Álex de la Iglesia Egy őrült szerelem balladája című, horror-vígjátékként aposztrofált mozija maga a romboló, gyilkos, idegeket végsőkig feszítő téboly. A megbomlott elme és megbomlott világ olyan mély, tragikus bugyraiba vezet, ahonnan az érzékenyebb lelkű nézők nagy eséllyel zokogva menekülnek. De annak sem lesz része katarzisban, aki marad.
Mindenekelőtt egy jó tanács: bohócfóbiások semmiképp ne nézzék meg terápiás céllal a filmet! A történet szerint Javier (Carlos Areces) gyermekkorára fájdalmas bélyeget nyomott a spanyol polgárháború, majd Franco uralma. Bohócként dolgozó apját (Santiago Segura) először a köztársasági erők sorozták be, majd a győztesek fogságába kerülve volt kénytelen építeni az új rendszert, illetve az annak hatalmát hirdető gigantikus feszületet. A fiú már tinédzserként túlesett egy félresikerült bosszún és a vele járó traumán, nem csoda, hogy elfojtott dühvel teli, csendes elmebeteggé cseperedett.
A papa tanácsára Szomorú Bohócként elhelyezkedő Javierből mi más is hozhatná ki a lappangó pszichózist, mint a józan ész legfőbb ellensége, a szerelem? Az elsöprő vágy hősünkben egy cirkuszi társulat akrobatája, Natalia (Carolina Bang) iránt lobban fel. A lány azonban másé már. A Boldog Bohóc, az erőszakos Sergio (Antonio de la Torre) felesége. A szokványos háromszög kirajzolódásakor a film cseppet sem szokványos univerzumában egy valamiben biztosak lehetünk: ezt a szituációt senki sem fogja épen megúszni, a szónak semmilyen értelmében.
A jól ismert történet egy sötét korszak sötét szeleteként tárul fel előttünk. A filmre rátelepszik a Franco-rendszer hazug és nyomasztó világa, ami archív felvételek közbeékelése és megtörtént események cselekménybe építése által válik nyugtalanítóan valódivá. Az alkotók ráadásul nem elégednek meg ennyivel, még egy réteget rápakolnak az alaphangulatra azzal, hogy a cirkuszt teszik filmjük fő helyszínévé, amely – a diktatúrához hasonlóan – a harsány felszín alatt szintén nem olyan vidám hely. Semmi kétség, ebben a duplán groteszk közegben csakis megőrülni lehet.
A mű első felében még felsejlik a lehetőség, hogy Tarantino-stílusú, néhol nevettetően eltúlzott erőszakot látunk majd a későbbiekben. Az ellenséget machetével mészároló bohóc képében megcsillan a fekete humor, a későbbi események azonban egyre inkább a tragédia felé mutatnak. Hiába a társulat kaotikus életének komikus bemutatása perlekedő kutyaidomár párral és féltékeny természetű elefánttal, már Javier romantikus, lassítva ábrázolt szerelembe esése is melankóliát sugároz. Az ártalmatlan senki benyomását keltő főszereplő és Sergio között pedig már az első pillanattól vészjósló ellentét feszül mind a munkában, mind a magánéletben. Horror-komédia helyett tehát inkább abszurd, véres dráma irányába billen a mérleg.
A szereplők őrülete sokféle: a bántalmazott feleség beteges ragaszkodása, a nőt tulajdonnak tekintő férfi – szó szerint – halálos féltékenysége, a békés külső mögül előtörő oroszlán tombolása, majd a két kívül-belül eltorzult „udvarló” között eszét vesztő asszony tébolya is megjelenik a vásznon. A színészek remekül ábrázolják a három háborodottat. Carolina Bang először kacér, majd kétségbeesett Natalia, Carlos Areces fizimiskájában John Lennon merénylőjére hajazó, sérült skizofrén, Antonio de la Torre pedig pillantok alatt robbanni képes, brutalitás után bocsánatért esedező roncs. A meggyőző alakítások, a néhol igen szívszorító zene, fikció és valóság sajátos keveredése, a szimbólumokat sem nélkülöző képi világ olyan elegyet hoz létre, amely láttán megértjük, miért kapott számos elismerést, köztük a rendezőnek járó Ezüst Oroszlánt is Velencében.
A tökéletességtől azonban messze jár a mozi, amiért véleményem szerint főleg a felesleges, a cselekményt megakasztó epizódok tehetők felelőssé, amelyek nyugodtan áldozatul eshettek volna a vágónak. Erőltetett a korábban szinte elfeledett gyerekkori trauma hirtelen újjáélesztése és a Francóval való találkozás is. Utóbbi jelenetek olyan benyomást keltenek, mintha a forgatókönyvírónak is csak a végén jutott volna eszébe, hogy honnan is indult a történet, illetve mintha nem bíztak volna a készítők abban, hogy szegény Javier bekattanásához elég indok a szerelem. A végkifejlet elnyújtása Javier beteg agyának szaporodó szüleményeivel, és a trombitás szomorú balladájának (az eredeti címben szereplő dal) vissza-visszatérő dallamaival szinte az elviselhetetlenségig fokozza a néző kellemetlen érzéseit, aki már az utolsó fél óra előtt szabadulni kíván.
A kezdetben ígéretesnek tűnő alkotás körülbelül félidőben kezdi túlfeszíteni azt a bizonyos húrt, amelynek elpattanásakor sokan bizonyára elhatározzák, hogy az első megtekintés számukra egyben az utolsó is. A megrendítő pillanatokat és az ötletességet megöli az indokolatlanul zsúfolt és túlmagyarázott második rész. Mire felállunk a moziszékből, már csak azt érezzük, amit egykor a költő: nagyon fáj.
Egy őrült szerelem balladája (Balada triste de trompeta), 2010. Rendezte: Álex de la Iglesia. Írta: Álex de la Iglesia. Szereplők: Carlos Areces, Antonio de la Torre, Carolina Bang, Manuel Tallafé, Santiago Segura. Forgalmazza: Ristretto Distribution.
