Losonczy István nonfiguratív képein színek sorakoznak egymás mellett. Az olajjal festett mezők hézagmentes, egyöntetű felületet képeznek a vásznakon. Ha közelebb hajolunk, láthatjuk az aprólékos, fegyelmezett ecsetvonások nyomait és érezhetjük a festék illatát. A Neon Galériában olyan kiállítást tekinthetünk meg, amely a festészet hagyományos készletével (vászon, olaj, paletta, ecset) boncolgatja a színfestés aktuális problémáit.
A színek festésekor a fény ábrázolhatóságának kérdése is felmerül, ami már Losonczy István számos nagy elődjét is foglalkoztatta. A színek elméleti megközelítése rokonságban áll az impresszionisták és a pointillisták törekvéseivel. Losonczy kutatásai a figurális kompozícióknál kezdődtek a tárgyak helyi színeinek, azaz a lokálszíneknek a módszeres vizsgálatával. Az eljárás kialakításával a téma elmaradt a színek mögött, és a képek – a festő találó szóhasználatával élve – „színablakokká” váltak. A Neon Galéria ablakain beáradó napfényben a fény színek általi emanációja megy végbe a festményeken.
A kiállított alkotások hatásmechanizmusának legfőbb eleme a színek egymásmellettiségére épül, amely kétféle rendszerben jelenik meg. A négyzetes szakaszokra osztott belső mezőben az egyes árnyalatok elkülönülten állnak, sort alkotva a zöld és a vörös között. Ahogy a festő fogalmaz: „Arra törekedtem, hogy egyáltalán ne legyen közöttük tónuskülönbség: ne legyenek sem sötétebbek, sem világosabbak a szín-szomszédjaiknál, csakis a színértékük (valeur) különbsége határozza meg helyüket a rendszerben”. A külső mező vöröstől zöldig tartó érzékeny, észrevétlen színátmenete „aranykeretet” képez. Ez a keret a végső pontnak tekinthető a „színablakok” eljárásának kialakulásában.
Losonczy István átgondolt előmunkálatokat követően, pontosan, palettán keveri ki színeit, hogy onnan fesse őket vászonra. Optikai tapasztalatának redukciója révén tárlata olyan képeket tár elénk, amelyek a képnézés alapvető mozzanatát ábrázolják: a színfelületek egymáshoz kapcsolódását. A keretezett skálákon fénnyel telített érzéki felületekké válnak a színek.
A „színablakokkal” szemközt látható, cím nélküli festmény is az érzékeny színkülönbségekkel operál. Arra világít rá, hogy a „színfestészet” bármennyire is elméleti-kísérleti jellegű művészetet körvonalaz, mégsem kell lemondanunk teljesen a képek és az emberi, nyelvi dimenziók közti kapcsolatról. A színmezőket és a színátmenetekkel keretezett festményeket nevezhetjük színablakoknak, tágabban értelmezve a festő egyik konkrét művének címadását (Szín-ablakok / Colour Windows, 2007). Támpontot keresve nézünk fel a kiállítás egyébként legnagyobb méretű képére. Minden kényszer nélkül, a hármas tagolásba kapaszkodva triptichonként látjuk, amely mintegy a festett kép szakralitását rekonstruálja.
A színekben hordozott a priori szimbolikus jelentésmezők automatikus olvasása hozzátartozik képnézési szokásainkhoz. A kiállított munkák cselekménye ugyanaz marad: a vöröstől eljutni a zöldig. A látás próbája ez, a színeket eloldozni ki nem mondott funkcionális alárendeltségeiktől, és önmagukért való szubsztanciális elemként tekinteni rájuk a paletta által generált folyamatokban. Ez a festészet látszólag figyelmen kívül hagyja a színek hagyományos jelentésrétegeit. Losonczy István képein a színek azok, amik: érzéki felületek a vásznon, melyek a vizuális öröm nyelvén szólalnak meg.
Losonczy István Színek című kiállítása Budapesten, a Neon Galériában tekinthető meg 2012. július 6-ig.
