenség és természetesség miatt, amivel szomszédaik esetleges halomra lövését helyezték kilátásba. Ami azonban igazán csalódást okozott nemcsak a filmmel, hanem úgy általában a nagy múltú ismeretterjesztő csatornával kapcsolatban, hogy ennek a készülődésnek csak a mikéntjével foglalkoztak, a miértje – úgy látszik – nem érdekelte a készítőket.
Említésre sem méltatták, hogy ez a világvége pánik talán a már annyiszor félrevezetett társadalom válasza a gazdaság körüli hisztériára, a hírek kétarcúságára, az állandóan hangsúlyozott terrorkockázatra, járványokra és egy sor olyan dologra, amelyek veszedelmesek ugyan, de alapjuk, ha tetszik: hírértékük legalábbis vitatható.
Állig felfegyverzett családok költöznek földalatti magánbunkereikbe, a tulajdonuk, a szeretteik, a készleteik védelmét zászlajukra tűzve, eme szent jelszóval: nem leszünk áldozatok. Sajnos azonban elmennek amellett a tény mellett, hogy ezzel a viselkedéssel máris áldozatokká váltak. Áldozataivá egy olyan kommunikációnak, mely nincs tisztában a szavak súlyával. Ha pedig pontosan tudja, hogy kijelentései hová vezethetnek, akkor egyszerűen gonosz. Talán a nem is olyan távoli jövőben elég lesz egy rosszul szerkesztett félmondat, és ez a valamikor családnak nevezett különleges műveleti egység rohan, hogy elfoglalja állásait és felszólítás nélkül tüzet nyisson vendégeire, akiket előző nap ugyan teázni hívtak meg, csakhogy közben vége lett a világnak. És e tény mellett elment a NatGeo is.
Annak a lehetőségét is elszalasztották megemlíteni, hogy talán éppen ezek az emberek válhatnak annak a nagy világégésnek az előidézőivé, amitől annyira rettegnek. Joggal gondolhatjuk el ezt is, hiszen mint tudjuk az emberi türelem, a stresszküszöb egyénenként változik, és amúgy is véges. S ha egyszer elérik azt a pontot, és megtörnek, kíméletlen ellentámadásba kezdenek, mindegy, ki ellen, csak legyen végre vége!
Ezek az emberek valóban Vonnegut-ért kiáltanak. Az utazó ügynök, akinek speciális bunkere védelmet nyújt még atomtámadás ellen is, vagy az a farmer (egyébiránt afganisztáni veterán), aki birtokán a kukorica mellé aknákat is vet, mind-mind megtestesítői annak az életformának mely ellen Vonnegut egész munkásságával szót emelt.
Ne várja azonban senki, hogy az Apokalipszis utáni élet maga lesz a Paradicsom! A maréknyi túlélőnek magány, megvetés és valami nehezen megragadható bűntudat jut osztályrészül. Vonnegut hősei egytől egyig így járnak. Túlélnek ugyan, de egy üres, kietlen, magányos világ marad rájuk, amiért nem igazán volt érdemes, hiszen ez az állapot már nemigen nevezhető életnek sem. Ez az az érzés, amit egyik regényében, a Kékszakállban túlélő-szindrómának nevez Vonnegut. Különös betegség, mely során az ember kiürül, egyfajta érzelmi vákuumba kerül, amelyből lehetetlen kilábalni úgy, hogy a személyiség gyökeresen meg ne változzon. Ez a változás viszont egy épphogy vegetáló elmét eredményez. Leszámítva persze a Galápagos boldog, fókaszerű lényeit.
Szóval a NatGeo segítségével megtudhatjuk, hogy milyen fegyverekre, élelmiszerekre, mennyi vízre van szükségünk, hogy hónapokig ne kelljen elhagynunk a biztonságos, meghitt családi vasbeton-pincénket, azonban hiába állítunk össze kiváló stratégiát, gyűjtjük össze a legjobb embereket, képzeletbeli (vagy valós) listánkról egy tétel hiányzik és mindig is hiányozni fog: az ok. Így megy ez!
Kurt Vonnegut Jr., a huszadik századi amerikai irodalom egyik legnagyobb alakja öt éve hunyt el. Gyerekként átélte a nagy gazdasági válságot, a II. világháború utolsó évében fogságba esett és Drezdában volt, mikor a várost bombázták. Ez az élmény komoly nyomot hagyott benne és több regényének is központi motívuma lett. Mint regényei, sorsa is bővelkedett abszurd, lehetetlen szituációkban. Ennek egyik ékes példája, hogy (talán akaratán kívül) irodalmi munkásságának egy természettudományokra specializálódott csatorna állít emléket! Ilyen is csak vele eshet meg. Kurt Vonnegut Jr. idén lenne kilencven éves.
Túlélni minden áron (Doomsday Preppers), National Geographic, 2011. Írta és rendezte: Alan Madison.
