Az idén ötödik alkalommal megrendezett Ördögkatlan Fesztiválon mintha több párhuzamos világ fonala került volna egymáshoz életveszélyesen közel. A látogatók többször, akár sorozatosan is válthattak univerzumot. A féreglyukaknak elnevezett dimenzióváltó csatornák a Nagyharsány-Kisharsány-Palkonya háromszögben ezúttal hőpamacsokból és napsugárral bélelt, csíkos vászondarabokból összegyúrt, enyhén fröccsszagú csúszda alakjában működtek.
Az egyik, végtelenül tágnak tűnő világot a Katlanban a mesék és bábelőadások alkotják. Pici kiszögellésekben, apró termekben, udvarocskákon kapnak helyet, amit rendre megtöltenek mindenféle csodás elemekkel, tárgyakkal és történettel, élénk színekkel, muzsikával. Itt még a francia király is készségesen megérti, hogy ha János vitéznek egy Iluskája van otthon, akkor szó sem lehet holmi királykisasszonyról. Azt zavarják csak vissza a kicsit habókos színházi technikushoz, Petrovics bácsihoz a színfalak mögé. Mert Iluska, na az Iluska – még Fedák Sári botrányos „emáncipációs” törekvései közepette is.
Talán attól félünk, hogy nem tudjuk, miről is van szó? Itt elég, ha az egymásra következő elemek között van némi összefüggés – nem kell, hogy kerek, korlátok közé begyűrt történet legyen. Senki sem furcsállja, hogy az okleveles tündérnek nincs varázsereje, hogy egy koronás király nem tud olvasni, hogy sült mozzarellás pirítósok repkednek a levegőben, vagy hogy egy egész huszárezred hőlégballonon utazik. Mint ahogy azt sem, hogy a legyőzött török katona lélekkilehelés helyett inkább elrepül és hogy a Tündérországot őrző sárkány egy régi palacsintasütővel is leüthető. Minderről azt gondolnánk: lehetetlen, a gyerekek vattacukros, színes világában viszont ilyenek a mindennapok, minket meg fejbe kólint a tény, hogy erről már meg is feledkeztünk. Halász Judit mesepólója is csak gyerekméretben kapható. A vándorszekérre festett, dúskeblű, sötét medúzahajú sellőlány, meg a sárkányok vörösen izzó szeme vigyázzon ránk! (Hepp Trupp: Bódog és Szomorilla, MárkusZínház: Jánosvitéz)
A következő megállónkon gyakorta veszünk fel vízszintes pozitúrát, s az egymás mellé igazodó testek vonalát sűrűn töri meg a vertikálisan kiugró kar, mely fröccs vagy jó vörösbor tartására van bejáratva. A pokrócos, kendős, polifoamos vagy a fakuló fűcsonkokra puszta testével ráheveredő példányok között fel-felbukkan egy-egy nyugalomba merülve kocogó kutya is. A szerencsére nagy számban előforduló jazzkoncertek különös módon rezonálnak a helyszínekkel. A zene lebegősebbé, valószerűtlenné teszi a mélykék tetejű, hosszan aláhajló fűzfákból kimetszett színpadi képet, a Vylyan teraszról az egész térségre rányíló, végtelenbe nyúló szőlők és dombok látványát, vagy akár a fehérre meszelt pincék között, egy barátságos árokból hátulról látható, ütemesen mozgó zenésztalpakat.
Finom remegések, egy-egy sikkanás, zavart izgalom. Budapesten járunk, a Dorottya utcában meg a Városligetben, aztán a tengerentúl nagyvárosai idéződnek fel és megszületik a helyi ihletésű dal is. Máskor a városi lüktetés és vidéki nyugodtság különös egyvelege párolog a színpadról; egy furcsa, fafurulyás hangú, szaxofonos fogású hangszer fájdalmasan szép melankóliába lök. A közös nevező a csukott szem és a mosoly. A szakmai kiműveltség, a minden fellépésen kötelező precizitás és valami ösztönös elégedettség már-már megoszthatóvá teszi a jazzmuzsikusok színpadi kéjeit is. (Juhász Gábor és Gyémánt Bálint – Budapest, Dresch Mihály – „Fuhun”, Trio A)
Egy szelet Franciaország. Franciás lazaság: a Les Trouffes Krétiennes nevezetű banda elnézi a dátumot, rossz repülőre vesznek jegyet. Sebaj, beugrik helyettük a PASO. Ezen túllépve viszont főhajtás jár a nyugat-európai nemzet magát az Ördögkatlanig elverekedő tagjainak. Profizmus, hosszan tartó koncentráció és humor, show-elemek jó tempóban és mennyiségben használva. A késdobáló szaltókat rajzol a levegőbe és bizarr módon, szemeket meresztgetve nyalogatja a száját, az akrobata fiú a közönséggel fényképezkedik és csókot lop egy hölgytől, a légtornász lányt groteszk testtartásban, hörgő hangokat kiadva kapja fel a trapézra. A magas, elegáns zsonglőrsrác aranykoronával a fején és késsel a mellkasában percekig áll mozdulatlanul, a nagybőgő húrjain pihenő kezei a legmegfelelőbb pillanatot várják. Mások nem várnak a zenével, rajtaütésszerűen támadnak, padokra, asztalokra állnak és bármely napszakban, a fesztivál bármely pontján fergeteges hangulatot csinálnak: óriási energia és ragályszerű öröm árad belőlük. Ha lenne tervezett útvonaluk, fogadok, zarándokok járkálnának utánuk a Katlanon.
Az 1989-es évre a túloldalról rock, electro és hip-hop elemekkel emlékező zene fémoszlopokat csalogat ki a színpadból – nekem óhatatlanul Fellini-filmek jutnak eszembe a színes égősorral díszített cirkuszi sátor láttán, melyhez szinte odatapadt a telihold. Az inkább csöndben dolgozó utcai performerekben megható, hogy őszülő fejjel is bagettekkel meg hagymákkal dobálóznak – öltönybe bújt mozdulataikban az eltűnő, de magát anakronisztikusan, szívósan tartó eleganciát csodálom (Galapiat Cirque – Risque ZérO, Wombo Orchestra, Gran Kino, Compagnie Les Apostrophés).
Aztán elönti az utcákat az irodalom. A fesztivál vége felé egyre több Örkény-fejet meg Csáth-arcot látok szembejönni, köldöktől a szívig érnek, a szivárvány minden színében kacsingatnak rám. Én Dsidát kérek a zöld pólómra, a kéket sajnos véletlenül a sátorban hagyom, a fehéret meg elviszem becserélni egy könyvre, a Kovács udvarházba. Beck Zoli missziószerűen van jelen, nemcsak pólókat fest serényen, hanem beszélget meg zenél egész héten. Mesél Parti Nagy és Kőrösi Zoltán is, Dinyés Dániel Mozart-operák apró hurkait és kunkorkáit fejti fel fehérre meszelt templomokban. És persze minden nap színház, akár többször is. Pintér Bélára nem jutok be, de látom, hogyan erősíti föl a Szoborpark amfiteátruma a Caligula helytartójának pontos, másodpercre kidolgozott és összeforrott mozdulatait. A Mulatság a cirkuszi sátorban arat sikert, a palkonyai faluház kis termében pedig egymáshoz ragadva mulatunk és hatódunk meg Sárosdi Lilla játékán, aki egy nehezen feldolgozható témát boncolgató monodrámában, a Vakságban játszik. Esti koncertek, Quimby, Péterfy Bori, 30Y, Kiscsillag…
Lehetne még tovább sorolni, hogy mi volt érdekes vagy izgalmas a Katlanon, de már így is beleszédülök; most látom csak, mennyi ingert, kedvességet, örömet és élményt kaptam. Köszönhető ez az utolsó napi Busz-Színházra csíkos ágyékkötőben érkező, a maratont éppen lefutó Bérczes Lászlónak, meg a mindig mezítlábas Kiss Móninak, akik megálmodták mindezt.
Velünk kedvesek voltak a helyiek, a stoppolás is mindig sikerült, a biciklisták verőjéről csak a hírekben olvastam, a parkolás viszont tényleg problémásnak tűnt. A limitált mennyiségű nézőket befogadó előadásokra szóló jegyekért való sorban állás pedig hozzátartozik a fesztivál hangulatához, csak így lehet olyan a Katlan, amilyen – jegycsere, improvizált sorszámosztás a sorban álláshoz, random beszélgetések a délelőtti tűző napon, ez mind-mind bájos –, igyekszem magyarázni az operatőr srácoknak az utolsó utáni napon. Remélem, hogy minden olyan marad, amilyennek most láttam. Hogy nem lesz túl nagy, és hogy pici, szinte kötelező bosszúságokon kívül örömöt és szeretetet fúj a szél az Ördögkatlan utcáin jövőre is. „Ilyen kéne falunapokra is!” – kiált Józsi bácsi Nagyharsányból, miközben talán életében először hall jazzmuzsikát.
V. Ördögkatlan fesztivál, Nagyharsány-Kisarsány-Palkonya, 2012. augusztus 1-5.
Fotók forrása: az Ördögkatlan Fesztivál hivatalos honlapja.