Katica szeleburdin ébred. A hálószobába besüt a nap. A feje kótyagos, még pár pillanattal ezelőtti, kalandos álmoktól zúg – talán autós üldözés?, végtelen kirándulás? –, de ez nem rosszfajta zúgás. Kicsit késő lehet, nem kel fel egyből, pedig tíz harminckor órája kezdődik az egyetemen. Bekarikázza a lábujjával az univerzumot, és csak utána megy el tusolni. Katica harmincöt, filozófiatanár. Hosszú, kacskaringós szőke hajzat burjánzik a fején, batikolt, bő, hosszú hippi szoknyában vonul be az egyetemre. Otthon sietve készülődött, amikor kezébe akadt a csatos bőröv, amelyet szinte sosem hord, mégis magára próbálta. Most sem tetszett, de bevillant, a barátnője azt tanácsolta, néha vegye már fel ezt a szép övét. Erről, maga sem tudja miért, az jut eszébe, álmában kislány volt, aztán korrigál: a saját kislánya volt. Onnan tudja, hogy amikor megkérdezte tőle a barátnője – még mindig álmában –, kié ez a szép szőke kislány, Katica boldog mosollyal felelte, az övé, s amikor a barátnő a csíkos gyermekbiciklire bökött, a csorba fogú, elragadó kislány, akit még sosem látott, diadalmasan bólintott: az övé.
Ez az óra a nagy auditóriumban lesz, a …-t olvassák. A terem padsorai között rézsútos, parkettázott ösvények vezetnek felfelé, a hátsó, félkör alakú falon a katedra szintjénél jó öt méterrel feljebb nyílnak ablakok. Katicát kezdéskor a kisebb tömeg helyett (hiszen százfős az évfolyam) alig tizenöten-húszan várják, a nyitott ablakokon nagy tavaszszag tódul be. Az órai interpretáció a kis létszám ellenére jól halad, amíg egy ponton az egyik srác fel nem teszi a kezét, hozzá szeretne szólni. Huszonöt centi hosszú, élethű Bugatti autómodellt szorít a homlokához – Katica nem tudja, milyen autó lehet ez, magában mégis ösztönösen érzi, ez a megfelelő márkanév –, feláll, és érzékelteti, hogy most nem szavakkal, hanem testbeszéddel fogja kifejteni véleményét. A katedrához vezető rézsútos parkettaösvényre ülve előrenyújtja mindkét lábát, nem csúszdázik, inkább izmait használva, araszoló mozgással tart lefelé, a terem aljába. Az autót mindvégig homlokára szorítja, fél kézzel, kissé ferdén. Katica nem szól közbe. A többi hallgató közül néhányan pusmognak, egy felnevet, aztán ők is elcsendesednek. Figyelik, mi lesz ebből. A lefelé araszoló srác zsebéből halk, delejes csilingelés hallatszik, nem tisztázott, milyen eszköz adja ki. A srác a katedra előtti tágasabb terepre érve is az előbbi módszerrel indul tovább: térdét felhúzza, eközben fenekét előrébb csúsztatja, aztán újra kinyújtja két lábát, nyújtott lábbal ül a padlón.
Kopognak. Senki nem mondja, hogy tessék. A pedellus nyit be. Áramszünet van, nem tudni, meddig tart, közli torkát köszörülve, aztán elnézést kér, és kifordul az auditóriumból. Olajos markában összegyűrt, színes magazinlap, rajta piros autó gyűr maga alá sárga-zöld zebracsíkos biciklit. Ilyesmikbe szokta törölni a kezét szerelés után, nem rongyba, mert ezt nem kell kimosni.
